szégyellős exhibicionista

Egy pillanatra, egy rövidke villanásra megnyitottad magad nekem - köszönhetően a hirtelen ősz örömének, egy elsöprő hangulatnak, egy másodpercnyi elmezavarnak, mindegy minek - és amíg ugyanilyen riadt gyorsasággal újra be nem zártad előttem a világodat, körülnéztem odabenn.

Gyönyörű misztikum odabenn ez a világ és csupa fojtott elektromosság. Riadt fiú, ösztönösen rendíthetetlen férfi, acélszürke melankólia, acélkék mámor (mind te vagy), szélszabad gyermeknevetés (a szájad sarkában, ott), furfangos érzékiség, keresetlen gyengédség, de kezed szorítása olyan erős, szederjes nyomot hagyna a bőrömön.
Veszélyes vagy (veszélyes vagyok).

Benéztem egy pillanatra a világodba
Rejtelmes, füstös labirintus várt ott
Érintetlen, furcsa kísértetpalota
A sarokból figyelni - szívesen maradok


Ó az álarcaid! Azok a modoros pózok! Mind egy-egy páncél, mind egy a gondosan válogatott eszköztáradból, melyből felépíted azt az árnyképet, amellyel elfeded, aki vagy, akit, attól félsz, talán nem tartana elég izgalmasnak, különcnek, nem mindennapinak a világ. Ez is jópofa figura, megnézegetném az elemeket, amiből épül. De csak úgy, mint a selyemvirágokat a puccos lakberendező-stúdiókban, ahová stílust vásárolni járnak a gazdagok. Jobban érdekel az a szövet, ami - bár lehet, hogy kevésbé csillogó - az igazi Te vagy. Csillog ez is, csak nem a ráragasztgatott strasszok műfényétől. Belülről dereng a fénye, mint a selyemnek. És erős is, mint a selyem.