Hiányzol.
Még az óramutató percegését is hiába figyelem, megénekelni, hogy mily lassan vonszolják magukat a percek, hiábavaló.
Hisz nem tudom, mikor jössz, mikor látlak újra.
Így még várni sincs mire, nincs az az ünneplőbe bújtatható pontja a fémrugó-rideg időnek, amibe kapaszkodhatnak egyirányba feszesedett ábrándjaim. Hogy az önkínzás gyönyörteli eszközeit forgatva zsigereimben, vághatnám a centit, hogy már csak, már csak, már igazán csak... Á, inkább nem is nézek az órára.
Hiányzol, nosztalgikusan, szépen.
Felpattan bennem, mint egy dobozba zárt paprikajancsi, egy-egy emlék rólad. Hasztalan, hisz nem értlek jobban tőlük. Mégis magam köré kanyarítom. Könnyű sál, csak ritkán fojtogat. Legtöbbször, éppen ahogy a paprikajancsiktól várható, felderít, megnevettet. Kisüt a nap.
Hiányzol, rosszabb emberré tesz, ahogy hiányzol.
Eddig rejtőzködött önzésem, ez az új ismerős, önelégülten figyel állásaiból, rettentően élvezi újdonsült hatalmát, még ha csak névleges is. Valódi erejét gyakorolni nem hagyja a szeretetem irántad, mely folytonos hideg vízsugárral oltogatja-hűti az önzés parazsát s a belőle fel-fellobbanó lángnyelveket, erőre ne kaphassanak, hisz tudom, boldog vagy, de legalábbis kicsit boldogabb, ha Ott lehetsz.
Hiányzol, ostobán, logikátlanul.
Mert hiszen miért vagyok nyugodtabb, itthon vagy? Így sem, úgy sem látlak. Lehetnél a szomszéd utcában is, vagy a lépcsőházamban, olyan mindegy, ha nem a szobámban vagy. Nem lehet a hiányod olyan, mint a légszomj, mely a talajtól távolodva egyre rosszabbodik. Ha mégis így van, akkor meddig távolodhatsz, hogy még elbírható legyen? Akkor most, hogy visszatérek Budapestre, kétszázhetven kilométernyivel enyhül majd a hiányod bennem? Azt meg milyen mértékegységben mérik?
Hiányzol.
Tudom, jó, jobb Ott neked. De azt hiszem, képes lennék köréd építeni a cirmos szépség fészkét, Itt. Hogy Itt is legyen egy otthonod, bennem. Tudom, szereted Ott.
De gyere vissza, kérlek, várlak haza nagyon.
update: időpontot akartam. hát megkaptam. nem nagyon sikerül jól viselni.
Még az óramutató percegését is hiába figyelem, megénekelni, hogy mily lassan vonszolják magukat a percek, hiábavaló.
Hisz nem tudom, mikor jössz, mikor látlak újra.
Így még várni sincs mire, nincs az az ünneplőbe bújtatható pontja a fémrugó-rideg időnek, amibe kapaszkodhatnak egyirányba feszesedett ábrándjaim. Hogy az önkínzás gyönyörteli eszközeit forgatva zsigereimben, vághatnám a centit, hogy már csak, már csak, már igazán csak... Á, inkább nem is nézek az órára.
Hiányzol, nosztalgikusan, szépen.
Felpattan bennem, mint egy dobozba zárt paprikajancsi, egy-egy emlék rólad. Hasztalan, hisz nem értlek jobban tőlük. Mégis magam köré kanyarítom. Könnyű sál, csak ritkán fojtogat. Legtöbbször, éppen ahogy a paprikajancsiktól várható, felderít, megnevettet. Kisüt a nap.
Hiányzol, rosszabb emberré tesz, ahogy hiányzol.
Eddig rejtőzködött önzésem, ez az új ismerős, önelégülten figyel állásaiból, rettentően élvezi újdonsült hatalmát, még ha csak névleges is. Valódi erejét gyakorolni nem hagyja a szeretetem irántad, mely folytonos hideg vízsugárral oltogatja-hűti az önzés parazsát s a belőle fel-fellobbanó lángnyelveket, erőre ne kaphassanak, hisz tudom, boldog vagy, de legalábbis kicsit boldogabb, ha Ott lehetsz.
Hiányzol, ostobán, logikátlanul.
Mert hiszen miért vagyok nyugodtabb, itthon vagy? Így sem, úgy sem látlak. Lehetnél a szomszéd utcában is, vagy a lépcsőházamban, olyan mindegy, ha nem a szobámban vagy. Nem lehet a hiányod olyan, mint a légszomj, mely a talajtól távolodva egyre rosszabbodik. Ha mégis így van, akkor meddig távolodhatsz, hogy még elbírható legyen? Akkor most, hogy visszatérek Budapestre, kétszázhetven kilométernyivel enyhül majd a hiányod bennem? Azt meg milyen mértékegységben mérik?
Hiányzol.
Tudom, jó, jobb Ott neked. De azt hiszem, képes lennék köréd építeni a cirmos szépség fészkét, Itt. Hogy Itt is legyen egy otthonod, bennem. Tudom, szereted Ott.
De gyere vissza, kérlek, várlak haza nagyon.
update: időpontot akartam. hát megkaptam. nem nagyon sikerül jól viselni.
