kis, másfélszer másfél centis tükörnégyzetek. nem jók semmire, de legalább bizonyos rendben egymás mellé ragasztva még lehet belőle diszkógömb.
imádom a diszkógömböket.
égitestek. fura, pszichedelikus Napjai ők a dübörgő zenével távol tartott démonjainktól szabad éjszakáknak.
I. - egósajgás
jáj drága tezsvírem, de hasogat ide bele az önérzetembe. (bicskanyitogató fölényes hangvétel következik, én így mondom, hogy omlósz küzdök meg, bocsánat.) koreográfiád van erre, könyörgöm, a vakok és gyengénlátók számára is nyilvánvaló, ha egyszer láttam, mindent láttam, már nincs meglepetés, pontosan tudom, melyik lépésnél jársz a táncban. bár nem vagy egy Barisnyikov. azért szórakoztatna, ha nem hasogatna úgy az önérzetem. egy ideig. aztán látva érdeklődésed mulandóságát, elszáll ez is. aztán már csak megejtő, vagy, kedvesem.
II. - HDD
mint alkalmi légyottokra fenntartott lakások matraca telítődik s szaglik az érkező-távozó mindig-idegenek sűrűsödő emlékeitől, úgy sűrűsödöm az eddig csak elmondásokból ismert érzésektől, élményektől magam is. de kiszorítanak-e az újak a régi értékesekből vagy megmaradhat mindahány? a kérdés: bővíthető-e avagy konstans a szívkapacitás?
III. - önmagam parafrázisa
ha megtudhatnék veled kapcsolatban egyetlenegyet, ami a tiszta igazság, nem is sejtem, mi lenne a válasz előjele: hogy vajon a legnagyobb jót vagy a legnagyobb rosszat tetted-e velem?
IV.- fényfilter
nem tudom - /tudod - a neved - /nevem. sosem beszéltünk. de megérkezel - /megérkezem - és tudom - /tudod - hogy teljesebb lesz a ma este, mert itt vagy - /vagyok. emberek özöne közöttünk, tekinteteink mégis egymásba ütköznek a sötétség, a színes fények és a sok arc egyik utcasarkán. és úgy is maradnak, összekapcsolódva, éjhosszat. mozdulataink, végre felszabadulva az idegen nyelvű beszéd kényszere alól, önfeledten fecsegnek egymással, nem szólva senki máshoz a teremben. a tested nyelve, igen, azt jól ismerem, a testem anyanyelvén beszél. rímelnek mozdulataink, gyönyörű, ahogy mozogsz, nem tudlak nem nézni téged. boldogan, pehelykönnyűn, fényév-távol mindentől, ami nincs itt ezen a tánctéren. a zenébe oldottság eufóriájában útitársak, ezek vagyunk egymásnak. és így megy ez mindig, minden este, amikor találkozunk. csókolsz egy lányt, s mégis, amint felnyitod csókhoz hunyt szemed, tekinteted visszakapcsolódik fura, súlytalan, titkos kötelékünkbe.
V. - a másik névelő
a gyémántnál is ritkább anyag az ember: csak egy-egy darab van mindegyik variánsból. "mint fán se nő egyforma két levél". de a pármilliárdnyi mutáció között azt hiszem, alteregók azért léteznek. alteregók, akikkel már majdnem egészen azonosak vagy. találkozni velük zavarba ejtő élmény - érezve az azonosságot, maradnál közel, mégsem tudsz: mint azonos pólusai a mágnesnek, a távolságot húzza-tágítja valami magasabb erő, és bármennyire akarsz e közegben elvegyülni, nem sikerül. veled is így van ez. sejtjeink túl nagy számban egymás ikertestvérei. tudom már: nem leszel névelő. az a névelő. (egy másik persze meg csak te lehetsz, azt a címet csak egyszer osztják ki, az már a tiéd. tedd ki valami polcra, vagy legalább ne dobd ki.) veled lenni csaknem önmagammal lenni. én nem akarok, csak ezzel az egy önmagammal lenni, azzal, amelyikkel kilencezer-hatszázkét napja már. ő épp elég. önmagam már van nekem, másvalakim, az nincs, az kell, azt keresem. hogy egy másik univerzumba utazhassak, sajátomat már bejártam s még bejárhatom. de te kérlek, járd be és gondozd a tiédet, lásd meg végre te is: annyira gyönyörű.
VI. - hajnalig
olyan jó, hogy létezel. ujjonganék. vagy nem, végre lehetnék csak így, csendben, sziporkáim szüneteiben megpihenten: én. megnyugtató, hogy létezel. felkavaró, hogy létezel.
