szégyellős exhibicionista

elmondok egy titkot - ne mondd el senkinek:
kislány koromban egyszer nálam hagyták
a szomszédlányok egy féltve őrzött kincsüket
az olcsó, csupa-strassz bizsu nyakék
a barbim hajába épp
királylány-diadémnek beleillett
és ahogy játszottam vele
- jól állt a barbimnak nagyon -
valamibe beleakadhatott
és könnyek gyűltek kislány-szemembe
ahogy néztem a földön a két külön láncdarabot
elszakadt elszakadt elszakadt
zakatolt bennem a szörnyűség
egy zöld cérnával akartam helyrehozni - mindhiába
és félve vártam a másnapot,
de a számonkérés elmaradt
- valahol elhagyták, azt hitték.
csak én tudtam az igazat.
és emésztett a megbánás és a bűntudat.
de megvallani féltem, mert jaj mi lesz
és egy hétig minden nap iskola után sírásba ventiláltam szorongásomat
mindenki munkában - én otthon egyedül
és minden nap vártam, nem forrt-e össze
de két darabban találtam meg mindig újra
és amikor már nem bírtam
hogy a lebukástól rettegve nem alszom
- megrendeztem az egészet előre -
előadtam, hogy a játékos szekrényt, mint jó kislány, kilomolom
és egy nagy fehér szatyorba összeszedtem
mindenféle kacatot
zöld cérnát, beszáradt lakkot, félresikerült rajzokat
és suttyomban, mintha lesne bárki,
belecsempésztem az elszakadt láncot.
s a kinti nagykukába került végül a szatyor
és szerdán elvitte a kukás,
és én végre megnyugodtam akkor
hogy megszabadultam a titkomtól.