A legfontosabb dolgokat jó ízlésű ember nem írja falakra. De az sem lehet, hogy épp a legfontosabbakat ne merjem leírni sehova sem, félve: agyonnyom az írott szó súlya. Látod, már biztos a távol, nem is félek. Mert hiába a te karodba kívánkozom minden időpillanatban, igazán csak azokban van ez így, amelyekben látlak. Addig máshol van dolgom, és ezen a szabad, vágyterhes, csókszegélyű úton emléked indított éppen el. Álljon hát itt legalább ennyi, pár sornyi rejtjeles szómementó - neked.

Nézlek és villog bennem az illetlen mondat: így néz ki a férfi.
Kiszárítja a számat a sokk, hogy ölelsz.
Úgy szeretném olyan könnyed ujjongással, tündérként rebbenve.
De hitetlenség és gyakorlatlanság töri el a simogatás ívét.
Adnám a mindent, s mint olcsó rémálomban: nem mozdul se kéz, se láb.
Hallom a vérrel robogó szíved: az enyém még a hangját is lehalkítja nagy ijedelmében.
Miközben mindenünk mégis a légzés szükségszerűségével hajlik egymásba.
Fájdalom, kéj, vágy tornyosul, omlik, mint te, rám. Acélkapocs, mondtam én.
Éppen erre vágytam.
Mégsem bírtam el.
Ugye nem hiszed, ugye, nem hagyod, ugye tudod, kérlek, tudd, hogy nem, nem ennyi.
Csak blokkolt bennem a lélek.
Mint rég vágyott ajándékhoz: egy ideig hozzányúlni se mersz.
Mint mikor forró testtel a Balatonba. Attól is megállnak szívek néhanap.