szégyellős exhibicionista

De tényleg. Most töröltem ki véletlenül a legutóbbi bejegyzésem, ami nem gáz, mert telenyálaztam hisztivel, mint azt már tettem nagyjából hetek óta. Szegény blogom, mea culpa!!! Mea maxima culpa! Eskü, hogy nem lesz több, vagyis remélem.

Mert Jude is mondta, és ami gáz, hogy tökéletesen igaza van. Csak azért nem törlöm visszamenőleg az utóbi 6-10 írást, mert nem lenne tisztességes játszma. Így legalább itt van, tessék, láthatja mindenki, hogy egy szélsőséges nővel van dolga... Hhahaaa...

Depechet hallgatok és addiktív a dolog, azám.
Most semmi értelmes nem jut eszembe, olvastam Robi blogját és annyira benne van a soraiban. Hol vayok én ezekben a kusza buta semmitmondó hisztériás ömlengésekben? Nem azért, de tényleg szégyellem magam.

Robiról még, hogy elvben megyünk holnap este a Filterbe, Ákosos, DMes partyra, ami nagyon jó lenne, tényleg, Amara is azt mondta, jön. Egy igazi, őrjöngős, tombolós buli kellene már.

Mondjuk kultúrát, na azt kaptam mostanság, és kellett is. Hétfőn megvolt a filmnézős Judy-buli. Pozitív. Mert ugye ahhoz képest, amit vártam a Kill Billtől, oké volt.

De nem ezt nevezném az elmúlt napok kulturális sokkhatásának. Mert az Hamlet volt.
A Bárkában. Csoda, csoda,csoda... óhh igen. Ez a nyafogásaimmal telerakott és imént visszaállíthatatlanul és véletlenül törölt bejegyzésem napján volt, vasárnap, a szombati elgondolkodtató koncertest után. Furcsa, hogy milyen kis visszafogott voltam, nem mondtam Mirellának egy rövidke mondatnál többet az egész konklúzióról... még nem nyíltam meg neki, de egyébként sanszos, úgy érzem. De mint tudjuk soha többé nem bízhatok senkiben.


Szóval Hamlet... azonkívül, hogy interaktív, elragadó, éjszakai-utcán-üvöltözésre-késztető, elvarázsosító, nézzük-meg-még-egymilliószor-érzést keltő volt, mit fűzhetnék hozzá...
Mindenkinek látnia kell.

Azt képzeltem, hogy majd írok sokat a darabról, annyira megragadott, de nem tudok, szavakkal úgysem lehet elmondani.

Meg Etusra is gondoltam. Nagyon sokat. Még mindig. Főleg otthon jut eszembe, és most voltam otthon, a temetőben is, meg az idő is olyan volt, mint amikor... mint ilyenkor mindig. Csak annyira félek attól a pillanattól, amikor a gyerekeknek leesik a dolog és mit fognak szegények kezdeni ezzel az egésszel...?

Most a világtörténelem egyik leggyönyörűbb szerelmes dala szól: In Your Room a Depeche Mode-tól..."I'm hangin' on your words, livin' in your breathe, feeling with your skin, Will I always be here?" ez minden... "In your room, where souls disappear, only you exist here..."


Befejezem. Mert szívesen írnék a fiatalemberről is, de azt nem. Így sem tudom elkerülni, hogy nyálas legyek a saját undorító stílusomtól...

Csúcspont: nem volt. Olyan egysíkú napom volt, pedig sokminden történt, visszautaztam koliba, cipekedtem, vettem kesztyűt, próbáltam kabátot, voltam órán... de semmi kimondottan örömteli...
Mélypont: ez sem volt...bár a reggeli ébredést nem szrettem