mondod, írjak még.
kötelességtudó gyerek lévén, tessék, bár egyhangú lesz. neked kivel összemosódva lát Ő, kinek szemsugarát úgy féltem tőled, parancsolj, a sláger címe: Agony and Ivory (Tower)
elaléltam. hitetlen nézem, mint történnek csodák az életemben. bódultan az élményektől idézem újra fel, tudatos-tudattalan. felvinnyogok a kirobbanó boldogságtól. enni se kell. idézem, kiket szeretek, felváltva, egyre, mint egy hangmérnök, tologatom feljebb feljebb a hangerőt, a ritmust, a basszust, a visszhangot. míg bírja a hangtól meg-megrázódó test. míg nem reped.
vágyom még, oda vissza, hozzá, szemét látom mindenütt, kínoz a közhelyesség, de mitől lennék jobb, mint annyian előttem, kik ugyanígy nem tudták megfogalmazni mindezt, belenyugszom hát a megmásíthatatlanba, vagy próbálom elhinni, a pátosz őszinte is lehet, csak vissza kell adni a szó becsületét.
zokognék, csak a megkönnyebbülés élvezetéért, meg mert patetikus pózomban remekül mozgok, passzoló szerep, ebben rokon lelkek vagyunk, a kedves meg én. újabb kéjkívánó dalokkal töltekezem, szándékkal erősítve a már egyébként is elnyomó méretű formájú kívánást. minden képzettségem és képzeletem összeseprem tenyerem fejével, az szárazon sima, tenyerem nyirkos folyton, az apróbb szemeit azzal gyűjtöm össze fantáziámnak, és minden tudásomra szükségem van, mind pontosabb képed festhessem magam elé. valósághű alakjából csak a lényeg - a lélek hiányzik épp.
morfinista. remeg kezem-lábam, ha meg nem, hát kényszeresen rángatom, csörömpölve gépelek, elejtek ma mindent, néha néha magam elé révedek látni kicsit mást. mindig ugyanazt. rászoktam, pimasz kis ripacs. durván entertainer páros lennénk mi ketten, mindig más untermannal.
felujjongok néha, rejtélyes sorsom begyűrűzik mesterségesen kívülről - általad is - racionalizált világomba, érzem már a szélvihar tépdesni kezdi a komformizmus ponyvatetőzetét, durván összerótt szerkezet fejem felől egyszer csak elsodorja majd Valami. ismétlem magamnak, másnak, visszakérdezek, nem hiszem el, azért, a hasonlóság döbbenet, egy anyagból lettünk kifaragva.
mennyi előremutató körülmény precíz harangjátéka kellett hogy itt legyek, idáig vezetett sok kicsiny gyöngye a véletlennek végzetnek istennek. és messziről jövök. egy bélyeg, egy vonat, egy tea, egy kékes hőpapír szülte egyre a többit, hogy ott élsz, ahol ők járnak olykor és egyszerre ott vagyok nyirkos hajam repül nyakam egy íves lökésétől hogy elfedve arcom, résein át leső összekulcsoló tekintetünkbe tudom, mind nyilvánvalóbb kérést kellene fogalmaznom, de csak töredékpillanatnyi látásodra van önuralmam. és mit nem mer a szem, a kéz gátlástalan megteszi, önálló fajta, sosem bírtam vele.
dalaim szolgálják ívét a vágyakozásnak. professzionalizmus mindenek felett, szakirodalmam van a szerelemhez, de egyetemes tudásom szakmai gyakorlatban kamatoztatnám,
név, telefon, "s z o b r á s z s z ó r a k o z t a tó s z e m é l y z e t " jeligére. igen professzor úr, a következő tétel gyakorlatba átültetésében kérném segítségét: "ócska kis közhely gyönyörű törvény hogy a szerelem örvény". a sodrás részét egészen nem értem, az elejétől kéne megmutatni. és most idézet:
"velem változol
engem átkozol
hozzám távozol a testedből
engem átkozz el
ha neked megfelel
megfosztod magadat mindentől"
az az alcíme: az isten dalol. és tényleg. mint nagyarcú minden szövegét, változtatás nélkül tudom alkalmazni magamra ismét
"leszek neked az égbolt leszek neked bármi ha lehunyt szemed engedi a testedet csodálni"
olyan mint a méreg, első falatja oly isteni, hogy a másodikért már fizetsz,
a többinél már bármit megtennél a következőért.
aztán a téboly jön és az aranylövés.
