szégyellős exhibicionista

fáradt vagyok sorba renbdezni soraim, rendszert vinni a szavk közé, most fáj a fejem és álmois vagyok és hideg a légkondi

és most jöttem haza nemrég és kicsit fáj a lábam, de csak a tűsarok, és gondolkodom. annyi minden történt az elmúlt napokban, örülök is, meg...
mittudomén.

üdv a csapatban, így mondta, az jó lenne, de lehet? ó, az nagyon is jó lenne, másra sem vágyom, csak...
mindig ezt a közeget kerestem, jó ez, ha lehetne enyém is, nem tudom, lehet-e, hogy csináljam, hogy mindenkinek jó legyen, én nem akarom, hogy mirella esetleg azt érezze, hogy bármilyen szeletet előle, de ez is milyen idiótán hangzik, ahogy mindketten tudjuk, ez nem igaz. és felesleges is ezen faszakodni részemről, de rossz szokásom az önfaszakodás.
és egy sort se érne, csak épp most gáttalan írni van kedvem, senkinek szava nem lehet, mostanában csupa szépen válogatott szépirodalmat írtam, hát íme, blogom másik fő funkciója, szabad ötletek jegyzéke és terápiás írjadkibabámbármiisaz. hát átlibbent a fejemen, leítam, ennyi.

most jó amúgy nagyon, rég voltak ilyen jók a napok, csak kis kaktuszttüskényi parányok akadtak itt-ott belém. hogy igen, hát ez bizony igaz, ő nagy valószínűséggel még nem lát engem. nekem sose volt jobb, napra nap lenni vele, olyan egyértelmű, olyan természetes, neki viszont nem vagyok egy maradandó kép abban a hihetelen elméjében. bele-belefutok a képbe, igaz. jó, persze mit várok, három napja dolgozom be hozzájuk(velük? nekik? értük biztosan.), bár mondhatnám a két kérdőjelest, csapat, közösség, harcostársak, egymássalösszezárt-egymássalfaszkivan, mármegintabaromállatmarhaságaivalfáraszt, de mégis hogy szeretlek titeket. az.

ami nem meglepő, mert olimpikonja vagyok a sportágnak: túldimenzionálom, persze, as usual.

csinálod, itt vagy persze, gyere, örülünk. ámen. á-men. hangvillás cicanaciban.

tegnapi vihar elsodort mint egy vonat. najóvanakkor. azér. csakamiheztartás. csak benne vagy na. megtaláltalak az itt-ott továbbra is sántító eszközeid mögött végre.

úgy kedvem lett volna tegnap visszaszaladni a hídon átdübörögve hozzád, gallérodnál elkapva jól megnézni magamnak az arcod mégegyszer, aztán szép sztrikten úgy megcsókolni, hogy arról kódulj.
de nem tettem, ugyanmár. na és itt eszembe jut zsuzsi, aki mindig felvillantja az érmek bölcsebbik oldalát, hogy mi van, ha csak ennyi kellene az egészhez? hát persze, én is szeretem az "egy próbát megér"-dolgokat, de magam kiadni ezen az alapon, azt már nem

ma meg úgy kedvem lett volna egyik macskás rádfelnézésem mozdulását úgy szép ívesen folytatni amúgy emberesen elkapva a grabancod.
ezek nem azok a helyzetek, na. meg mekkora hülyeség. de lesz még rá precedens isten látja lelkem.

túl sokwattos ez az én égőm és nem éppen energiatakarékos ahhoz, hogy ne világítson szemedbe. elég könnyű persze azokat a szűk kis szemréseid még szűkebbre vonni, de mégis. nyitott szemmel jársz te. csak az isten adjon időt erőt meg amit akarsz. én tényleg csak veletek akarok lenni. ha megoldható egy módon.

aztán most még eszembe jutott egysmás folytatásnak, már elég perverz lenne, még megütközne rajta a prűdebb olvasóközönség, meg különben is: hormonális. ma minden megnyilvánulásom persze, ide se figyeljetek. elég az hozzá, veszem én még le rólad azt az istenverte farmerod, megállj.

ó, olyan kisszerűnek érzem magam itt ebben a nyomorúságos gépteremben, kopogom a sorokat, mégcsak szerkesztve sincs, csak a szerencse műve, ha nincs elütve, itt nyígok, hogy ígymegúgy ezmegazazénkínom, ahelyett befognám és kussolnék és vinném a saját kis keresztem, mint minden épeszű. na de mi felülről érkezünk a színpadra kis hülyém.

most van végem. fekszik, nyugszik: csak mára.