Kukorica
Gyerekkoromban, mikor még korán keltem, nem féltem lemenni a nagy kert végébe. Vadregényes képzeletem elszórakoztatott naphosszat, hajnalonta még hálóingben jártam a nagy udvart, a kék virágok szirmai közé táncot járó tündéreket sejtettem, és a kukoricacsövek végénél kilógó, fénylő szálakban szőke, barna, vörös aranyhajú leányok végtelen hosszú, selyemhaja lebbent.
Aranyhajú tündérlány volt valahány kukoricacső, simogattam, fésülgettem, befontam hosszú hajukat. A káposztalevelek hajnali harmatjával játszottam órahosszt, szétfutó higanycseppjei különösen tetszettek nekem. Volt egy virágunk, hihetetlen csoda. Éjjel lehullatta szirmait és reggelre mindig újakat hozott. Ezt is bámultam, próbáltam megérteni. És a kerítésre futott hajnalkák tölcsére kastély, az a magas, büdös sárga virág napernyő volt. Térdig érő, fehér, színes foltos hálóingem volt, abban kószáltam mindig fütyörésző nagyapám körül, aki felháborodva küldött be mindig, ne mászkáljak kinn „eggyingesen”.
nyáron írtam
2008.09.18. 00:49
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szegyellosexhibicionista.blog.hu/api/trackback/id/tr474340628
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.