egy másik Lola kezd megszületni, azt hiszem.
mintha elengedtem volna egy kapaszkodót, vagy csak a jelmezem tartó pánt volt az? nem tudom, de eddig azt hiszem, örömömet lelem ebben az új önmagamban.
felszabadultam.
valamikor ott történhetett az év végi eufória napjaiban. ahogy a rozétól mámorosan, szabadon, gátlástalanul kinyújtottam a kezem ott, ahol eddig mindig tétován visszahúztam, és megtettem olyasmit, amire eddig csak gondolatban vállalkoztam, és jó volt, öröm volt, ártalmatlan mégis izgalmas volt, felnyílt a szemem: nem vagyok olyan kincs, amit ennyire őrizni kellene: mert a kincs csak onnantól kincs, ha megtalálják. addig semmi. és ezzel a felismeréssel lassan, remegő kézzel, kicsit bizonytalan lábakon, de elengedtem a korlátot, és kapaszkodás nélkül próbáltam megtenni első lépéseimet ebben az új, őszinte, merész levegőben. hogy nem nézek le, nem tudom, hova lépek, hogy nem sütöm le a szemem, nem fogódzkodok. ha kapaszkodik, a kezet nem fogja meg senki, merthogy foglalt. különben is, tudok járni, nem kell rásegítés.
és ez elkezdődött már az előtt hogy lett nekem ez a grál lovagom. merthogy lett, na.
az említett euforikus estén megtalált, és hát az ellenállásom már nem volt a helyzet magaslatán, megcsókolt. nem akartam, de tiltakozni meg nem tudtam már, és itt elkezdődött az ő irántam való rajongása, ami a dactól, amivel társul, és az ő egyébként létező értékeitől egyszerre átalakult. elég nagy ívet futott be az idegesítő nyomitól a kedves cimboráig, de ez még mindig nem az, ami neki kell. és az nem is lesz. így történt viszont hogy életemben először elmondhatom, hogy belém szeretett valaki. meglepően indifferens érzés. talán mert nem tudom viszonozni, és van ebben azért egy tragédia. meg a gonoszságom is benne van: nem vagyok olyan kíméletes, hogy kegyelemből megvonjam tőle a társaságom, hogy elfelejthessen, és megnyugodhasson. mert egy magamfajta titokban növő elfeledett kisvirágnak szüksége van az óvó szeretetre, amit csak egy ilyen körülhatárolhatatlanul pihepuha ember adhat, amilyen ő. tökéletesen önzetlen, mert tudja, hogy sosem fogja visszakapni. vagyis el-elereszt egy-egy elbizakodott megjegyzést, de aztán kibújik a szög a zsákból: tudja, hogy nem nyerhet. nehéz ez, de a személyiségem minden eleme ellene mutat annak hogy vele legyek, ergo maradunk így, amíg - szegény pára - el bírja viselni. kegyetlen egy rohadék vagyok.
de ebből is született valami: a statisztikai valószínűség. nevetséges, de így állt össze nagyjából az én világomban a dolog: ha létezik egy darab férfi, aki érdeklődni kezd irántam, így az egész package iránt, ami vagyok, és amint picit belelát a package-be, még mindig akarja, sőt, lassacskán belecsúszik valami szerelemfélébe... nos, ha ez így létezhet - márpedig itt a fényes bizonyíték - akkor a valószínűség szerint ez a dolog lehetséges, ergo meg fog történni máskor is. ennek a szánalmasan egyszerű információnak a biztonsága viszont tovább könnyíti a már említett új levegőn való járást.
könnyű lettem - ami meglepő tekintve a valós paramétereket: gyakorlatilag még egy embert cipel a testem. hm... lehet, azért vagyok betegesen elhízva, mert két ember lakik a testemben? ez a mostani, jobb, akit lassan kiformálok, meg az a másik, régi, látszólag extrovertált, valójában a veszélytől mélységesen rettegő szörnyeteg. és most ezen dolgozom, de kérdés: letehetem-e azt a másikat, és letehetem-e annak a másiknak a súlyát is? egyszerre, kart karba öltve történik-e meg e kettő? felszabadulok-e mindkét, kezdetektől viselt terhem alól? akarom.
mintha elengedtem volna egy kapaszkodót, vagy csak a jelmezem tartó pánt volt az? nem tudom, de eddig azt hiszem, örömömet lelem ebben az új önmagamban.
felszabadultam.
valamikor ott történhetett az év végi eufória napjaiban. ahogy a rozétól mámorosan, szabadon, gátlástalanul kinyújtottam a kezem ott, ahol eddig mindig tétován visszahúztam, és megtettem olyasmit, amire eddig csak gondolatban vállalkoztam, és jó volt, öröm volt, ártalmatlan mégis izgalmas volt, felnyílt a szemem: nem vagyok olyan kincs, amit ennyire őrizni kellene: mert a kincs csak onnantól kincs, ha megtalálják. addig semmi. és ezzel a felismeréssel lassan, remegő kézzel, kicsit bizonytalan lábakon, de elengedtem a korlátot, és kapaszkodás nélkül próbáltam megtenni első lépéseimet ebben az új, őszinte, merész levegőben. hogy nem nézek le, nem tudom, hova lépek, hogy nem sütöm le a szemem, nem fogódzkodok. ha kapaszkodik, a kezet nem fogja meg senki, merthogy foglalt. különben is, tudok járni, nem kell rásegítés.
és ez elkezdődött már az előtt hogy lett nekem ez a grál lovagom. merthogy lett, na.
az említett euforikus estén megtalált, és hát az ellenállásom már nem volt a helyzet magaslatán, megcsókolt. nem akartam, de tiltakozni meg nem tudtam már, és itt elkezdődött az ő irántam való rajongása, ami a dactól, amivel társul, és az ő egyébként létező értékeitől egyszerre átalakult. elég nagy ívet futott be az idegesítő nyomitól a kedves cimboráig, de ez még mindig nem az, ami neki kell. és az nem is lesz. így történt viszont hogy életemben először elmondhatom, hogy belém szeretett valaki. meglepően indifferens érzés. talán mert nem tudom viszonozni, és van ebben azért egy tragédia. meg a gonoszságom is benne van: nem vagyok olyan kíméletes, hogy kegyelemből megvonjam tőle a társaságom, hogy elfelejthessen, és megnyugodhasson. mert egy magamfajta titokban növő elfeledett kisvirágnak szüksége van az óvó szeretetre, amit csak egy ilyen körülhatárolhatatlanul pihepuha ember adhat, amilyen ő. tökéletesen önzetlen, mert tudja, hogy sosem fogja visszakapni. vagyis el-elereszt egy-egy elbizakodott megjegyzést, de aztán kibújik a szög a zsákból: tudja, hogy nem nyerhet. nehéz ez, de a személyiségem minden eleme ellene mutat annak hogy vele legyek, ergo maradunk így, amíg - szegény pára - el bírja viselni. kegyetlen egy rohadék vagyok.
de ebből is született valami: a statisztikai valószínűség. nevetséges, de így állt össze nagyjából az én világomban a dolog: ha létezik egy darab férfi, aki érdeklődni kezd irántam, így az egész package iránt, ami vagyok, és amint picit belelát a package-be, még mindig akarja, sőt, lassacskán belecsúszik valami szerelemfélébe... nos, ha ez így létezhet - márpedig itt a fényes bizonyíték - akkor a valószínűség szerint ez a dolog lehetséges, ergo meg fog történni máskor is. ennek a szánalmasan egyszerű információnak a biztonsága viszont tovább könnyíti a már említett új levegőn való járást.
könnyű lettem - ami meglepő tekintve a valós paramétereket: gyakorlatilag még egy embert cipel a testem. hm... lehet, azért vagyok betegesen elhízva, mert két ember lakik a testemben? ez a mostani, jobb, akit lassan kiformálok, meg az a másik, régi, látszólag extrovertált, valójában a veszélytől mélységesen rettegő szörnyeteg. és most ezen dolgozom, de kérdés: letehetem-e azt a másikat, és letehetem-e annak a másiknak a súlyát is? egyszerre, kart karba öltve történik-e meg e kettő? felszabadulok-e mindkét, kezdetektől viselt terhem alól? akarom.
