szégyellős exhibicionista

te még nem tudod, hogy mennyire - úgy mondja a népnyelv - jó természetem van.

te nem tudod, hogy mennyire könnyű dolgod van velem.

hogy tudom, hogy a szélsőségeid, hangulataid váltakozása, hogy "egyszer forró vagy, egyszer jéghideg" annyira a részed, annyira te vagy, hogy mindennek megnyilvánulásait egy szeretetteli fejcsóválással elsimogatom az útból, ami hozzád vezet. hogy nekem ez nem fáj. vagy legalábbis nem sokáig. és az a kis sajgás igazán nem nagy ár. mert aztán jössz, (már egyre hamarabb) az elvonuló vihar után, és olyan vagy, annyira te vagy, annyira törődő, és törődött, saját hibáid tudatával küzdő, esendő, édes, szeretni való, és annyira férfi vagy, hogy bárcsak megragadhatnálak és elmondhatnám, hogy oké, szívem, nyugodj meg, értem és tudom, és nem kell bocsánatot kérned.

van itt köztünk ez a lassan-lassan bimbózó valami.
nem sok idő, mióta itt van. és máris annyi mindent tanultam ez alatt, főleg magamról. például ezt is, hogy kaptam ezt az áldott türelmet, amely, ha igazán szeretet is van a képletben, nem fogy el soha.

ne ostorozd magad, nem az bánt, ha hideg vagy.
az fáj, ha nem vagy semmilyen, ha nem vagy sehol, amikor eltűnsz.

türelmesen várom, hogy engedj közelebb, hogy hagyj egy kicsit, hadd melegítselek. hogy ahogy leolvad a kéreg lassan, elhidd, nem vagy az a gonosz jégherceg, akinek előszeretettel hiszed magad.

jaj, annyira várom már magunkat.
ez az én adventem.