szégyellős exhibicionista

túl nagy távolságok közé feszítenek a napok, óriás zuhanások fentről le és fel megint, kötélhúzást játszik velem az élet, én vagyok a kötél, egyik végletből a másikba reptet, csak bírjam elviselni a testem rángató zokogást, a kíntól a katarzistól a vágytól meg a szeretettől (mindegy mitől, míg a szobában nem ébrednek fel rá)

neve egyetlen említésére összerándulok, lüktetek, ahogy kell, (bizony, ott-ott, pajzánia-perverzió:-))a vágyakozás összes klasszikus tünetét produkálom, amit akarsz. mint egy jane austen hősnő.

jó vele lenni, lassan levetkezem a jóképetfestés törekvését, és csak vagyok - Vele. irigylem minden nézését mástól, pedig, mint a fény, a szél, a szerelem, olyan: mindenkié. mondja, összeolvadtunk szemében mirellával ketten, jó, mert van benne igazság, de akarom, engem lásson egyedül. de látom a nézésén, megjegyzi, tetszik neki, nyilván, nekem is tetszene. nem fáj. ha ottvan a teremen belül, mi fájna. kicsit a gyomrom, hogy egyre szűkebb, kávé és szesz csavarja, hogy már a szerelmet ne is említsem, proli.

emlékszem, megijedek, úgy dübörög a szívem, és zsibbadok.

és ágens. kísértetiesen emlékeztet - magamra.
testalkat, arc, haj, szem, stílus. meg hogy nevet választott a kapott helyébe. kezem hosszan fogja, nézünk egymásra, mondom 'eh, úgyis tudod.' nevet, még kezem fogja, 'tudom.' szavak nélküli egyidomúság. jó.

Ő meg: olyan magától értetődő, ahogy gyönyörű kezével hozzámér, hogy elfelejtek beleremegni. kezétől nyirkos, hidegtől jeges pohárból öblítem le az élményt a torkomon.