szégyellős exhibicionista

tessék. ez egy gyönyörű

New Life




éééés... tessék.

nem kell elviselni, amit nem kell elviselni. nem alkotok véleményt.

egyetemünk, ha sok másra nem is, de egy kis adminisztrációs - bürokratikus - papírozós nyavalyatörésre mindig biztosít alkalmat. csak a kognitív arousal kedvéért.

de megmenedzseltem a problémát, és most pedig hazamegyek.

jingle bells, rockin around the a christmas tree, all i want for christmas is you, last christmas, we wish you a marry christmas, silent night és egyéb nyalánkságokat kívánok mindenkinek. én faszlengetést tervezek. meg némi beadandó-gyártást.

már csak egyetlen incifinci szócska hiányzik: ámen.

"A társas lény kommunikációra ítéltetett volta ellen csak az igazi kapcsolatok nagy csendjeiben van módunk lázadni."

önmagamtól idéztem, tudom, gáz, de ez akkor is egy kurva jó mondat lett

azért az félelmetes, hogy négy, azaz négy darab tárgyam maradt az utolsó félévre. egyszerűen nincs több, amit felvehetnék. kicsit túlteljesítettem az elmúlt két évben...


ééééééésss... a munka folytatódik, jövő évtől az emlékév apropóján készülő Radnóti - műsorsorozat készítésében vállaok tevékeny részt.
hoppá.

lement az utolsó forgatás.
majdnem sírtam.
bár tudom, hogy nincs ezzel vége semminek, szomorú vagyok. kicsit a gyerekem lett a játék a színház című m2-s produkció, amivel kapcsolatban örömmel jelentem, hogy az m1 csatorna átvette a vetélkedőt, és a 2009-es év elején kezdi meg levetítését.

nézzétek. tök jó.

hát eljött ez is. már nem szeretlek.
mostantól, azt hiszem, barátok leszünk.
s ha néha összesodor bennünket az élet,
időjárásról, meg munkáról beszélünk.
de történetünknek itt még vége nincsen:
olyan szerencsések pont mi nem leszünk.
intézi még úgy a mókás kedvű Isten,
hogy egyszer egy jó nagyot szerelmeskedünk.

2008. december 5.

Kiáltvány a költőhöz, aki olyan művelt, hogy elfelejt ember lenni

Nem kell mindig Auróra
Nem kell mindig Oresztész
Arról szól éppen a líra
Hogy önnön lelkedről beszélsz

Történelmi műveltségedet
Szakdolgozatnak írd te meg
Enciklopédia helyett
Elég kinyitnod szívedet

Mesterséges pózaidból
Kibújni, elhiszem, nehéz
De a kimódoltságon túl
Meg fogsz lepődni: nézd csak, élsz!

2008. december 5.


van, aki tudja, kinek szól

arról írt a máté, hogy tulajdonképpen miért is blogolunk.
na én azért amit a mottóm mond, dúdolnom kell... önreflexió
meg mert mindig naplóztam. csak bántott hogy nem írok mindennap, vagy legalább rendszeresen. de a blognál nem bánt.
meg állítólag van egy grefiti, amiszerint: akiknek nincsenek emberi kapcsolatai, azokból lesznek a motyogó vénasszonyok, meg a bloggerek. ebbe is lehet valami, mert sokmindent nem mondanék el, amit leírni le tudok, azaz: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

és az se rossz egy ilyen egostának hogy van hol publikálnia...

(amúgy máté! apropó dél-afrika: láttad te a lángoló part című filmsorozatot? ha nem, szólj, megadom az elérési utat)

És a Jóistenre kérlek titeket, mind, akit érinthet, mert őrült és veszélyes életet éltek, hogy vigyázzatok nagyon magatokra. Nagyon szeretlek titeket és mind hiányoznátok valakinek.

A szerzett immunhiányos szindróma kettő millió embert öl meg évente. Az egy Budapest. Jó részük ártatlan, afrikai éhező, de sokan saját butaságuk áldozatai. Vigyázzatok magatokra... tényleg.

És a névadó filmem - bár nem olyan jó, mint amilyet vártam - azért mégiscsak, szintén alapmű.

Stanley Kubrick: Lolita

húba s zameg

én nem vagyok egy radnóti, huhuhuhúúúúúú nagyon nem, de még csak egy kis varródanicska sem, natehát nem vagyok költő. de hogy milyen mértéktelenül fel bírom magam baszni a www.versiroverseny.hu-n található egyik-másik borzalmadványon... bakker. tizennégyévesen írtam először ilyen kis verskezdeményeket, de az istenverte elbaszott homlokverejtékes ragrímektől már akkor is rázott a hideg. hát hogy lehet ilyeneket papírra/képernyőre vetni?

hogy a jóisten áldja meg már valamennyiüket, hát nem érzik a fájdalmat az ilyen sikongató szarok hallatán? kurvanagy etvasz hogy egymás alá a sorok végére odabaszok egy megegyező személyragot, hogy aszongya -tem. és a kövi sor végére megint, aztán megint, egy dologra kell figyelni, hogy ti. ugyanaz legyen az alany, és ez így megy tovább, ahogy én, az elszenvedő érzem, az idők és sorok végezetéig.

hát az ég áldjon meg, ha nincs benned dallam, akkor ne akarj kiizzadni magadból egyet, mert tudniillik annak bizony izzadságszaga lészen vala. minden de minden rímelni fog, ha a kellően hosszú sorok végére azonos ragot biggyentesz, csakhát, nem lesz jobb még egy közepesen elvont rocknóta szövegénél sem, sőt, mert az pl ragrím hogy "egy szemétdombra szültek / de ők is kikészültek" de legalább kis szójátékkal él, s itt megkönyörül rajtunk a szerző és nem folytatja tovább a kínzást és aszongya "nincs semmim, nincs helyem / csak a fejem hogy a fajba verjem". érted. így kell ezt.

vagy nem is kell, kiválóan lehet verset írni rímek és képlet nélkül, nagyon friss, avantgarde és szabad műfaj ez, úgy hívjak, hogy - nini, milyen meglepő - szabadvers. aztatatat is lehet írni, akkor nem bassza fel magát az egyébként is kisszámú irodalomkedvelő közönség, hanem épp ellenkezőleg, lesz tizenhét rajongód, azok aztán felolvasóesteket rendeznek, népdalkört, meg pszichodráma-csoportokat alakítanak s neveznek el rólad, aztán a hasisos cigi füstje által egymás mellé fújt soraidat kiadják az ulpiusnál, aztán a jogdíjakból békés alkoholizmusban töltheted rövid kis életed utolsó éveit - mert a költők is szeretnek ám a rockzenészek mottójával élni, ti. 'live fast, love hard, die young'...

bármit választasz, kérlek téged, mindenre ami szent neked, és ezek sora a verseidből kiolvasott intelligencia szintjéből kiindulva a marihuána - teszkósújság - győzike skálán szóródva bármi lehet, hogy ne, ne, ne írj verset, ha egyesegyedül csak anyádnak meg morzsa kutyának nem bántja a fülét.

köszönöm

figyelem, céltalan ujjszaladtatás következik, nem tudok írni, csak akarok.

a fáradtságtól pillanat, és el tudnám sírni magam. szédülve bóklásztam haza az éhségtől és a kialvatlanságtól. most az az új sportom, hogy nem tudok aludni. lefekszem, megnyugszom, lekapcsolom a rendszert, és mégsem, jön, hiába várom - az álom.

jól érzem magam amúgy. kicsit szorongok amiatt hogy szeretnek-e meg hogy mi lesz hosszú távon, hogy lehetek-e záros határidőn belül mondjuk segédszerkesztő. vagy pl bármi. csak az az állandó, arcképes belépési engedély. az nagyon kéne. nem kérdés előttem, hogy lesz nekem olyanom, csak minél hamarabb kellene. olyan furcsa, kicsit távoli arcok ezek. senki nem mond magáról majdnem semmit. ami jó, rólam mond néha valaki valamit. kell a visszajelzés, mert akarom. szeretem. hogy még ismeretlen szavak röpködnek és tudom, hogy hamarosan nekem is sajátom lesz valahány. szeretem ezt, hogy utánaolvasunk, összeállítjuk, kitaláljuk, megfogalmazzuk, összeáll, leforgatjuk. szeretem az öltözőbe kísérni a füranikót, meg összecsókolózni a műsorrendezővel, meg mtv-s parkolóba parkolni, meg szeretem a csajokat, meg gábort nagyon, pedig ő rettentően távolságtartó, de akkoris szeretem, mert egy jóbarátomra emlékeztet, meg mert egyszerűen jófej. a legjobban az olyant szeretem mint ma, hogy a mácsai hűvös tekintetében úszkálni. meghát én ugye imádom ezeket a színházi embereket, minden pipifuxával, meg allűrjével, meg vérszívásával együtt úgy álleszcuzammen. hogy szerintem kissé betintázva bukdácsol ki a taxiból hazánk egyik nagy nagy színésze, a másik meg teljesen szét van esve, mert a fél cucca otthonmaradt. állnak a folyosón és bohóckodnak, és ez a szexis zseniális überfasza jó pasi olyan jelenetet rögtönöz a műsorba hogy a fal adja a másikat, és ha egy színészbe gyúrjuk a körútmenti zenés színházak mindegyikét meg pár celebszínészkét, na abban összesen nem lesz negyedekkora zsenialitás sem, mint a mácsai ma esti alakításában. hogy egy elhajlított kiskanállal előadja a bekattant serlokholmszt, érted, mi vagyunk a hangadók a közönségben, de így is vissza kell fognom magam, hogy ne vinnyogjak a röhögés és a rajongás sajátos kevercsétől.
még hálisten hogy a mácsai a legközelebbi műsorba is jön, mert ez a faszi egy isten. odavagyok. ezt a típust terjeszteni kéne közgyógyra. hát hogy lehet ilyen szexi valaki így közel az ötvenhez... azt hiszem a kulcs az, ahogy ezeknek a pasiknak csak a halántéka ősz igazán, olyan ezüstösen, értitek, és a kék szemével egy pillanat alatt tud élet és halál ura lenni. mert ha nekem szól be úgy, ahogy a kolleginával tette, és látom magam előtt a szemeit e helyzetben, tuti összecsinálom magam, de ahogy rámnéz és mosolyog egy kedveset... mint egy római szenátor (volt olyan, ugye), szinte áldó a tekintete, a kis dög. és hogy mit össze bohóckodik minden adandó alkalommal.

nahát ezért, ezeket nagyon szeretem. a kis varázslatokat, amiket a néző nem tud, csak mi. a szenvedéseket a játék mögött. szeretek valaminek a létrehozásában részt venni, szavakat adni fontos szájakba, a trükköket tudni, ismerni az épületek kacskaringós útvonalait, hallgatni a főnökség szidását, mindenkivel tegeződni, szeretem ahogy kortárs magyar drámaírókat kell esetleg szórakoztatni, és előreengedve lenni általuk és és és...

na magas a szervezeti bizalom és lojalitásszintem na.

ööö most... lekeszem. és megpróbálom a héten először azt hogy alszom.
pápá.

süt a nap, kék az ég és szakad a hó.
nem kicsit gyönyörű.

ebben a pillanatban a közelmúlt legjobb napjának estéjében ülök.
ez a mai nagy szél nemcsak havat hozott. boldog vagyok most nagyon. olyan áradó szeretet tölt be, ami világot gyújt ebben a téli sötétben.

mert a legjobb helyen vagyok a tévénél és imádom, mégha a szart is kihajtják belőlünk, akkor is és biztosan tudom, hogy itt is maradok.
mert minden hullafáradtságon túl istenien éreztem magam a forgatáson
mert hónapok óta először kibaszottjól együtt voltunk mirellával

de a legfontosabb a zolcsi-ügy.
éreztem én már, és írtam is, hogy jó lesz ez már. hogy annyi nagy amplitúdó és az itt olvasók tudják jól tudják, mennyi fájdalom után - és tőlem mindenki lázadhat, hogy az nem úgy működik, meg somolyoghat bölcsen, hogy akkor nem is volt az - ez a szerelem elmúlt. és így szeretni sokkal könnyebb őt. szerettetek már valakit nagyon-nagyon? nem szerelmesen, de úgy, mint akivel misztikus szálakkal vagy összekötve valahonnan nagyon távolról és régről; úgy, mint aki rengeteget, szavakkal nem kifejezhetően sokat adott neked, úgy, hogy egy látása annyira felvidít, annyi energiát ad, mint a legtikkasztóbb pesti nyárban a friss víz első, hosszú, rajongóan boldog kortya?
biztosan szerettél már így, te, ott a túloldalon. csodálatos, már-már szentimentálisan sziruposan idilli és operettbe illően tökéletes érzés. a legfontosabbaknak jár csak ki ez a megtisztelő szeretet-szint. nem is sok van ilyenből egy embernek, mert nem is lehet ekkora lángon ezt sokfelé...

a legegyszerűbb - és tényleg össze vagyunk kötve - minden így. hogy egymással szemben állva az utcán, hidegben hóesésben, én az ingnyakad baszgatom, hogy ne fázz meg, te meg a karomat gyurmázod azzal a jóistenálgyonmámegtedögte-kifejezéssel, mindvégig csak ketten vagyunk a soksok kinnálló minket körülvevő népek között, és aztán mintha anyánknak mondanánk, azzal az egyszerűséggel mondjuk a másiknak: nagyon szeretlek. nem tudom nálad mi a helyzet, de én tényleg, tényleg nagyon szeretlek téged.

végre rendbe kerültek ezek a dolgok.

még nem tudom, mik leszünk egymás életében, de valami nagybetűs.

ákos - 40

gyönyörű, látványos, kimunkált, meglepő, újszerű, sosem látott-hallott, _örömzene_.

nagyarcú zenészünk ezúttal képes volt megmutatni nagy arcának emberi felét. továbbá - a konferansz-szövegekből ítélve - részt vett egy stand up comedy tanfolyamon, sikerrel. remek volt, csodálatos, színes, magával ragadó, exkluzív. meghökkentő áthangszerelések, szívből zene, akkora éneklés, hogy beszarás. a szórakoztató átvezetőszövegek folytán több, mint két és fél órás koncert majd' minden pillanata megérte a jegyárat (oké, az ölelj meg újra kalimpálós ostobaságát nem tudom megszeretni).
majd minden dal új átiratban szólal meg, és tényleg ritkaságokból áll a setlist. csak a gyöngyszemek - rajongók előnyben:
nem ér semmit a dal
mum's dying
ne titkold
persze hajnal van megint
láss bennem mást
térj vissza
búcsúdal
gyermekember

finom volt

szeretem pillanat: késő éjjel van. megnéztem a gilmore girls befejező részét, amiben természetesen visszaállt az édesen rózsaszín amerikai világrend, majd visszatértem azon foglalatosságomhoz, hogy anyagot gyűjtsek a holnapi műsormegbeszélésre.
asztalilámpa, sárga fény, jegyzettömb, fejhallgató, okos, produktív gondolatok, béke, nyugalom. helyreálló lolitáris világrend.

jó, jó, jó lesz a meló...

napjaimba hűség vegyül... ahogy ezt ákos fogalmazta volt, akinek a koncertjét jövő hétfőn (17-én) tekintem meg megfelelően elfogódottan ahhoz, hogy elfelejtsem azt a legutóbbi ronda alkalmat, amikor megfogadtam hogy egy ideig nem fog nekem ennyit megérni az úriember látványa. a minap a magyar dal napját közvetítette az mtv (úgy is mint munkaadó televízióm) , és ott olyan tőle szokatlan emberséggel és szerénységgel (!!!!!!!!!!!!!) nyilatkozott és énekelt, hogy az igazán megérdemel egy új esélyt.

na de eltértem a hűség tematikától. így későéjjeltájt, mikor úgy az internetet, mint a gilmoregirlst meguntam már, és le kellene feküdnöm, az jutott eszembe, hogy milyen régóta csak mint hátsólebenyi passzív információ, jelenik meg fejemben a gondolat: zoltán, szeretlek. mindenkire gondoltam mostanság, a régi szerelmek közül, a sényőről londonba származott fiúra, akivel a családalapítást képzeltem el betegesen sokáig, meg lakira, aki a legizgatóbb élmény volt az életemben, meg eltávolodott barátokra is gondoltam, ágira, aki olyan méltatlanul nagyot rúgott belém, hogy azok a törések már nem lesznek ugyanazok, robira, akivel azt hittem életünk végéig barátok leszünk ákos- és alterego-alapon, aztán kinél-kinél másképp alakult. ezek szomorú, vagy szürkén-tehetetlenül keserédes dolgok, édesek az emlék távolságának megszépítő cukoröntetétől, és keserűek, mert jelenként is létezhetnének. gondoltam mariannra, anyám legjobb barátnőjére, akit most belső démonok marcangolnak, és talán a skizofrénia gyógyíthatatlan poklába zuhan, ha nem segít magán. gondoltam a tanszékvezetőmre, hogy az ilyen mérhetetlenül csodálatos emberekből, mint pl. ő is, miért árad úgy a kérlelhetetlen magány, mint kandallóból a forróság. gondoltam a lányokra, akik a trendin rövid szabású pulóverből kilógatva hordják a hájukat az arénaplázában. sokot, rengeteget gondoltam a vérnászra, amit a héten láttam és ami olyan volt mint egy örkény egyperces a háborús időkből: kíméletlen, groteszk, siratnivalóan emberi és epigrammatikusan csattanós. folyamatosan gondoltam a könyvre amit ma megvettem és nagyon örülök neki: Hasítás a címe, rocknovellák antológiája. nevetségesen sokat gondoltam a gilmore girls-re mivel ennek nézése határozza meg az üres óráimat, amelyekből még mindig legalább háromszor annyi van, mint amennyit szeretnék.

de alig, alig gondoltam Rá.

nem értettem pontosan a szokásosan ködösen fogalmazó mirellát, de azt hiszem,. Ő most szerelmes és boldog. nem belém, nem velem, és még a probiotikus joghurtital a hűtőben is többet mozgat meg bennem (ti. a beleimet), mint ez a hír. önvédelmi mechanizmus lehet, de racionálisan hálás lehetek annak, ami elhalványítja bennem azt a rajongani való kölyökképét. szavam sincs, mert a hosszú idő utáni újralátásokkal problémáim vannak érzelmileg. olyankor jönnek a pillanattöredék alatti lesápadások és elvörösödések, hiperventiláció, extraszisztolé, distressz, eustressz, hipoglikémia, kontrakciós zavarok, szívzörej, gégefedőgörcs, kollapszus, egyéb orvosi kifejezések. de ha mégsem, akkor egyrész hála, mert kinek kell az indokolatlan szenvedés, másrészt gáz, mert nekem kell. klasszul segíti a szépirodalmat. plusz, ha ez nincs: ennyim sincs, ami szomorú.

de pillanatnyilag ez nem foglalkoztat, legtöbbet a leendő lakásom lakberendezésén tördelem a fejem, ezzel altatom magam tudniillik, amikor rámtör a szorongásos inszomnia. csúcs érzés, mellesleg. meg azon, hogy a dolgaim jól, igazán jól alakulnak. annyira jól, hogy elkezdődött. elkezdődött a további életemet igen valószínűleg meghatározó dolog: a családom anyagi segítése. értitek, a folyamat megfordult, én adok pénzt a bevásárlásra és én fizetem a bátyám csekkjét, meg a nőgyógyászra is adtam pénzt. szívesen teszem, csak az aggaszt hogy a bátyám milyen siralmasan bánik a pénzzel. szívesen teszem, de baromi nyomasztó a felelősség. a diákhitelt fel sem kell vennem, de felvettem e félévre is, és bejárati ajtó lesz belőle. megjött a háromhavi szoctám, szép nagy összeg (nem, egyáltalán nem nagy, egyetlen pár cipőre is el lehetne költeni, és százezer forint csak annak sok, akinek... nekem), és fél éve megvan a helye, egy nikont szeretnék, nagyonnagyon, de lehet hogy inkább félreteszem. mondjuk hűtőre. nem akarok a csóringer nincstelen képében feltűnni, Istennek hála ettől nagyon távol állunk, de nem vagyok abban a helyzetben, és viszonylag sokáig még nem is leszek, hogy bűntudat nélkül költeném a fölös pénzem egy mittudomén velencei kiruccanásra. nem kerülne sokba, csaképpen abból csempe is lehet a folyosóra. néztem egy csizmát, gyönyörű, na az árát nem éri meg az fix, mert én ám nem fizetem ki a márkanevet, szóval annak az árából pl asztal, meg székek lesznek. hát így élünk mi, kedves olvasóim, lehet azon humorizálni, hogy a réjbennel nem rendelkező ember nem érdemli meg a friss levegőt, meg hogy egy cipő az húszezer forintnál kezdődik, de erre én egy ellenállhatatlan pillantással csak annyit tudok mondan: faszt. és ez akkor is így lesz, ha felvesznek - és felvesznek - a brainexpresshez, mert mindig van értelmesebb helye a pénznek. az én világomban mindig. (na jó, a hagendazs kivételével, pedig a luxusfogyasztás a hét új főbűn egyike)

tehát összegezve: zolcsi nincs, pedig helyet szorítanék neki, pénz van, de annak is van helye, és igen, nekem is van helyem a magyar munkaerőpiacon, jessz, sőt, még az új kenyérpirítómnak is van helye a koliszobában, pedig nagyon pici a szoba és tökéletesen nélkülöz minden intimitást. de nem érdekel, mert akár lesz maszter, akár nem (lesz), nyártól úgyis lakásba költözök, és egyedül, mert szép dolog ez a kolis élet, de a tapasztalás részen már rég túl vagyok, az élvezet része meg tarkarét óta nincs sehol. körúti garzon lesz. let say, júliustól. ámen.

mozgalmas hét következik: kedden tv, zsuzsi, csütörtökön, ha igaz, woyzeck, ami esetlegesen rejt némi zolcsit is, aztán hazamegyek, és hétfőn ákos. ja, lehet hogy valami hoszteszmeló is lesz. életke. hiányzik már a történés. ja egy nyeszlett szót sem olvastam vagy írtam a szakdolimhoz. még csak el sem agyaltam rajta. de ezen is változtatok, ígérem, anyu.

a legutóbbi verseim megtekinthetők
itt
és itt és itt

ami egyébként jó kis médiatörténeti jelenség. húszezer vers. húszezer, kétezernyolcban, magyarországon, a világválság idején húszezer verssel indulnak egy pályázaton. szerintem csodálatos, és marketingfogásnak sem utolsó.

kedden 15 óra 30 perckor kezdek a magyar televíziónál

csupa jó hír, kéremszépen.

• mehetek a tévéhez, pár napon belül, ez már biztos!!!

• továbbjutottam a kreatív teszten, mehetek szóbelire egy igen szuper melóhoz!!!

• megkapta az akkreditációs bizottságtól a szakindítási engedélyt a mesterszakunk!!!

• és a hétvégén eltűnt fél pár fülbevalóm is meglett!!! (rettentő szomorú voltam miatta, mert előtte nap vettem és zöld és almácska, és a masszőrnél egyszer csak nem volt az egyik fülemben)

Előrebocsátom hogy minden tiszteletem a Medveczky Ilonáé. Komolyan.
Nyolc vagy tíz frakkos csippendél csettintget egy izgalmasnak ígérkező dallamra kivilágított lépcsőfokokon, széles vállaik fölött épphogy kikandikál egy ezüstszínű, gyémántosan csillogó kalap. A fiúk mindenkit nagyon érdekelnek, ám a várva várt vetkőzés elmarad, a srácok sorfala kettényílik, s középütt egy rúzsozott száj formájú vörös szófa a tűnik fel, rajta egy üvegszálas nejlonharisnyás és egy ezüstszín strasszvirágos, kétségtelenül karcsú,
formás, hosszú láb, amely egy szövetkabátos nőben folytatódik, egészen a kissé széteső
vonású arcig mígnem a már említett rejtélyes kalapban ér véget. A hölgyön mikroport, ajjaj. Dallamtalan, énektudást nem igénylő, erotikusnak szánt szöveggel kezd, csak épp e sorok írójára
rögvest rátör a kínos kuncogás az igen érdekes angolkiejtés hallatán, szóval a hangulat az
elején összerogy. Összerogy és ez a főhősnővel is többször kishíján megtörténik. Az őrjítően kívánatosnak szánt oldalrakönyökölős– levegıberúgós mozdulatsor egy ijesztő megingásba fullad, mely közben a díva csaknem lezuhan a csücsörítő szófáról. De ennyi év gyakorlat után nem esik ki a szerepéből és továbbra is az állatvilág párzási rítusaiból ismert leszegett fejjel mereszti felfelé
a mőszempilláit. Ez a „tégy magadévá”-tekintet mindig működik, kár hogy itt pillanatra kiült a
pillantásába a gondolat: kimaradt az ehavi csontkovács. Aztán a fiúk felsegítik a dívát, vállukon
viszik, levegőben sétáltatják, amit azonnal megértünk, mikor nyilvánvalóvá válik, hogy a szilárd padlón való haladás kisebb nehézségeket okoz. De fokozható a helyzet, hisz újraértékeljük a Lépcsőn lemenő akt anatómiáját abban a pillanatban, amikor hősnőnk megválik a kabáttól és feltárja előttünk bájait. Innen egy részeg portás könnyedségével bemutatott agónia következik, nem részletezném, legyen elég annyi, hogy hiányzott az a tizenkettes karika a képernyő sarkából, kiskorú veszélyeztetéséért az ORTT máris elégedett mosollyal köszörüli a törvény pallosát sötét barlangjában…
És amikor azt „énekelte” élőegyenesben a karrierje zárószámának szánva, hogy ictúhát, kb. ezzel a kiejtéssel is, felrémlett előttem a kép, ahogy ezt a mondatot annak valódi helyén ejti ki a kollagéndús ajkain: rattan hintaszék, kockáspléd, macska, kötőtű, kálciumtabletta és Ilonka néni fátyolos hangon visszadja a remekül fizetett csinosfenekű szociális munkás srácnak a macskagyökérteát, mondván nem tudja meginni mert túl forró. Értékelem én, hogy nagy múlt, meg világhír, meg revükirálynő, meg mulenrúzs, de mégis. Ez már a legjobb indulattal sem volt
szépnek nevezhető. Még csak tiszteletreméltó, méltóságteljes búcsúnak sem. Ez a szám az
volt, ami: egy nyugdíjas néni lábremegős, combnyaktörés-veszélyes botorkálása kétmillió
néző előtt, főműsoridőben, reflektorok és strasszok fényében. Mindez olyan angol kiejtéssel, ami viszont újabb bizonyítéka annak, hogy ragyogóan tehetséges lehetett, hisz angoltudás nélkül lett világsztár. Olyan jelmezben, amitől egy Addams gyerek is megállna a fejlődésben, pedig ők már láttak egy s mást. A szépség (a médiában) – előrebocsátom: sajnos – nem önmagában létező, nem önmagához, hanem másokhoz viszonyított fogalom. S akármennyire szeretnék én így kinézni ebben a korban, mégis szemem eltakaró ujjaim résein át mertem csak nagyritkán a képernyőre kukucskálni. Nem kimondottan esztétikus a húst vesztett csípőlapátok és az emlékeztetőnyi anyagtalan farpofák strasszos szaténtól övezett látványa. Hiába az akarat. Figyelemfelkeltő hirdetést láthattunk arról, hogy a hölgy okos sosem volt – a kedvencem, ahogy olvassa a szájába adott végtelenül gejl kommentárokat –, ügyes meg már nem bír lenni.


2008. november 2.

én lettem otthon a helyi híresség.
benne voltam az újságban. már gratuláltak is, hárman (sic!)
és irigyeim is vannak, egy család (!)
és az előnytelen fotómon is felháborodtam.
egyszóval átestem a média-tűzkeresztségen.