szégyellős exhibicionista

vadmacska-pajkos vagy
erőd lepke-könnyed
mindannyiunknak több kellene belőled

vasárnap: tömött hasú szuszogás
lomha, nyúlós kelttészta az idő
régi filmet vetít a tévé és
mosottruha szagú a levegő
és félbehagyva egy zacskó szotyi
tegnap megint győzött steven seagal
délben jó ebédhez szól a nóta
desszertként bangó margit hangja száll
azután későn is kerülsz ágyba
zaklatott fejed sem hagy aludni
már előre dolgozol álmodban
s reggel tükrödben ki ez a zombi?
lavórnyi kávéról álmodozol
agyadat áthúzták egy kötőtűn
be kéne venni a bibliába:
a hét napjai közt a hétfőbűn

pillangók szálltak fel, s volt nagy szívremegés
amikor, miközben kedvesemre vártam
- fanfárok, égi kórus -
megjött a fizetés

vajba morzsolt, illatos tojássárgája-ragyogás
liszt- s porcukorfelhőből égszakadás
sodrófával kötényben mamuszban járt valcer
így készül a házi vaníliás linzer

sebaj, babám, ma egy edzést elhalasztok
azzal is gyúrok, ha kelt tésztát dagasztok
ledolgozott kalóriáim egy pogival lenyelem
tudom már, mit érezhetett kőműves kelemen

tejszínben felolvadt, kéjesen krémes
annyira kívánom, hogy az már rémes
lustán folyó, selymes, szexuális csoki
míg kihűl a tortán, addig, kicsim, coki.

ha tehetném, a szellemed lenne a kedvenc túraútvonalam.

egész picire szeretnék zsugorodni, olyan aprócskára, hogy agyad struktúráit, tekervényeid ösvényeit minden nap bejárhassam.

hasra feküdnék a legmagasabban fekvő neurotranszmitteren, és ábrándozva figyelném az alattam elterülő tájat, ahogy a gondolataid, mint artisták a lengő trapézon, elkapják egymást röptükben. s kötéltáncot jár egy valószerűtlen ábrándod, és bohóc is van, hát persze. és ha egy nehéz problémán töröd a fejed, lüktet, izzik, csikorog a rendszer, suhogva gyorsulnak a hajtóművek, szentjánosbogár-szinopszis-tánc. és szédítő tempóban villódznak axonjaid, ha részeg vagy. és ha belefájdul a fejed a véghetetlen áramlásba, hasamról hátamra fordulnék, ott, a legmagasabban fekvő neurotranszmitteren, már egész közel koponyád csontboltozatához, kinyújtanám a kezem, s finoman simogatni kezdeném agyhártyádon a lüktető ereket, amíg a fájdalom enyhül.

de csak ekkor nyúlnék a rendszerbe, egyébként soha, szükségtelen, gyönyörű ez a szerkezet. csodálatom nem engedné befolyásolni ezt a páratlan rendszert, csak tátott szájjal, pislogástól is sajnálva az időt figyelném, ahogy működik. ahogy működsz.

s amikor bejártam a világosabb vidékeket, leereszkednék a mélybe. falhoz lapulva, csendben beslisszannék az agytörzs sötétjébe, s remegve bámulnám azokat a félelmetes erejű, rács mögé zárt állatokat: ösztöneid. nem töltenék sok időt itt, bármilyen izgalmas, iszonyú a forróság idelenn.

és ha hiányozna mégis a kinti világ, látóidegedről lelógatva lábam kileskelődnék szivárványhártyád mögül. nézném a plafont, a monitoron zuhogó kódokat, a mintákat a kávé tetején, a lányt a moziból, a kulcsaid, az olvasott könyved betűit, a borospohár csillanását, a fürdőkádban a habot, az arcodat a tükörben. az okos szemedet. amely mögött ott rejtőznék én.

nem csak a zuhanás
nem csak a szörnyek
nem csak némult torkok
nem csak régi képek

álom az is, hogy tengerpart
álom az is, hogy nagyszínpad
álom az is, hogy szárnyam nő
álom az is, hogy
itt vagy

rézszinü dróton húz ez a ritmus
rézszinü hálót sző ez a dal
selyme beburkol
égszinü selyme
testemen átjár
zeng a gitár

titkos a basszus
titkon jön csak elő
csiklandik a csend
mert itt ez a dallam
nincs hova menni
nincs hova már

gerincből indul a halk tremoló
tarkódon meglibben a szál
táncol a hang
csak táncol a hang
dönteni nem de
mozdulni muszáj

- szereplíra -

mióta téged izoltáltalak
az életem oly sokat változott
nem utasítnak el már a lányok
lúzer voltam, s most sztárnak tartanak

titokban nevettek a nevemen:
mondd, hogy hívhatnak bárkit Albertnak?
ma névtelenül írják: "Imádlak!"
s mégis mindez kellemetlen nekem

hogy egy percem sincsen mostanába'
hogy nincs se éjjelem se nappalom
hogy riporterek verik ablakom
s hogy folyton tele a postaláda

tudom, miattad kórok tűntek el
de halk tudós-létem hiányolom
s miattad alig maradt otthonom
mert túl sok helyet foglal a Nobel

bármerre járok én
mindenütt ott leszel
hogy elérjelek téged
csak wifi hotspot kell

rajtad kívül másom
nincs a föld kerekén
elhagytam teérted
a pendrive-omat én

okos kicsi felhő
ó szeretlek nagyon
te vagy az én kedvenc
adathalmazom

üres az utca a lépcsőház a lakás
egy kéjgyilkos rejtőzik a sötétben valahol
criminal minds részt írnak majd abból
ahogyan meggyilkol

szerettük egykor egymást
karcsú fiú voltál okos vicces és gondtalan
lehet épp e percben öl meg egy repesz
Afganisztánban

ülök az IC-n rükvercel a táj
előttünk csendesen zötyög egy személyvonat
utoléréses balesetnek nevezik majd
a hírek halálomat

nem érkeztél még meg
türelmesen várlak téged örök társamat
de eltelhet anélkül egy élet
hogy megtaláltalak

kicsinyke szoba csendes az éjjel
halkan szól a tévé de már mindenki alszik
talán már örökre: szökik
a szén-monoxid

barátom vagy régóta már
a fél vesémet bármikor odaadnám neked
de el fogom rontani így lesz
szeretetedből gyűlölet

egyedül bringázol éjjel haza
részeg vagy kicsit és ma biztos meg is fázol
de nálad is részegebb a sofőr
aki elgázol

kihalt az utca a faluban
és egymás mellett két utcalámpa is kiégett
most, pont most fog kijönni az a két kuvasz
széttépnek

nehéz sorsot sorsolt az élet
ítélve betegségre és magányra
anyám talán pont ma hal bele
a nyomorúságba

te lassan meghalsz,
én meghalok érted, papa
gerontofília

megírta anno a Daily News:
a jövő zenéje a déli blues
kenyér mellé ez volt akkor cirkusza a népnek
felszarvazott férfiaknak
potyautas hobóknak
s a feketéknek

s lett aztán nekünk egy saját Hobónk
ki megénekelte gulyáskomcsi rögvalónk
panelházak pincéiben bluest busong az élet
vigasztalásként munkásoknak
és a munkanélküli
értelmiségnek

játszotta wurlitzer s a tiltott rádió
hogy csavargónak állni volna jó
mert felszarvazott az asszony és kevés a lóvé
nem neked épült fel Sztálinváros
s kocsid, ha limuzin is:
trabant, nem kabriolé

nincs másod már, egy kopott bőrönd csak
betonszofid végén a láng felcsap
vizes a sör, a szotyi dohos és magyar a blues
téged öcsém,
bazmeg,
az ág is húz

mióta cukorral nem rontalak el
s csodás színed sem veszi el a tej
tiéd azóta szívem, nem másé
ó, te drága, te fekete, te kávé

tiéd a szívem - vagy csak a vérnyomásom?
szeretlek az irodában és a vasútállomáson
tested forró, mint egy latin szeretőé
ó, te drága, te fekete, te kávé

s nem zavar az sem, tested ha hideg
ujjong az én vesém, ha belé öntelek
a reggelek itala vagy, s az óvatos randevúké
ó, te drága, te fekete, te kávé

korábban már volt egy ilyenem itt a blogon, linkelje a nyavalya, keresd vissza, ha akarod, ez most átfogóbb, a kórushonlapra készült, álljon itt is, mert állítólag vicces önkifejezési kényszerem újabb bizonyítékaként

mottó: "moved by a higher love" (Depeche Mode)

Lola vagyok, 26 éves, overachiever, szégyellős exhibicionista.

Nyíregyházán születtem, 1986. szeptember 26-án, hajnalban, a Mérleg jegyében, melynek azóta is tartó kilengései végül is harmóniává egészítik ki egymást.
Egy környékbeli faluban éltem (egy rövidke, ám annál fontosabb megszakítással) húszéves koromig. Nem túl szép, duci, ám jó képességű, mindenki által kényeztetett (=etetett) gyerek voltam. Kétévesen elhitettem a család barátaival, hogy tudok olvasni, pedig csak megtanultam fejből a mesét, meg hogy anyukám hol mutatta a könyvben a sorokat. Négyévesen levettem a lábáról az óvodai Anyák napja teljes közönségét a Sün Balázs című klasszikus címszerepében nyújtott alakításommal (máig felháborít, hogyan tehettek ki ilyen identitás-konfliktusnak, fiúszerepet adni egy kövér kislánynak?). Ötévesen a "Mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésre tömören annyit mondtam: "Művésznő!". Így aztán kissé teli volt a napirendem: rajzszakkör, furulya, balett, néptánc, modern tánc, miközben kezdődő overachieverként körbehordoztak az összes létező környékbeli szavaló-, rajz- és tanulmányi versenyen. Azt leszámítva, hogy "lebeszéltem a halottról a szemfedelet", rendes kislány voltam, papír, színes ceruza, filctoll, aztán elrajzoltam csendben egész nap. Így érthető módon a sok szakkör közül a rajz nyert, így annak ellenére, hogy édesanyám próbált az akkor még az élet császárainak tartott orvosok vagy ügyvédek pályája felé irányítgatni, az általános iskola ötödik osztályától a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolába készültem, ahová fel is vettek. Szobrász lettem - ezzel az infóval máig kiválóan tudok sokkolni új ismerősöket, főleg, hogy azóta kissé más irányt vett a karrierem.
 
A Művészetit imádtam, rocker voltam, remélem, megvan a jelenség: hosszú bőrkabát, acélbetétes bakancs, amit akarsz, hétvégén rockbuli pocsék nyíregyházi amatőr együttesekkel. A nagy útkeresés közben arra egyértelműen rájöttem, hogy a szobrászat nem nekem való életút, így valami rejtélyes megérzésből a Corvinus Egyetem (ex-közgáz) kommunikáció és médiatudomány szakát jelöltem meg, ahol 2006-ban kezdtem. A megérzés jónak bizonyult, máig sem értem, hogy választhattam ennyire jól: a kommunikációs szakma minden iránya nagyon érdekel. Választott szakmám mellett választott városomat, Budapestet is imádom, ahová az egyetem miatt költöztem. Az egyetem alatt is ezerféle dologgal foglalkoztam: kutattunk börtönökben, írtunk tanulmányt, csináltunk filmet, szerveztünk rendezvényt. A szakmai gyakorlatomat a Magyar Televíziónál, a Kulturális Főszerkesztőségben végeztem, bele is szerettem abba a világba, de sajnos már aligha fogok itthon újra tévézni - ismerve a hazai köztévés körülményeket. Pláne, hogy azóta azért találkoztam néhány alternatívával, amiből megtanultam, hogy milyen munkákban lelem örömömet, és milyenekben nem. A Civil Rádió egyik műsorát szerkesztettem és vezettem néhány társammal az egészen közeli múltig - valójában pont a Kórus miatt hagytam abba, mivel a műsorunk egybeesik a kóruspróbával. De telefonos értékesítő is voltam, hát, az már például nem nekem való, úgy szenvedtem attól a munkától, hogy arra jobb nem is emlékezni. A jelenlegi munkahelyemre gyakornokként kerültem 2010 novemberében, nyolc hónap, és a diplomám átvétele után kaptam meg a jelenlegi munkakörömet, nagyon érdekes területtel, mobiltermékek marketingjével foglalkozom, egy szuper csapatban, izgalmas, kreatív feladatokkal, úgy is tervezem, hogy maradok a reklámszakmában a későbbiekben is: ez az a terület, amiben a kreativitásomat gazdaságilag is értékelt formában tudom kamatoztatni. (Azaz amiért adnak normális fizetést :D)

Milyen vagyok? Mint a fentiekből is feltűnhetett, elég fontos nekem az, hogy mivel töltöm el azt a napi nyolc-kilenc órát, ami pozitívban tartja a bankszámla-egyenlegem, ha úgy tetszik, karrierista vagyok. Viszont ebben is keresem az egyensúlyt: a munkát az őt megillető helyre tenni, és a lehető legtöbb időt tölteni értékes emberekkel, értelmes és boldogító tevékenységekkel, illetve önmagammal. Ez utóbbira különösen kell időt szakítani, hogy elrendezzem magamban a bennem élő extrovertált bizniszvumen és az introvertált széplélek konfliktusait. Egyelőre egész jól kijönnek egymással :) Hogy ez így is maradjon, írok, ingadozó gyakorisággal, de folyamatosan, nagyjából tizennégyéves korom óta. Még a Facebook-státuszaimat is irodalmi igénnyel próbálom megfogalmazni, legkedvesebb ismerőseim gyakran verses formában kapják meg szülinapi köszöntésüket. :D Írok verset, prózát, film-, zene-, könyvértékelést, médiakritikát, mindezekből hol vicceset, hol vérkomolyat, szépirodalmit, vulgárisat, szomorút, szépet, jót, rosszat, rövidet, hosszat (inkább hosszat). Két versem szerepelt egy versantológiában, illetve egy hónapon belül megjelenik a második antológia, ahova beválogattak, ezúttal egy prózát. Tervezem, hogy komolyabban is foglalkozzak a (szép)írással, azt hiszem, ebben jó vagyok. (Gyakorlatilag a mostani munkámban is ezt használom ki, ha pedig egyszer munkahelyet váltok, terveim szerint reklámszövegíró leszek.)

A képzőművészet - minthogy meggyőződésem, hogy az egy egész embert követel - sajnos eléggé elkopott az életemből: idő hiányában festeni évek óta nem volt módom, a ruhatervezéssel ugyanez a helyzet, inkább kisebb tollrajzaim vannak mostanában, ritkán. Pedig hiányzik, főleg a festés és a tanulmányrajz, szóval ha valaki szeretne egy portrét... ;)

Kedvenc film: Amerikai szépség, Szeress, ha mersz (Jeux d'enfants), A Napfény íze - és itt jöhetne még egy hosszú lista hasonló gondolkodós, mély, elvont, szomorú, (vagy éppenséggel visítvaröhögős) szépségesen fényképezett filmekkel. Kedvenc könyv: Márquez - Száz év magány, de imádom az utópiákat, a valóság és a képzelet határain játszódó regényeket, a filozofálós-a-sztori-igazából-mellékes-is-típusú könyveket, bármilyen témában jól, okosan megírt regényeket a bűnügytől a komédiáig, a pop-rocktörténeti és az életrajzi könyveket, illetve rengeteg spirituális témát, pszichológiát, és egyéb félig-meddig-szakirodalmat olvasok.

A zene szerepe kettős az életemben: egyfelől a legrégibb, másfelől a legújabb hobbim. A legrégibb, mert gyakorlatilag anyukám hasa óta (ahol főleg Piramisra buliztam) rajongásig imádom a zenét, és a legújabb, mert komolyabban és rendszeresen alig pár hónapja foglalkozom vele - fel nem foghatom, miért csak most, felnőtt fejjel, amikor ilyen nagyon boldoggá tesz. De mint téma, mindig is kiemelten fontos volt. (Itt könnyűzenére kell gondolni, félelmetesen műveletlen vagyok komolyzenéből.) Rajongó-típus vagyok, van pár nagy kedvenc, és nemcsak hallgatni szeretem, hanem beszélni, olvasni róla, elemezgetni a szövegeket, megismerni a háttértörténeteket, a városi legendákat és az alkotókat. Ennek ellenére némi általános iskolai szolfézs- és furulyaoktatáson kívül gyakorlatilag semmilyen zenei ismeretem nincs, énekelni meg éppenséggel soha nem tanultam - mondjuk ez látszik is ugye... :D Még. Küzdök ennek megváltoztatásáért, bár sokat segítene, ha érteném, amikor ciszről és mollról és modulációról van szó. :D A Kórushoz 2013 januárjában csatlakoztam, bár a Kórussal való találkozásom előtt is elkezdett mocorogni az életemben ez a zenélés-dolog: augusztus végén ismerkedtem meg azzal a - kivételes emberekből álló - csoportosulással, ami néhány barát kezdeményezéséből, önszerveződő alapon született, és amelynek lényege, hogy minden héten eltöltünk egy hosszúra nyúló estét együtt néhány gitár, egyéb zajkeltő eszközök, pár üveg bor, és kedvenc akusztikusan előadható dalaink társaságában. Ez a Tam, az ok, amiért csütörtök estére nem szervezek más programot, a hetem csúcspontja, aminek a révén a Kórushoz is eljutottunk páran. Hálám örök - valami nagyon fontosat találtam meg az énekléssel. Az alt szólamot erősítem (vagy gyengítem, ez még nem dőlt el), bár a Tüzed Uramat, ha fejen állok, akkor is megtanulom szoprán szólamban elénekelni. :) Otthon már gyönyörűen megy, már csak próbán kellene letennem a szorongásomat az ajtó előtt. Merthogy ez eddig a legfőbb felismerés: bizony, Lola nem mer megnyílni, nem meri megmutatni a hangját (=magát). Ezért mondta kb. tizenötéves koromban egy öreg cimborám, hogy szégyellős exhibicionista vagyok: meg akarom mutatni magam, de mégsem merem. Remélem, sikerül levetkőzni ezeket a gátlásokat, nem jók semmire :) Azt hiszem, ehhez Andris és a közösség minden támogatást és segítséget megad, már csak a saját részem kell. Szeretném megtanulni az éneklésnek nemcsak a gyakorlatát, de egy kicsit az elméletét is, szeretném, hogy értékes tagja lehessek a kórusnak, hogy eljussak odáig, hogy értékelhetően énekeljek, és - amint nem leszek ilyen iszonyatosan gyáva - naná, hogy szeretnék szólót énekelni! :)

A jövőbeni tervekről az olimpiai jelszó jut eszembe: "Gyorsabban, magasabbra, erősebben!" Fejlődni mindenben, ez a terv. Társat, szerelmet találni, flow-ban lenni a munkában, nem hagyni elsorvadni egyetlen értékes barátságot sem, újakat szerezni, többet, jobban főzni, sütni, kevesebb időt pazarolni el, pontosabbnak lenni, többet olvasni, írni, énekelni, zenélni, kevesebb sorozatot, több filmet nézni, tovább fogyni, kevesebbet ülni, többet mozogni, futni, erősödni, táncolni (imádom!), anyukámat wellnessezni vinni, elkezdeni fotózni, utazni, többet sírni, nevetni, élni.

Aranyköpés: "Én nem vagyok rendőr, hanem királylány."

Ma lilára festettem a szemhéjamat, ezért szomorúnak látszom.
Ma szomorúnak látszom, ezért lilára festettem a szemhéjamat.

a te neved, Mark Zuckerberg, legyen örökre lájkolt
mert oldalad, e lopott-vacak, épphogy összetákolt
instabil, széteső, adathalász trágya
az egyetlen, hol érintkezünk, én és vágyam tárgya

hozzád száll e dal most, te ♥rabló dalia
fészbuk-óráimnak te Salvador Dalíja
elfolyik az idő, ha képeid lapozom
teljesen megzavartad az algoritmusom

aligha tudod, bár kilétem nem titok:
lájkodtól pulzusban kissé felgyorsulok
kiugrik a szívem, kommented ha látom
remélem, nálad sosem leszek hájdon

ó a frivol, harsány, almazöldszín végzet!
profilképed sarkában az a pici négyzet:
onlájn vagy! - ujjongok, de reád írni félek
s gyűlnek tovább az el nem küldött mailek

egy napig nem látlak feljönni fészbukra:
hiányodtól meghasad az ember szívburka
timeline-om magányos, egy lájkodért eped
lennék akár még in a relationship is veled

mióta elfogadtam a friend requested ó
aggódva készül az instagram fotó
tetszik-e majd rajta a kontraszt meg a tiltshift
s ahogy megfiltereztem azt a teszkós virslit?

mert nem minden lájkot lájkol ugyanúgy az ember
a te lájkod jobban lájkolom ezerszer
látod, az enyémben te vagy a topicom,
de szeretnék poszt lenni ó a blogodon

levelem zárva szép offline-okat kívánok
ne feledd: nálam mindig súlyozott a lájkod
státuszomban neked mindig lesz egy taged
csókollak ezerszer, és várom a +1-ed!

lecsúsztam az első helyről, megelőztél.

ezt a verset, tudniillik, én akartam megírni, itt fogalmazódik bennem már hetek óta.

botrány hogy napok óta ez a legjobb dolog, ami történt velem.

kicsi állomás, alig állnak meg itt vonatok. nincs hangosbemondó sem, aki jön, tudja, mikor érkezzen. pedig csinos a váró, kényelmesek a lócák és ízletes a resti. az egyetlen sínpár, a lócák, a resti, a jegypénztár InterCitykről álmodik. de csak áthalad, pontosan betartva a sebességkorlátozást, hűvösen, fölényesen kürtölve mind. mígnem az egyik éjjel a nemzetközi járat - csupa csillanás, tisztaság és bársonyhuzatok - áthaladtában lefékez, felfigyelve a különös pályaudvarra. persze meg nem áll - nem úgy van az, ezeken a nyugati járatokon rendnek kell lenni - de lassan, nagyon lassan, szinte lépésben za-ka-ta-ka-za-ka-ta-ka halad át, a kanyarból visszapillant. s a pályaudvar áll, és mosolyog: megérkeztél.

Rendhagyó poszt következik: se szívzörej, se rajongás, se plátói, se frivol, se valami önelégült mekkora-király-vagyok achievement report, egyszerűen csak remekül szórakoztam az alábbiak felismerésén.

Publikálták az idei Eurovíziós Dalfesztivál hazai képviseletéért kiírt A Dal című verseny Top30 indulóját. Idén egyik versenyzővel kapcsolatban nincsenek különösebb elköteleződéseim, szerintem ki kellene küldeni a Gigit, és slusszpász. Az a kislány olyan egyszerű, mint a facsipesz egy akkora őstehetség, hogy az kissé ijesztő, és nem mellesleg egy robot: nem tud hibázni, s mint ilyen, garantáltan kolosszálisat énekelne. Vele lenne valamennyi esélyünk egyáltalán pontot kapni - másra nyilván nem, elsodor minket a kontinentális közutálat.

Viszont olyan mókás/gyászos áthallásokat fedezhetők fel a szerzők és/vagy dalok listájában, hogy nem bírom szó nélkül hagyni, bocsánat.

- Szabó Ádám a Hadd legyen más című dallal indul. Kérdem én: mármint hogy úgy teccett érteni, hogy hadd legyen más a magyar kiküldött?
- Mohamed Fatima dala a Nem baj. Mármint nem baj, hogy kiestem a The Voice-ból, vannak más tehetségkutatók is, pl. ez itt.
- Keresztes Ildikó a Nem akarok többé játszani című dallal jelenti be Európa közönségének, hogy nincs több kamukönnycsepp az X-Faktor mentorszékében.
- Gyurcsík Tibor az Örök harc című dalt énekli. Érdekes, tekintve, hogy tavaly is indult. Vágás. Az év 2063. A Dal színpadán - meglepő módon, idén is, mint már több mint ötven alkalommal - a hetvenhat éves Gyurcsík.
- Miért, ismétlem, MIÉRT ír bárki dal Soha ne add fel az álmaidat címmel???
- A United a Tegnap még más voltál című dallal versenyez. A szerzemény a Hófehér jaguár storytellinges folytatása, avagy miután kitartó munkával felszedted a kamu jaguárról szóló dumáddal a lányt, amikor mellette ébredsz, kiderül, hogy egy ótvarronda bányarém.
- Brasch Bence dalát SP jegyzi szerzőként. A címe, az alkotói gárdából kiindulva igencsak stílszerűen: Túl egyszerű.
- Csak szerintem ízléstelen kissé, hogy egy Szíveddel láss című dalt énekeltetnek egy vak lánnyal?

kis, másfélszer másfél centis tükörnégyzetek. nem jók semmire, de legalább bizonyos rendben egymás mellé ragasztva még lehet belőle diszkógömb.

imádom a diszkógömböket.
égitestek. fura, pszichedelikus Napjai ők a dübörgő zenével távol tartott démonjainktól szabad éjszakáknak.

I. - egósajgás

jáj drága tezsvírem, de hasogat ide bele az önérzetembe. (bicskanyitogató fölényes hangvétel következik, én így mondom, hogy omlósz küzdök meg, bocsánat.) koreográfiád van erre, könyörgöm, a vakok és gyengénlátók számára is nyilvánvaló, ha egyszer láttam, mindent láttam, már nincs meglepetés, pontosan tudom, melyik lépésnél jársz a táncban. bár nem vagy egy Barisnyikov. azért szórakoztatna, ha nem hasogatna úgy az önérzetem. egy ideig. aztán látva érdeklődésed mulandóságát, elszáll ez is. aztán már csak megejtő, vagy, kedvesem.

II. - HDD

mint alkalmi légyottokra fenntartott lakások matraca telítődik s szaglik az érkező-távozó mindig-idegenek sűrűsödő emlékeitől, úgy sűrűsödöm az eddig csak elmondásokból ismert érzésektől, élményektől  magam is. de kiszorítanak-e az újak a régi értékesekből vagy megmaradhat mindahány? a kérdés: bővíthető-e avagy konstans a szívkapacitás?

III. - önmagam parafrázisa

ha megtudhatnék veled kapcsolatban egyetlenegyet, ami a tiszta igazság, nem is sejtem, mi lenne a válasz előjele: hogy vajon a legnagyobb jót vagy a legnagyobb rosszat tetted-e velem?

IV.- fényfilter

nem tudom - /tudod - a neved - /nevem. sosem beszéltünk. de megérkezel - /megérkezem - és tudom - /tudod - hogy teljesebb lesz a ma este, mert itt vagy - /vagyok. emberek özöne közöttünk, tekinteteink mégis egymásba ütköznek a sötétség, a színes fények és a sok arc egyik utcasarkán. és úgy is maradnak, összekapcsolódva, éjhosszat. mozdulataink, végre felszabadulva az idegen nyelvű beszéd kényszere alól, önfeledten fecsegnek egymással, nem szólva senki máshoz a teremben. a tested nyelve, igen, azt jól ismerem, a testem anyanyelvén beszél. rímelnek mozdulataink, gyönyörű, ahogy mozogsz, nem tudlak nem nézni téged. boldogan, pehelykönnyűn, fényév-távol mindentől, ami nincs itt ezen a tánctéren. a zenébe oldottság eufóriájában útitársak, ezek vagyunk egymásnak. és így megy ez mindig, minden este, amikor találkozunk. csókolsz egy lányt, s mégis, amint felnyitod csókhoz hunyt szemed, tekinteted visszakapcsolódik fura, súlytalan, titkos kötelékünkbe.

V. - a másik névelő

a gyémántnál is ritkább anyag az ember: csak egy-egy darab van mindegyik variánsból. "mint fán se nő egyforma két levél". de a pármilliárdnyi mutáció között azt hiszem, alteregók azért léteznek. alteregók, akikkel már majdnem egészen azonosak vagy. találkozni velük zavarba ejtő élmény - érezve az azonosságot, maradnál közel, mégsem tudsz: mint azonos pólusai a mágnesnek, a távolságot húzza-tágítja valami magasabb erő, és bármennyire akarsz e közegben elvegyülni, nem sikerül. veled is így van ez. sejtjeink túl nagy számban egymás ikertestvérei. tudom már: nem leszel névelő. az a névelő. (egy másik persze meg csak te lehetsz, azt a címet csak egyszer osztják ki, az már a tiéd. tedd ki valami polcra, vagy legalább ne dobd ki.) veled lenni csaknem önmagammal lenni. én nem akarok, csak ezzel az egy önmagammal lenni, azzal, amelyikkel kilencezer-hatszázkét napja már. ő épp elég. önmagam már van nekem, másvalakim, az nincs, az kell, azt keresem. hogy egy másik univerzumba utazhassak, sajátomat már bejártam s még bejárhatom. de te kérlek, járd be és gondozd a tiédet, lásd meg végre te is: annyira gyönyörű.

VI. - hajnalig

olyan jó, hogy létezel. ujjonganék. vagy nem, végre lehetnék csak így, csendben, sziporkáim szüneteiben megpihenten: én. megnyugtató, hogy létezel. felkavaró, hogy létezel.

el sem kell titkolnunk, le sem kell tagadnunk, ami történt.
vidám érdeklődéssel, felszínes barátként, nevetve egymás viccein maradhat minden a (nem-túl-)régiben. megváltozott minden és nem változott semmi. ugyanaz vagyok. ugyan! az? vagyok.

mi nem tehetünk róla, ott se voltunk.
igazán, ott se voltunk.

hosszú csendek, pára, kopaszodó fák, az utcám, nézd, itt szállok fel reggelente a buszra, kérdések a meredély széléről, válaszok a hold túlfeléről, értetlen nevetés, érthetetlen könnyek, iszonyatosan nehéz, ólomsúlyú őszinteség. teher.

s aztán elmúlik az egész, megnyugszom, hogy igen, a papírforma, ahogy szokott.

sebészszike metszi ketté az időt: a másokkal megosztott és a csak kettőnk közötti pillanatok levegője, ideje, valósága egymástól független, s a váltások között paradigmáink szaltóznak egyet könnyedén.

mert azután "fura vagy.", állapítod meg tárgyilagos-meglepetten, miközben szándékod ellenére húzol, szorítasz magadhoz, magadba. "fura vagy." - szólsz még egyszer, s aztán szeretkezünk, lélek nélkül, hangtalan. bánatos, sivár, hűvös, akaratlan. független terveinktől, szándékainktól, döntéseinktől, független tőled és független tőlem megtörtént velünk. tökéletes marionettként, érzéketlenül, üresen fekszik a test, ernyedt végtagokkal megadva magát az érthetetlenségnek. jé, nem is idegen, én vagyok az a test.

még csak a hús követelőzése sem, arra se fogható.
nem volt vágy. nem volt érintés.

érintetlen.

"üres az ágyam
mint a koponyám
csészémben felforr a hideg tej

ha soha nem jössz
én akkor is várlak
hogy feloldozz
hogy magadhoz ölelj

addig is
lődörgök az utcán
és csak elvétve szeretek
-a város hű börtön-
de erőmet őrzöm
hogy tőlem kapd vissza
régi szép nevedet

sem a világ mélye-sekélye
sem a sorsom harmadik esélye:

nem köt ide semmi
nem köt ide semmi
az égbe bogoztak
végérvényesen
a mégoly kevés is
elég tudna lenni
de záródom
s eltűnök
harminckét évesen

üres az ágyam
mint a koponyám
csészémben felforr a hideg tej

az élet egy pénzdarab
feldobom néha
de tudom mi a fontosabb:
az írás
nem a fej"

...és akkor még egyszer, búcsúzóul, jóéjszakát-ajándékként, nézzétek a reakcióját, ahogy kimondom azt a szót, hogy... (szünet, várakozásteljes tekintetek)

'Amszterdam!'

reakció: ezerwattos vigyor, Lola magához öleli - jobbhíján - a sálját és elővezet egy tripla leszúrt rittberger-szintű piruettet.

Nyugati tér, Budapest, Magyarország, Föld bolygó.

bár az idő előrehaladtával egyre személyesebb lett ez a blog, most egy bejegyzés erejéig félreteszem a szépirodalmi szárnypróbálgatásaimat, és álljon itt egy karrier-mérföldkő, mert ez nagy dolog, és fontos, és igazán megérdemel egy posztot.

szóval.

szeptemberben indította el a cég ezt a programot, az összes országból, ahol jelen vagyunk, lehetett jelentkezni, csak angoltudás kellett - na meg érdeklődés. így válogattak ki összesen 150 embert, vegyesen. ez egy innovációs-termékfejlesztési program, amelyben a résztvevők mobil témájú ötleteket dobáltak be, majd fejlesztettek tovább a trénerek és meghívott vendégelőadók iránymutatása alapján. a program kick-offja után egy hét hetes időszak következett, amikor is hetente egyszer egy másfél órás online szemináriumunk, "webináriumunk" volt, ahol élő videós körkapcsolással tartották meg nekünk az órát meglehetősen interaktív jelleggel. mindig volt házi feladat is, körbeolvasgatós-okosodós, meg konkrét feladatmegoldós is, határidőre, és ha nem csináltad meg, egy idő után szépen kitettek a programból. így csökkent a kezdeti 150 fő a végére 99-re. a program elindulásakor több mint 1300 ötletet dobtunk be, mindenkitől legalább 9-et vártak, 3 kategóriában. aztán a 9 ötletet 3-ra, majd egyetlenegyre szűkítettük. aztán már csak ezen az egy ötleten dolgoztunk végig, a webináriumokon tanultakat felhasználva, dolgozgatva az ötleten, javítgatva, fejlesztve, újra és újra és újragondolva azt.

nagy volt a tét: 4 nap Amszterdam, bemutatkozás a legfelső menedzsment és a befektetők előtt. azaz: a legjobb 5 ötlet egy négynapos amszterdami workshopon, a bootcampen - nyilván minden segítséget megkapva - megépítheti az ötletét, hogy valódi, létező, működő termékprototípus, egy csaknem kész termék legyen belőle, valódi üzleti tervvel meg mindennel. az utolsóelőtti webinárium végén azt a feladatot kaptuk, hogy válasszuk ki kategóriánként a 3-3 kedvenc ötletünket. ezek a szavazatok, ill a trénerek, valamint a menedzsment szavazatai adták ki azt az eredményt, ami alapján kialakult a top20 mezőnye. majd az utolsó webináriumra meghívták a cég dolgozóit, és aki részt vett, szavazhatott a bemutatott 20 legjobbra. ez alapján kialakult egy lista, ami viszont még nem jelentett végleges eredményt, mert tegnap a top20-at még bemutatták a CEO-nak meg a CDO-nak, meg egyéb very VIP mozaikszavaknak - és ők hozták meg a végső döntést.

ééés bizony sikerült!
ott vagyok a legjobb 5 között!
1300-ból a legjobb 5-ben. holy mother of god.

már a top20-nál ugrándoztam a gyönyörűségtől, ma pedig, miután egy videóüzenetben a mi brit urunk és parancsolónk, valamint kenyéradó gazdánk, a CDO bejelentette a bootcampre jutott öt ötletet, éppenséggel sikítoztam, sírtam, szirénáztam, meg minden. és aztán még sírdogáltam egy ideig. most is tudnék, actually. óriási, nagyon nagy dolog ez, óriási siker, hatalmas lehetőség! elég komoly figurák, döntéshozók, befektetők lesznek ott a bootcampen, és nem kis arcok a volt előadóink sem, akik szintén ott lesznek, és én a kis szabolcsi parasztkislány, a diákhitelből meg telemarketinges diákmunkából pedálozott túljótanuló, a kis nyomi, külsős, alulfizetett egyszerű marketinges, aki éppenséggel a bootcamp utolsó napján pontosan kettő éve lépett be a céghez, mint semmit sem tudó gyakornok, és aki azóta is hónapról hónapra a megbízási szerződések gyomorfekély- és inszomnianövesztő bűvöletében kénytelen élni, az most majd a legszebbik mosolyát, a ragyogó intellektusát meg a kimeríthetetlen kreativitását felváltva villogtatja majd a topmenedzsment körében. és helló, lehet, hogy az ötletemből egy Európa- vagy akár világszerte piacra dobott termék születik. nem hiszem el. ennek mégis mekkora esélye volt? nem bírom elhinni egészen egyszerűen. az agyam elszáll.

éa akkor azt még nem is említettem, hogy: soha nem voltam Hollandiában. éppenséggel egyetlenegyszer voltam életemben külföldön, amikor ötödéven elvittek minket a művészetivel Velencébe. három évig adtuk be rá a plusz osztálypénzt. éppenséggel életemben nem ültem repülőn. jesszusom, repülőre fogok ülni. vááá!!! és úgy megyünk majd, hogy választhatok két embert magam mellé, plusz jön a főnököm, plusz a csapatból is biztos jönnek emberkék, kell a fejlesztőkapacitásuk, szóval a csapat miatt bulinak is hatalmas lesz. Amszterdam! az észak Velencéje. sok víz, hát én annál semmit nem imádok jobban, Velencébe is csípőből beleszerettem. hidak, bringások, sajt, stroopwaffel, magyar kurvák, éppenséggel a szülővárosomból, Rembrandt, Van Gogh, , Rijksmuseum! Anna Frank háza. bazmeg, ha nem engednek el múzeumozni, balhét csapok. note to myself: nem kéne betépni, főként nem a főnökömmel, így életemben először.

és itt be is fejezem az ujjongást - magamnak is sok vagyok már.
de ennyi kellett, ennyi járt, és igen, egy pillanatig sem kétséges: király vagyok, köszi univerzum, hálás vagyok a kapott kompetenciákért. szép kis bulletpoint lesz ez a szívímben.

túl sok a stressz? sok a hiszti, a mámor,
táncot jár idegeiden az okoskodás?
ne aggódj, okos helyetted a tested:
lassít a tempón - mondjuk - egy mandulagyulladás.

(avagy ágynyugalomra ítéltetettségem hiteles története)

update: kínomban ez is megszületett:

én is szedem, te is szeded,
holláríjáhó
összehozza az embereket
az antibigyó