szégyellős exhibicionista

mozaikokból, szilánkokból, lebbenésnyi képekből, pár hetes, pár napos, tegnapi, mindegy is mikori emlék-tremolókból egybegyúrt massza. a kicsit-, a majdnem-, és a hátha amorf sógyurmájává alakultok ebben az írásban, hogy emléketek a felismerhetetlenség nyugtató párájában, de mégis - fennmaradjon.

ünnep, boldog gondtalanság, sodródás. az addig félszeg figurából, ahogy eldöntöd, kellek, férfiba, irányítóba váltasz - meglep határozottságod, ó, végre, hát mégis itt vagy, tesztoszteron, te hiánycikk, légy üdvözölve. megfogsz, húzol, viszel, döntesz, irányítasz - emancipáció, ugyan már! van az a helyzet, amikor így helyes ez, és boldogan vagyok egy kicsit a passzív.

másnap picit hámlik, érzékeny az államon, az ajkaim körül a bőr. szórakozottan cirógatom meg néha, gyakran. beharapom az ajkam, puhább, mint máskor, szinte érzem a tegnapi ízünket. összerezzenek. finom. nem méz, nem dió, nem rózsa, nem barack, ugyan már, hazugok a versek. emberízünk van. igazi ízünk van, sós kicsit, mintha a bőrön átérződne a vér íze, gazdag íz, a csontok, az izmok, a zsigerek, a nyirok ízeiből keveredve. jó.

csiklandozza a gerincemet az emlék, az illatodról, a csontjaid, az izmaid formáiról, az ajkaidról, ahogy szúr picit a - mindig imádtam - bajuszod-szakállad, a kezedről, ahogy - nem is tudtam, hogy ez ennyire izgató - a hajamba markol. összesodródtunk. nincs közöttünk se vonzás, se kémia, nem érdekellek, nem érdekelsz. nem beszélsz, csak néha rám meredsz, és hitetlen fejcsóválással sóhajtasz egy nagyot. nem hiszel el, ugye? ne is.

ó, és a tökéletes. majdnem. a tökéletesen megvalósított fantáziák, beteljesített vágyálmok, elszabadult képzelet. majdnem. a fojtogató sóvárgás, lehunyt szemekkel, kínlódik a vágyban a test, nem vagyok ott, nem vagy itt. még nem vagy itt. majdnem. a felszabadító őszinteségben, titoknélküliségben a kötelék, új utak, a megértés felé, mindkettőnknek. majdnem. korláttalanul, fenntartás nélkül majdnem a tied az egész, az egész test. majdnem. a test, csak a test, se lélek, se szellem, a háromból két elemet meg sem érintheted. fáj, amikor rájössz. fájt volna, de csak majdnem. majdnem, majdnem, majdnem. vak, tehetetlen, buta gyönyörűségem, elbuktál, elbuktad, ezt a rideg szabályok mentén szervezett, pragmatikus, kockázatmentes játszmát. én is mondjuk. igen, majdnem, de nem.

és jó is, mert örvényleni kezd egy lassú szél. száraz erő. itt vagy, nem is tudom, honnan, és úgy keveredünk el egymásban, meglep, mert szándékolatlan, keresetlen. elkerülhetetlen. leküzdhetetlen mágnes. kényszerítő erők oldják ki a szorongásokat, helyére kerül a kéz a kézben, a bőr a bőrön, a szavak az igazságban, a félelmek a felszínen. és helyére kerül a közepén csókba torkolló mondat, és a súlyod is, felettem. és fürkészlek, és tanulok magamról - igenek, nemek, határok - és döntök, és ugrom a mélybe. és rettegek, csak most tudom meg, hogy valóban, testileg rettegek. új nekem, ismeretlen ez a félelem, és új, ismeretlen szégyenérzet borítja lángba az arcomat is, helló, te új vagy itt. szégyenem, ahogy az egyre több bőrfelület, ugyanúgy kerül napvilágra, és éppen úgy hámozod is le rólam, ahogy a ruhadarabokat finoman a földre ejted. miközben tanullak téged is, és vele a saját erőmet. nem tudom, látod-e - kétlem, kéjködfátyol mögül szól a hangod - , és hálás vagyok: nem kell látnod küzdelmeimet. néha felbukkansz a víz fölé és segítesz nem félni kicsit.

másnap. zaklatod az érzékeim. multiszenzuális poszttraumás kínzás. az ízed, az illatod, a hangod, az érintéseink, felületeket tanul a kéz, kemények, puhák, selymesek, durvák.

négyzetcentiméterenként változó illatok a bőrödön, térkép a tested. indigós. mert itt van az illatod, nem múlik el. de nem, nem is illat ez. az illat finomkodó, művi. a létezés formáinak, amelyekben szív dobog, egyiknek sem illata van. szaga. (életszaga.) ösztönlényi-ösztönléti szó. s elrontották, valami negatív, fertővel és gonoszsággal asszociált jelentéssel övezték ezt a szót valakik, és nem vagyok hajlandó elfogadni ezt. használom tehát így: itt van a szagod, nem múlik el. itt van az ajkamon, az ujjaimon  - a bal kezem középső ujjának második ujjpercén van egy pont, ahol különösen erős - , mindenütt a bőrömön. kipárologlak. vagy csak az emlék tapad ennyire erősen? nem lehet itt még mindig, reggel fürdéskor a víz meg az a sok kence le kellett volna mossa. mégis itt van mindenütt, és huzigálja az idegszálaimat.

vissza, feléd, hozzád, beléd - személyes névmások halmazát vonatkoztatom rád, mindegyik működ(het)ik. nem lehet így dolgozni, a húsod vad, sós szagával az orromban lüktetve. a hangod sem, az sem segít itt a fülemben. lélegzet gyorsul, enyhül, kimarad, sóhajok, a néhány szó, könyörgés vagy utasítás, célratörő, akkurátus. és puha és otthonos - meglepsz, jó nagyon.

erők ellenünk, irántunk, igen, nem, igen.
kötélhúzás és kötéltánc.
de talán, hátha. vagy sem kicsit, sem majdnem, sem talán, sem hátha. csak egyetlen hangnyi névelő. lehetnél egyetlen hangnyi névelő.

Istenem de vártam már ezt a pillanatot. Legalább 50%-ban azért szenvedtem végig magam ezen a vállalhatatlan szennyen, hogy teljes joggal fröcsöghessek ki magamból egy értékelést. (a másik 50% annak szól, hogy nagyon nem szeretek félbehagyni semmit).
Tehát, a könyv, és a trilógia.

Röviden: rettenetesen együgyű, idegesítő, kidolgozatlan, cserébe felháborítóan túlírt, irodalmilag értékelhetetlen ... és itt most jött volna néhány nyomdafestéket nem tűrő kifejezés. Mert felháborít a tény, hogy ezt a semmit, ezt a minden szempontból rossz izét az év sikerkönyveként aposztrofálják. Felháborít és elkeserít, mert nagyon szomorú képet fest a kultúránkról, hogy ennyi elég, hogy ilyen alacsony általános elvárásokat támaszt a világ egy irodalmi mű színvonalával szemben. Tehát még egyszer:együgyű, idegesítő, kidolgozatlan, túlírt, így sorjában.

Együgyű, mert a nyelvezete körülbelül egy nem túl okos hatéves gyerek nyelvi-kommunikatív-absztrakciós kompetenciáihoz igazodik, nélkülözve annak kedvességét, őszinteségét és kreatív próbálkozásait. Mindezt úgy mondom, hogy sosem olvastam még angolul egész regényt, és féltem is, hogy majd nem bírom feldolgozni az árnyalatokat. Nos, sikerült, ugyanis nincsenek árnyalatai (nemhogy ötven, még öt sem), olyan egyszerű, mint a faék. Ebből fakadóan az érzelmi skála is nagyjából a Barátok közt első évadának színvonalán mocorog, vegyük például a következő mondatot: "I would do anything for this man because I love him so" - húha, ez aztán a valami, szétfeszít a szenvedély. És ez így megy végig a regény vállalhatatlanul sok oldalán keresztül - de a túlírtságról később. A szóhasználat még ahhoz képest is élvezhetetlenül együgyű, hogy a magyarnál lényegesen kevésbé árnyalható angol nyelven íródott - könyörgöm, ennyire azért nem szegényes ez a nyelv, lásd Shakespeare és barátai micsoda gyönyörűségeket tudtak létrehozni. Ha lefuttatnánk egy tartalomelemző programot a szövegen, majd egy címkefelhőben megjelenítenénk a használt szavakat, alighanem a "mutter" és a "murmur" hangsúlyosabban szerepelnének, mint a névelők. Tovább rontja a helyzetet az az aprócska ellentmondás, miszerint ez egy erotikusnak, neadjisten pornónak kikiáltott írás - ehhez képest az írónő olyan nevetséges prüdériával fogalmaz, hogy annál egy általános iskolai felvilágosító előadás explicitebb és erotikusabb. A stílus körülbelül a Danone Activia Pocak-korszak előtti reklámjainak nyelvezetét hívta elő emlékeimből  - "valami nincs rendben idebenn": semmi nincs nevén nevezve, az intim testrészek mind "ott", "odalenn", "ott, ahol a legjobb", illetve "az az édes pont" nevekre hallgatnak, a tevékenységek hasonlóképpen érzékletes neveket kaptak az "édes kínzás"-tól az "üdvös ténykedés"-ig. Brrr, de szexi. A Fifty Shades trilógia szövegként tehát abszolút értékelhetetlen.

Idegesítő, mert ilyen unalmas, semmilyen, buta, üres karakterek egyszerűen nem létezhetnek. Vagy ha mégis, akkor miért kell róluk regényeket írni? Christian Grey még mutatott is némi tartalmat a legelső regényben, amit aztán a két folytatásban szép módszeresen lehámozott róla az írónő, kilúgozta a karaktert, hogy maradjon egy kellemetlen modorú, nagyképű milliárdos, aki az irányításmániáján és a zenei ízlésén kívül kívül pont olyan szürke, ahogy neve determinálja. Nomen est omen? A női főszereplő még rosszabb. Bicskanyitogató. Sötét, érdektelen, szintén faék-egyszerűségű, buta, értetlen, körülbelül annyira mély, mint egy körúti pocsolya, hisztis, és körülbelül annyira szexi, mint Chandler Bing térde. Emiatt aztán különösen dühítő, hogy ő itt a csodanő, akibe mindenki halálosan beleszeret, és aki nem, az is rettenetesen szeretne bejutni a bugyijába. Bár, erre legalább kapunk magyarázatot: hiszen - ahogy gyakorlatilag a regény valamennyi szereplője - gyönyörű, és természetesen minden porcikája tökéletes - annyira hihető mindez, kiindulva a mondatból, ami talán a második kötetben hangzik el arról, hogy most először az életében jól ápolt... Én ezzel nem dicsekednék. A történetből megismert életvezetési szokásaiból kiindulva inkább egy bajuszos, szőrös, semmilyen hajú, definiálatlan izomzatú, sovány, halálosan semmilyen tarisznyarák rajzolódott ki lelki szemeim előtt.
Üresek ezek a karakterek, vázak, egyszerűen nincsenek ilyen semmilyen emberek - vagy legalábbis szeretném hinni, hogy nem én látom rosszul a világot, amikor azt mondom, valamennyi ember, akivel rövidke, és nem különösebben izgalmas életem során érintkeztem, valamennyien érdekesebb, tartalmasabb karakterek, mint ennek a könyvnek a szereplői. A mellékszereplők pedig még ennél is kidolgozatlanabbak, az a kevés pedig, ami kiderül róluk, nos, az sem jó.

Kidolgozatlan, úgy a karaktereket (lásd előző bekezdés), mint a történetet tekintve. Az alapötlet, ez a "sérült pasi perverziókkal versus ártatlan, tiszta kisleány" működhetne tök jól - bár, teszem hozzá, nem feltétlenül értem, miért pont az a cél, hogy mindenki szépen végiigmenjen a futószalagon, és a történet végén megérkezzen szép, formára-méretre vágott, lepecsételt, szabványos, konform, a konzervatív polgári értékrendhez tökéletesen illeszkedő konvencionális bólogatójánosba, de az alapötlet ettől még működhetne. Ha meg lenne csinálva. Nincs. Azt éreztem, hogy vannak ugyan az írónőnek ötletei, de nincsen kidolgozva, átgondolva semmi, elmaradt a rendszerezés, elmaradt az, hogy a kis ötletkéket összedolgozza egy egységgé. Nincsenek kitalálva a karakterek és események, nincsenek felfejtve a szálak, senkinek nincs tisztázva az előélete (vagy ha igen, akkor elég unalmas volt az is), az az igencsak kevés bonyodalom, az a kevéske valódi történés, körülbelül a három regény összesen bruttó ezerötszáz oldalából olyan 3-400 oldalt vesz igénybe. És ez a kevés történés is mind nagyon kezdetleges és kidolgozatlan, így aztán a drámainak szánt fordulatok sima műbalhénak, vaklármának tűnnek, minden egyes konfliktus, minden dráma megoldódik körülbelül 12 - 48 óra alatt. De hát, borzasztó egyszerű az élet Disneylandben. Ne legyenek illúzióink, a szöveg hetven százalékában effektíve nem történik semmi, csak céltalan agonizálás, agyatlan pénzköltés, és a leírás alapján gyaníthatóan körülbelül tizenöt-húszperces menetek. A didaktikus, olcsó húzások pedig, amivel az írónő operál, végképp nagy dózisú jóízlés-injekcióért kiáltanak: mégis melyik párhuzamos világ az, ahol a történet összes fontos szereplője boldog szerelmi kapcsolatban egyesül? A két főhősünk ugye egy pár, a női főhős egyetlen barátnője és annak testvérbátyja örök szerelmére lel a férfi főhős két, megfelelő nemű testvérének személyében, a munkaköri kötelességből bugyiboltba járó testőr meg a munkaköri kötelességből vibrátorokat fertőtlenítő házvezetőnő... Abszurd? Szerintem is. Tiszta Szentivánéji álom, csak éppen itt mindenki pont azt szereti, akit a tökéletesség ideológiájához igazodva szeretnie ildomos. Ennél olcsóbb húzás már csak az lett volna, ha Anastasia szimpatikus apukája mondjuk összebútorozott volna az Anastasiába reménytelenül szerelmes José egyedülálló anyukájával - ehelyett itt csak egy horgászbarátságot kapunk idősebb Joséval, de sebaj, ötven felett amúgy sem esztétikus a házasélet, nemdebár.

Túlírt, a már fentebb érintett tény miatt, miszerint a lényegi történések mellé kapunk egy akkora adag felesleges szócséplést, aminek már a fele is erős túlzás lett volna. Márai írta valahol, hogy az író legnagyobb bűne, ha pazarol. Nos, James gyakorlatilag mérték nélkül pazarolja a betűket, ezzel pedig az olvasó idejét és energiáját, körülbelül annyi önmérsékletről téve tanúbizonyságot, mint női főszereplője (ez körülbelül egy nanogrammnyi mennyiséget jelent). A Fifty Shades-trilógia bőven elfért volna egyetlen háromszáz oldalas regényben, és akkor még esetleg élvezhető is lett volna. A szereplők és a történések kidolgozottsága akkor is pontosan ugyanilyen felszínes maradt volna, az a kevés poén nem lett volna ennyire árva, és kevésbé lógott volna ki a lóláb a kérdéssel, hogy tudniillik mit lehet ennyit írni két ilyen unalmas figura nagyjából fél évet sem átölelő történetéről? A sztori olyan április-május magasságában indul, és az utószótól eltekintve - szeptemberrel véget ér. Ezen öt hónap alatt történik nagyjából százötven koitusz, ugyanennyi levélváltás, három-négy elfenekelés, tizennyolc-huszonöt műbalhé, nyolc-tíz pszeudó-BDSM aktus, három autóvásárlás, elfogy nagyjából tizenhat üveg bor és huszonöt-harminc óvszer, több száz liter benzin és némi kerozin, valamint pártízmillió dollár. Fair point well made, ma'am.

Végre vége, most már olvashatok újra igazi könyveket.

az idő kezeinkből egyre csak folyik ki
futnak a napok, nem ölünk, nem ölelünk
napra nap újra megtanulunk járni
maradj, erő, kérlek, maradj még velünk

születtünk hiányra, születtünk magányra
osztatlan kincseink: szépség, ész, vagy siker
de nem kaptunk jogot igaz útitársra
maradj még, türelem: hogy beérjük ennyivel

falaink nincsenek - állunk védtelen
de ne félj, nem vesz tőlünk senki semmit el
vagyonunk - a fény - örökre töretlen

hogy árthatna bárki, ha sosem jön közel
túl hideg, túl erős, elriaszt a fény
a fekete csillag önmagában él

jó irányba megyünk - de egyedül
lehetett volna élni máshogyan
könnyebben, általad, nekem -
és neked is általam

de inkább maradtál
maradtunk
útitárstalan

csak ne felejtsem el megtanítani majdani gyermeke(i)mnek, hogy azok, akiket gyerekkorodban irigyeltél, az osztálytársak, barátok, akik a legnépszerűbbek voltak, akiket mindenhova elengedtek, akiknek már tízévesen is volt fiúja/csaja, s amikor épp nem, akkor is épp mindenki beléjük volt "szerelmes", vagy azok a csinos, cicis nagylányok, akik már járhattak igazi diszkóba, mikor te még max a sulibuliba mehettél el, nos, hogy szóval ezek az emberek jó eséllyel tíz-tizenöt év elteltével lecsúszott, elhasznált, kiégett, a társadalom perifériájára szorult véglények lesznek. ha nők, akkor pár apátlan, elhanyagolt, bűnrossz gyerekkel, vagy csak szimplán elhízva, szőrösen, elhanyagolt bőrrel, 3-4 félbehagyott iskolával, várva, hogy valaki eltartsa őket. ha férfiak, akkor pedig végzettség és munka nélkül, vagy legjobb esetben is valami testben és lélekben megnyomorító, alulfizetett munkából próbálják kifizetni az áruhitelre vásárolt mobiltelefont, amire emelt díjas sms-ben töltögetik le a vetkőzős-lányos animgifeket, hogy legalább ennyi fegyvertényük lehessen a haverok közötti "na ki a faszagyerek?" - arcoskodásokon esténként a sarki krimóban, ahol csak kéccá' a sör. miközben sűrűn irigylik a fővárosban/külföldön dolgozó X.Y. volt helyi lakost, aki hogy lefogyott, egyedül bérel egy lakást, szóval biztos megkeres még akár százhúszezret is (sic!). aki pedig anno milyen kis szerencsétlen, mulya, népszerűtlen, nyomi jótanuló volt, nem nézett ki sehogyse, olyan furákat beszélt és főként benn játszott a szobájában. ne felejtsem el megtanítani: az rendben van, hogy a tanárok mellett a társaid körében is szeretnél népszerű lenni, tegyél is ezért, de azért közben tanulj jól, szórakozz ésszel, és légy türelmes, mert eljön a te időd. és közben jól jegyezd meg azt, akiről azt hiszed hat-nyolc-tízévesen, hogy milyen menő és biztos milyen sokra fogja vinni, jegyezd meg, és hasonlítsd össze azzal a szánalmas senkivel, akit tizenöt év elteltével látsz szembejönni. ez a mérsékelt népszerűségű jól nevelt jó tanulók elégtétele. és ez az elégtétel jár neked.

videoklip, a főhős helyébe magam képzelem. sajgó tagokkal, lüktető, kótyagos koponyával, ködös tudattal ébredek. wunderbaum, bőr, és vér szaga, valami morajlás - motorhang, igen, és saját zihálásom hangja. szakíthatatlan ragasztószalag bilincseli össze két csuklóm a hátam mögött. arcomon maszk, épphogy kilátok, szám leragasztva, a ragasztószalag körbefut a fejemen, s bár nem látom, de lábaim is alighanem összekötve. mozgó autóban ülök, a vezetőülésben, autóban, mely rükvercben megy a forgalommal szemben. néha zökken egyet az autó, ütközéseim nyomán mikor mi hullik hangos csörömpöléssel a szélvédőre, onnan az úttestre, kuka, deszkák, egyszer egy emberi test. kétségbeesésem teljes, tehetetlenül hörgök ki a ragasztószalag alól, feszegetem izmaim, összekötött csuklóm, bokáim, keresem, keresem, keresem a megoldást, de nem találom.

nem találom.

elveszett valahol útközben a megoldókulcsom, elveszett az arcom, a nevem, elveszett a szívem, a szenvedélyem, a szavaim.

s ha teljesen őszinte vagyok magammal: nem is keresem eléggé. nem forgatok fel minden követ, nem hasítom szét a fát. nem rohanok fel-alá lélekszakadva, a nagy keresésben fellökve mindenkit. nem. kuporgok világszéles tér közepén, köröttem a többiek, mind a hétmilliárd, s mind egyszerre halad el épp arra, ahol vagyok. iszonyú a tömeg. az ismeretlen helyzettől bénultan, rettegve, elnémulva tekintgetek körbe, moccanni sem tudok, ólmosak tagjaim. kicsire összehúzódom, itt sem vagyok, csak... csak hagyjatok. itt lesz a megoldás, valahol belül. nem köztetek, nem bennetek.

remélem, nem bántotok, míg megtalálom.

egy évadnyi élet - ennyi volt? ősszel kezdődött történetünk meghalt, mire eljött a nyár.

vasárnap volt, és szürke az ég, messze voltál. és ahogy fájó tagokkal ébredeztem reggel - idegen ágyban, vendégként, önmagam számára is idegenként - tudtam, teljes bizonyossággal: valami megváltozott. hiába a földrajz: jóvátehetetlenül távol kerültél hirtelen. féltettelek, nehogy történjen valami veled, baj ne érjen - de nem történt semmi, a felszínen legalábbis.

akkor egy ideig az értetlenség és a tisztánlátás, a remény és a szomorú bizonyosság ambivalenciájában bolyongtam, aztán egy félszeg tudássá kezdett összeállni a kirakós.
igen, igen, talán vége lett, még az igazi kezdet előtt, igen, talán a hullámvasút gyomorszorongató emelkedőin, zuhanó völgyein, éles kanyarjaiban elkoptak a kerekek, a száguldások és üresjáratok csikicsuki játékától  megszakadtak az érintkezések, lassan lefulladt a motor.
kimerülten forgattam az amőba-forma darabkákat, kerestem nekik a helyet - ezer darabos ravensburger, mindig vágytam egyre - és amikor már százszor körbeforgattam, minden oldaláról megnézegettem az összes puzzle-darabot, a helyére illesztettem mindet, az utolsót is.

és ahogy letettem - kimondtam -, újra megjelentél, te istenverése. mintha egy alattomos kis radar lenne a bőröd alatt, szenzoraid mint a feszültségmérők, mintha csak jelezték volna, amint egy adat a kritikus szintre csökken, itt, bennem. te léptél, én meg nevettem. fennhangon, felszabadultan, megújulva. sehol a régi izgalom, eufória, mámor, szívdübörgés, ujjongás.

aztán másnap is. és nevetek rajtad. már nem tartok tőled, ha játszani akarok, hát játszom, nem veszi már el humoromat az elfogódottság, nem bénítja meg a nyelvem az akarás. igazi vagyok újra, veled, neked is.
vége van.

azért ha aranyszínűek a felhők, eszembe jut a hajad, nézem a Dunát, zöldeskék, mint a szemed, változékony, mint te.
azért éjjel, ha dühöngő viharra ébredek, ha félek a jövőtől, ha névtelen szorongásaim fojtogatnak, azért ha a megfelelési kényszer rettegésétől álmatlanul rohan a szívem, te vagy, akit megnyugtatásul lehunyt szemem mögé fest az elmém, te vagy, akinek a vonásait, hangját, gesztusait rajzolgatom képzeletben elalvás előtt, bágyadtan, kitartóan, rózsafüzérként mormolom a neved, mígnem a félelem - ez az áthatolhatatlan fekete fal - eloszlik, mint a füst.

ó, vajon szeretlek-e még? vagy csak megszokásból hiányzol úgy?
álmaimból eltűnsz lassan, te hűvös kék eső, te téli szélvihar
idegen a tömeg, riadok:
hallak-e még, ahogy ezelőtt?
megvan-e még az az ábránd, hogy hangod nyakamba súg?
és vágyom-e még, hogy ami ölel, tiéd legyen az a kar?

május vége volt és mégis - őszi eső jött
és egy névtelen árnyék ólálkodott körém
szürke derengésében megfulladt egy remény
és valami haldoklott, ami el sem kezdődött

tompultan pihent egy fájdalom bennem
egészen elgyengült, csak nézett maga elé
már nem hitt magában, s hogy válhat valakivé
s én is - a gazdatest - csak ültem tehetetlen

valami rossz, valami baj, valami nagy hideg
jön, és nincs neve - épp ezért ijesztő
levegő, idő, vers táplálja, egyre nő
ő a macska, és én játszom az egeret

és közben várlak. pedig félek most nagyon
azt érzem, újra fájni fogsz, és én meg: hagyom.

2012. május. 28.

hol bicsaklott meg a szívünk?
hol haltak meg a szavak?
ma sem sikerültünk, talán mert
- remegtem belé - annyira akartalak.

kínból virágzó mosolyaim is
miért fakultak el, hova haltak?
partjaidon megtörtek hullámai
suta, kapkodó mozdulataimnak.

a törődést a hangodból ki lopta el?
elcsúszott volna a sokféle zajon?
vagy eddig is csupán azért léteztünk, mert akarom?

elapadt egymásban a fényünk.
mi volt a sok, ki volt a hibás?
válasz nincs, hát maradunk így: te, és én, és a várakozás.

2012. május 20.

nem kenyerem a kicsinység. míg mások szépségükkel, erejükkel, sikereikkel dicsekedve mórikálják magukat tükreik előtt, bizonygatva önmaguknak önnön nagyszerűségüket, én nem elégszem meg egyetlen aprócska tulajdonsággal, ami táplálhatja önimádatom. nem, nekem egy teljes világom van, egy egészen hagymázas fantáziába ringatom magam, és olykor - mint a szép szépségét, az erős erejét, a sikeres sikerességét - egy-egy kósza pillanatra elhiszem.

hogy varázsló vagyok.

varázsló vagyok.
ha melléd állok a szeretetemmel - ragyogó fénygömb, melyet sűrű szövésű, szürke köpönyegbe rejtek, hogy ne lásd - addig szeretlek, míg az egész világ is meg nem szeret.
varázsló vagyok.
egyre messzebb, magasabb jutsz, emellek, mert emeled magad.
varázsló vagyok.
meglátom csodálatosságod, és míg rajongva hirdetem, először te magad is elhiszed, s végül mások is meglátják benned. a végén egy világ hever majd lábaid előtt, meglátod.

meg az én szívem, még mindig, éppen ott, ahova akkor tettem, amikor először megálltam melletted.
mert ha én egyszer azt leteszem valahova, az ott is marad örökké.

kicsi szív-hologram, ajtód előtt.
mosolyokból van meg bátorításból, nincsen benne semmi, ami hideg, és semmi, ami szomorú. annak örül, hogy létezel. szándék és elvárás nélkül él, mint a pitypang.

egyszer nem rég, egy ilyen szerda estén, mint a mai, felhívtál csak azért, hogy halld, jobb-e már a hangom.

"két marketingesem van. az egyiknek megmondom, hogy ez az 'A' feladat, és amikorra kérem, meg van csinálva. a másiknak mondom, hogy itt az 'A' dolog, meg kellene oldani, aztán megbeszéljük, hogy meg lehetne csinálni 'A', 'B', 'C', 'D', 'E' -féleképpen is. Aztán eltelik egy kis idő, és jön, hogy itt egy 'Z' megoldás, ami eddig szóba sem jött, teljesen más, mint az eddigiek, és meg is csinálja, és jó!"

elhangzott a főnököm szájából, ma (2012. 03. 22.) 17.30 körül, a fél csapat füle hallatára.
akármi legyek, ha nem nyomtatom ki céges papírra és íratom alá vele holnap. jól jöhet még a munkaerőpiacon.

saját magam generálta poklaimat járom. beleforgattam magam egy örvénybe, olyan mélységébe húzott önmagamnak, ahol még sosem jártam. féltem, nagyon sötét van ott.

halálvágy.

négy óra tizennyolc perc, éjjel, csend, sötétség. remegve ébredek, nem tudom, folytak-e a könnyeim vagy csak rázott a néma zokogás. semmi kótyagosság, semmi az álmukból ébredők öntudatlanságából, éber vagyok, csak nagyon, nagyon fáradt. fáj a mellkasom, szalad a szívem, és egyetlen gondolat zakatol bennem: nem megy, nem bírom, nem akarom. túl nehéz, túl sok a küzdés, a félelem, a kudarc, túl kevés a szeretet. nincsen is. akkor ott nem találom. mi lesz, ha egyetlenegyet sem váltok be a várakozások közül, sajátjaim, és sokan mások várakozásai közül? nem akar megtörténni velem a szerelem, ha királylányként várom, hogy jöjjön, ha teszek érte, ha elengedem, ha vakmerő vagyok, sehogy sem. nem. és mindig emelni ezt a terhet, a családom nyomorát, a munka egyre nagyobb idegbaját, egyre ritkább örömét, a pénz meg a létezés bizonytalanságát, a magányt, az ambíciókat, a szinuszgörbe lelkemet, a torz testemet, a feszítő vágyakat... le akartam tenni mindezt. sajnos csak úgy lehet, hogy lépek egyet hátra, vállam-hátam kihúzva a terhek alól, csak hagyva, hogy mindez a földre zuhanjon. óriási lenne a robaj, és én csendben intézném inkább, ha tehetném. fájdalom: nem lehet. másokra zuhanna egy része, s nem tehetem. épp ez a lényeg. úgy volna jó megszűnni egyszerre, mintha sosem léteztem volna, kötelékek és hatások nélkül. lehetetlen. így aztán tenni mindezért sosem fogok. de akkor éjjel könyörögtem, hogy valami erő számoljon fel csak úgy, azonnal. nem tette meg.

furcsa egy ilyenből visszaaludni, meg felkelni reggel. céltalan telt a nap, bármely pillanatban elszűkülő torokkal, értetlenül. éjjelre, de még ébren megint fellobogott bennem ugyanaz, aztán akkor egy idegen tudtán kívül kapott el zuhanásomban, és mire elaludtam, már elnyugodtak a hullámok.

aztán meg... megtudni, hogy nem vagyok egyedül. furcsán megnyugtató és nyugtalanító egyben: senkinek nem kellene ismernie ezt, nemhogy annak az embernek, akit ennyire szeretek. és - keserű mosollyal nyugtázom - ebben sem hagy magamra. na, jól nézünk ki :)

átértékelni, áthangolni, helyretenni, rendezni dolgokat, embereket bennem. nem várni semmit attól, akinek az aggodalma élmény hatására oldódik, avagy hamis eleve. az "átjövök"-ből "felhívlak"-ká szelídülő ígéretek, melyekből a semmi valósul meg.
nem várni semmit attól, aki semmit nem ígért. bármennyire is akarom.
leginkább nem várni semmit senkitől, önmagamon kívül. jó lenne egy kis bátorság, felborogatni asztalokat. most így hirtelen hármat.

akárhogy is: megijedtem. kezdenék szétesni? olyan büszke voltam az erőmre, a lelkemnek erre a hozott anyagot megszégyenítő egészségességére. ezt nem adom.

ha kívánhatnék veled kapcsolatban egyetlenegyet, ami biztosan teljesül, nem is tudom biztosan, mit kívánnék: azt, hogy te is akard ezt a valamit, vagy azt, hogy én ne akarjam ezt egyáltalán

nem is tudom, mi nem hagy aludni? hogy a fogam vagy a szívem fáj-e jobban?

valószínűleg a megoldás mindkét esetben ugyanaz lenne: sebészetileg eltávolítani.

kapálózz, kepessz, fuss
gályázz a pénzedér'
ja hogy szíved is van?
akkor neked itt nem terem babér

milyen fájdalmasan rideg vagy.
épp egy hullámvölgyben csücsülünk, csak a harmónia kedvéért, de mindig, újra meglep, mindig újra fájni tud, amikor ennyire nem kellek neked. nincs helyem nekem ott, most épp nem, most épp ez a hangulat fogott el, ugye? hogy tökéletes, hibátlan, gyönyörű, teljes az életed? nagyon, nagyon irigyellek, nagyon, nagyon sajnállak.

tele van az életed, csurig
már semmi több nem fér benne el
amikor időd még aludni is alig
akkor nekem ugyan hol lenne hely?

nyugalom s rettegés. váltóáramként jár bennem mindkettő, mikor melyik csap magasabbra, nagyjából attól függően, hogy sikerül-e bárminek érinteni az ingerküszöbömet, s elterelni a figyelmet arról, hogy a napokat számoljam, amióta, és az okokat keressem, amiért nem érintkezünk.

nem akarok az a szánalmas jellemgyenge rongybaba-típus lenni, amelyik, ha nincs vele az aktuális szere, életképtelen, passzív vesztesként agonizál, s értelmetlen, üres időhúzásként éli meg az egyedül töltött perceket - számolva mindet, egyenként. én tudom, hogy telve van érdekes és fontos teendőkkel az életem, tisztában vagyok az értékeimmel, korlátaimmal, tudom, hogy történnek mások számára irigylésre méltó dolgok velem, hogy helyemen vagyok úgy-ahogy, hogy szerencsésen oldottam meg az eddigieket. tudom, hogy nélküled is boldogulok. ahogy eddig.

csak éppen annyira egy pengeélen járjuk násztáncunkat, és annyira ezen a pengeélen áll vagy bukik annak lehetősége, hogy mindez, amit felsoroltam, aminek értékét és erejét ismerem, amiért hálával ébredek napra-nap, egy olyan felemelő, euforikus, varázsos aurával egészüljön ki, amit az összetartozásunk felfoghatatlan ereje adna. a "rendben van" és a "jól alakul" fogalmai átalakulhatnának a "hihetetlen" és az "elmondhatatlan" fogalmaivá. az "amim van, azt megérdemlem" új minőséggé változhatna: "amit kaptam, azt már meg sem érdemlem". ezért feszengek. mert tudom, hogy a kezünkben van annak lehetősége, hogy egy olyan szintre lépjen az öröm az életünkben egymástól, amely szintet egyikünk sem ismeri még. ó, istenem hát érzed-e vajon ezt az iszonyatos súlyt? egy lépésnyire vagyunk a robbanásponttól, a kapujában állunk valami teljesen új, fejünk fölé magasodó gyönyörűségnek, csak be kellene lépni. félő, hogy a bizalmatlanságod, a kétkedésed miatt eszedbe sem jut, hogy ebben bízz. vagy pontosan ez a súly tart vissza? félsz, hogy nem bírod, nem bírjuk el? hogy megrendíti az összes többit, amire olyan büszkék vagyunk, amiért annyit küzdöttünk?

és megszáll néha a nyugalom, hogy már nincs visszaút neked sem, már összefontunk túl sokat magunkból.

a következő pillanatban meg azt érzem: eddig is, ezután is a te kezedben a kulcs, eddig is ha nem akartál, nem érintkeztél, ha igen, megtaláltál. rettegek, fojtogat a sírás a félelemtől: mi van, ha hirtelen megint fordul egyet a világod, s felém a jeges, sötét oldalad kerül?

ehh...

maradok én csak az a tündér, aki eddig, a tündérlakból, zümmögök körötted, ha erre jársz, itt vagyok, ha kellek, én... nem akarok az a harsány, hebrencs szörnyszülött lenni, akinek néha látszom, nem, veled nem. magam sem tudom, milyen is az igazi, de valami olyasmi, amilyen melletted.

addig meg hiányzol, mint az a napsugár, ami csak rám süt, csak nekem.

lassan be kell vallani: Zsuzsinak igaza lehet.

"de többet akart ifjúi vágyam már tavaszra:
átköltöztem hát egy tágasabb kuvaszra"

valahogy így. ide költöztem a bloggerről. e döntés számos oka között említhető a hirtelen felindulás mellett például az egyre szaporodó spam-kommentek amott, s a jóval kisebb, ám releváns, anyanyelvi olvasóközönség emitt.(fenét, igazából csak hiányoztak onnan az áthúzott betűk)

az ottani bejegyzések importálása a supportnak köszönhetően megtörtént. furcsa lesz, új lesz, s e két tulajdonságot köztudottan szeretem.

mire a bloggeres posztjaim importálódtak, megszoktam a felületet, szóval lehet örülni kilométerhosszú szépirodalminak szánt emocionális önkielégítéseimen és/vagy intellektus-sznob humorcafatjaimon.

a névválasztásról.

körúti kis vörös. egy régi írásomban teljesen önkéntelenül így neveztem magam. életem egy sötét, plátói szerelmének félőrült fájdalmában vergődve tombolt bennem a lírikus, írtam az életemért. elmúlt már az a korszak, hála istennek - meg egy bugyirobbantóan szexi huszadrangú mjúzikelszínésznek - de az a szófordulat, az a leírása önmagamnak ott, akkor olyan tökéletesen sikerült, hogy szívesen használom most is. meg ahogy ültem itt, agyaltam valami frappáns, lolás, megjegyezhető néven, az erőltetettebbnél erőltetettebb ötletek közül ez volt az egyetlen, amit tökéletesen természetesnek és igazinak éreztem azonnal. hát így. szeretem.

szégyellős exhibicionista: hát ez ezer éves sztori, végre egy alkalom, hogy használjam az egyik kedvenc jelzőmet, amit valaha mondtak rám. egy öreg haver spanyolgitár-művész, sómiháj nicknevű figura mondta ezt nekem. tizennégy múltam, Csilla, gyerekkorom egyik főhőse, a helyi könyvtáros, pótanyám és jóbarátnőm esküvője - mely Az Abszolút Besztevör Esküvő marad mindörökké. a dög már bennem volt, ohohó, már 12 évesen is bennem volt, ha nem korábban. ide az esküvőre nagyon csinosan érkeztem (pláne önmagamhoz képest, bár ezt a páron kívül nem sokan tudhatták, mivel a jegyesek meglépték azt az orbitális király dolgot, hogy csak a legszűkebb család (szülők, tesók), és egy sereg, az akkoriban éledező internetről ismert jóbarát (csupa művelt, humoros, írogató ember) vettek részt az eseményen, naná, hisz a pár is azon a levelezőlistán ismerkedett meg. azaz a jelenlévők jelentős részét akkor láttam először.) szóval jól néztem ki, és én voltam a legfiatalabb, pont abban a korban, mikor leginkább nem tudsz mit kezdeni magaddal úgy se testileg, se lelkileg, viselkedés szempontjából meg főként. és volt a bulin valami olyan helyzet, amikor láthatóan szerepelni vágytam, meg nem is. a középpontba, hogy mindenki rám figyeljen, mégsem volt merszem vállalni az ezzel járó feszültséget. na ekkor mondta rám nevetve a sómisi a dolgot. na, ez így van máig. vágyom magam megmutatni, szerepelni, figyelmet kapni, és különös öröm, ha megkapom e figyelmet, mégis rettegek tőle, remeg a hangom, elbújnék.

a figyelem. akarom, félem. imádom.

de jó neked, hogy férfi vagy.
van tesztoszteronod, amitől egyszerűen szebb a tested, és racionalitásod, amitől képes vagy funkcionálisan működni, tökéletesen elfelejtve engem, belemerülni teendőidbe, koncentrálni, örömet lelni, haladni, és legfeljebb mikor felszabadulnak forrásaid, engedsz meg magadnak egy gondolatot felém. ekkor elmosolyodsz. eszedbe jut, ahogy apróságokkal bosszantalak nyilvánvaló szándékossággal, csak a felszabadító nevetéseink kedvéért, eszedbe jut, hogy legszívesebben kiszorítanád belőlem a lelket, míg el nem hallgatok, de csak gyengéden, mert... kicsinyke leszek, ha itt vagy, hogyan is lehetnél velem kemény? (hisz szíved van, és beléje zártál engem is, akár bevallod, akár nem.) tehát... van öt perced, vagy a világ egy furcsa csavarral felém pöcköli a gondolatod, eléd sodorva valamit, amihez kapcsolódom. leveszel gondolataid polcáról (bár tudhatnám: elől vagyok-e a gyakran elővettek között, vagy úgy kell előkotorni alulról, hátulról) felhívsz kedvesen, de lazán, a bensőségesség legcsekélyebb jele nélkül, hisz mások is hallanak. (neved betűi hogy felderítenek!) de jó neked, hogy férfi vagy, képes vagy erre. az én hangom nem tud nem ellágyulni tőled. jó lenne férfimód, kategorikusan, dobozolva szemlélni ezt a mi kettőnk dolgát, ahogy - így képzelem - te és férfitársaid általában kezelitek a szívügyeiteket. de nekem a dobozolásról csak az a vastag, ronda, barna cellux jut eszembe, tudod...
de jó neked, hogy férfi vagy, nekem furcsa, álmatag fátyolként borítja be óráimat az emléked, éjjel is, nappal is. bevonja e fátyol az álmaimat, ott tanyázol, félelmeimmel és vágyaimmal szembesítve éjszakánként, a legijesztőbb, és a legszebb végkifejleteket festi elém az elmém elnehezülve e fátyol terhe alatt. ugyanez a fátyol lengedez szemem előtt, ahogy a reggeli buszon kimosolygok a napfényes Dunára. elhomályosodott gondolattal végzem munkámat, elkalandozok, feléd, hova másmerre? esélyeket latolgatok, lehetséges narratíváim száma végtelen, hogy hol, mikor, miként, és megteszed-e.

ugyanakkor meg nehéz is lehet férfiként. egy olyan világban élve, ahol a vakmerő bátorság alapkövetelmény - és nem divat gondolni a következményekkel. de te azért csak fekszel otthon éjjel, latolgatsz, ha nem is ilyen beteges önreflexióval, mélyanalizálva önmagad, de azon töröd a fejed, hogy elveszítheted-e az arcodat a kockáztatással. vajon hogyan reagálnék, ha. akarom-e? és ha nem, akkor ki lehet-e jönni győztesen a dologból, vagy már mindig ezzel a bélyeggel homlokodon kell járnod?
ne félj, félek én is. ugyanattól rettegünk alighanem.
milyen óvatos duhajok vagyunk mi, látod.
bármit megtennénk, hogy védjük évek alatt épített kényelmes bunkerünk, e védelmező, de legalábbis bizonyosan nem ártó szándékú zugot.
aztán a magad finom módján, okosan, a szokott precizitással, selymes mozdulattal mégis teszel egy lépést felém.
mint a sötétségben, vagy a vizek mélyén élni s tájékozódni kényszerült állatok, valami rejtélyes jeladó-vevő használatával éppen akkor keresel, amikor már viszket a bőröm az érintkezés hiányától.
a bőröm már folyamatosan viszket egy pár hete (ó bárcsak érinthetnél!), álmom rövid, meg-megszakad, ideges, lábikrám össze-összerándul éjjel, kicsit felriasztva. hamar megnyugszom, hisz könnyedén testem köré festi elmém a karjaid, nyakamba szuszogásod, orromba illatod.
könnyedén, hisz megloptalak.
rám hagytad pár percre, s míg vártalak vissza, titokban a ruhádba fúrtam az arcomat, elloptam egy keveset az illatodból.

gyere hamar, már alig emlékszem rá.

felírtam egy cetlire, betettem a tárcámba:
"kapni olyan valamit, ami sosem volt neked
- ahhoz olyan dolgot kell csinálnod, amit sosem csináltál"
ennek a filozófiája mentén cselekszem.

egyre több szállal hagyjuk összefonódni a sorsainkat, és olyan szép ez, mint egy tökéletes tavasz kezdete, mikor a márciust még szidod, hogy mikor jön már a melegebb, naposabb, rügyezőbb, fénylőbb, igazibb. pedig ez a március is olyan igazi, olyan klasszikus. hidegek még a párák, olykor picit még fagy is, az ég szürkébe hajlik még, détájt ha kékebb picit, és dideregnek a nájlonharisnyában a kokárdás kisiskolások, díszmagyarban az ünnepségre menet. várni kell még az áprilisra, az "igazi" tavaszra, amit annak hívsz. a kígyóuborka és főtt tojás illatú húsvétra, előtte a barkára, már ahol tudják, mi az.

fekete és ragad, nagyon erősen ragad. sűrű, sötét, ijesztően erős, érezni még benne ősi eredetét, a kötést a föld mélységes gyomrához, ahonnan származik.

(nyolc-kilenc éves lehettem, kaptam egy rikító, sötét ciklámen színű melegítő együttest. elképesztő menő volt. egyáltalán az, hogy nadrág, pulcsi egy szettben, na az nem volt gyakori. mondjuk nem igazán tudtam értékelni, nekem a szép ruha ott kezdődött, hogy szoknya és pörgős, szóval ez a nadrág-téma nem vett le a lábamról. de tudtam, hogy láthatóan vadiúj, és az új az jó. bőven nem volt még melegítős idő, szeptember eleje lehetett, éppen hogy elkezdődött a tanév, valószínűleg épp a tanév örök legizgalmasabb időszakával, a tanszervásárlással egybekötve kaptam a cuccot, és anyukám rám is adta nagy büszkén a tanév első napjaiban, hagy parádézzon abban a gyerek. és szünet volt, vagy délután a napközi, lényeg, hogy kinn játszottunk az udvaron és marha meleg volt, az a szeptember eleji harminc fok. nem is volt rajtam az együttes teteje, csak póló meg a nadrág. és ahogy játszottunk, nekihátráltam az egyik oszlopnak (valami vezetéknek állt ott, mittudomén). nem figyeltem, kit érdekelt, nem vettem észre, hogy csupa szurok. csak már amikor eljöttem onnan, és végigsimítottam a nadrágomon hátul. azaz csak végigsimítottam volna. mert a ragadós, fekete szurok végigpöttyözte a ciklámen nadrágomat teljesen, deréktől bokáig, ahogy kell. hirtelen nem akartam már játszani, adtam a lazát, hogy nem érdekel, bementem, aztán hamarosan mehettünk haza. valaki talán - a szomszédék anyja talán - értünk is jött. és lángolt az arcom végig hazafelé, és sírtam, hogy most kikapok. de nem is ez volt, amiért sírtam. hanem annak a tudatát nem bírtam felfogni, megérteni, elviselni, hogy valami, ami még éppen csak hogy most lett az enyém, még örülni neki sem érkeztem igazán, még megszokni, megszeretni sem volt időm, máris tönkrement és elköszönhetek tőle örökre, és nekem már soha többé nem is lesz olyanom. persze ki is kaptam. ami mondjuk nálunk az esetek kilencvennyolc százalékában azt jelentette, hogy anyuka rámkiabált, én meg azonnal taknyosra sírtam magam. nem volt szükség tettlegességre, felemelt hang, rosszalló tekintet, egy kétmondatos rámkiabálás elég volt. nem bírtam a verbális agressziót, nem bírom ma sem. úgy sírtam mindig, hogy könyörögve. aki megszidott, ahhoz. hogy szeressen már mégiscsak. anyukaaa-aa-ahha-haa. szóval "kikaptam" a melegítő miatt, hogy ez nem fog kimenni, dobhatjuk ki az egészet a fenébe, volt nadrág, nincs nadrág. és büntetésben voltam egész héten. mondjuk ez konkrétumot nemigen jelentett, hogy tévé- vagy mittudoménmi-megvonás, inkább csak nem szépen volt hozzám szólva. ami a pokol feneke nekem. mondom, nem bírom a verbális agressziót. büntetés, rosszkedv, kínos ügyelés a ruhámra az iskolában egész héten. szombaton volt mosás általában. forgótárcsás ugye, külön centrifugával, na ez egy egész napos meló. mellesleg rohadt egy dolog, kezdéskor leforrázod a kezed az első pár körnél, mert a mosóvíz forró kell legyen a fehérek miatt, amivel kezdesz, na meg mert úgyis elhűl, mire kész, minél forróbb az elején, praktikusan annál később. megforgatja a gép a ruhát párszor, aztán kikapcsolod. próbálod úgy kiemelni a gépből a víztől nehéz ruhát, hogy még a forgás közben, mikor a felszínre kerül valamelyik része az anyagnak, hogy ne kelljen a forró vízbe nyúlnod, sziszegve kapkodod a kezed, ha mégis muszáj. és kiemeled a ruhát, várod, míg kicsobog belőle a víz java, aztán kicsavarod nagyjából, összehajtod, és szép egyenletesen, hogy ne legyen egyik oldalt sem több, mint máshol, berétegezed a centribe. lezárod a centrit, lassan forogni kezd, rátámaszkodsz, fel ne nyíljon, támaszkodsz rajta, míg már egész buztosan stabilan nem működik. ha nagyon rángat, kinyitod, mert valószínűleg rosszul, nem egyenletesen raktad bele a ruhát, megigazítod, újra. jó kicentriz, ruha bedobál az öblítős vízbe, felé hajolsz, kinyomkodod, itt a víz hidegségétől sikongatva, aztán az iménti logikával vissza megint a centribe, onnan meg a teregetni valók közé a lavórba. míg teregeted, egy következő adagot pont kimos a gép, és mehet az egész folyamat újra. a ruhák nehezek, hajolgatsz, emelgetsz, egy órán belül leszakad a derekad, a procedúra végére meg úgy érzed, közvényes lesz a kezed a hideg-meleg víz váltakozásától. így volt ez a mosás akkor is, a melegítővel. amiből - és igazából ezért akartam elmesélni ezt az egészet - csodák csodájára teljesen kijött a szurok. egy pötty se maradt, semmi nyom. hát így érte meg egy hétig haragban lenni, meg megsiratni azt a kurva melegítőalsót, ami még csak nem is tetszett. meg kellett volna próbálni rögtön kezdeni vele valamit.)

valami megoldásnak lennie kell. mindig van.
csak én nem találom. erre már nem találom egy ideje.

a probléma merőben prózai, tökéletesen hétköznapi, érdektelen, és idegesítő. nekem is, nemhogy olvasni.

szurok, fekete, ragadós, vigasztalan szurok.
bele vagyunk ragadva.
nem találom a megoldást. járatom az agyam pedig rajta épp eleget. na jó, kattoghatnék ezen nulla-huszonnégyben is, de hát ott van az a sok kattognivaló. építem, formálom az életemet, a világomat, magamat, jövök, megyek, osztok, szorzok, álmodozom, belefeledkezem, vele utazom.
annyi minden van, annyi minden vagyok. jó dolgok vannak, jó dolog vagyok, kezdek lenni. itt van ez a megoldottnak tűnő életem, ez a formálódó valami, ami ugyanúgy halhat hamvába, ahogy nőhet olyan nagyra, hogy be se látjuk, egyikünk se nőtt nagyra. olyan magam elé mosolygós, sálba nevetős, megoldós, bevonzós, előrehaladós, néha már hitetlenkedő, euforikus napjaim vannak.
és akkor, mikor már-már boldognak érezném magam, jön az input persze, és kiesnek a csontvázak a szekrényből.

drága, drága édes anyukám, hát kiszakad a szívem, amiért nem tudok segíteni rajtad.

beteg vagy, lassan elemészt ez a sunyi kór, és olyan szegény, hogy halogatom a telefonhívásainkat, és ha beszélünk is, meg sem merem kérdezni, mi van, rettegve a választól.
mert nem tudok segíteni.
megtenném, tudod, eddig is megtettem, ha tudtam. de nem tudok már, nem tudok most.
aljas egy helyzet ez. egyedül többet keresek, mint ti hárman együttvéve. és mégsem tudlak segíteni, mert akkor ellehetetlenítem a mostani életemet, ami meg azért nem lehet, mert egyrészt akkor ez sem lenne, és lennék koloncnak még én is, másrészt meg csak ezzel juthatok el odáig, hogy talán egyszer segíthessek rajtad. huszonkettes csapdája ez, mert jelen állás szerint azon rettegek, hogy lesz-e ez a talán egyszer, eljutunk-e odáig, kibírod-e. nem csupán a lelked. nem csupán a betegség. egyszerűen hogy nem történik-e addig visszafordíthatatlan, nem történik-e tragédia. most például rettegek, hogy megfagysz. te is, meg a többiek is. és mégsem tudok lépni. átvészelem azt, amit nekem át kell, de nem marad tartalék, amit odaadhatok, hogy te is átvészeld. nem tudok átcsoportosítani, elhalasztani, összébb húzni, mert felborul ez a pengeélen táncoló valami, ami még többet árthatna. és ha tudnék is, egy-két ezerből nem lesz tüzelő. annyi embernek segítettél, picike anyukám, neked ki segít? nincsen meg már egyik diófa sem, és a kerítésléceket is el kellett fűteni. hát milyen sors ez? milyen karmát kell visszafizetned? nem érdemled ezt. te istenverte szerencsétlen. nem érdemled ezt.

iszonyatos a bűntudatom, hogy mosolyogni merek. hogy szerelemről álmodozom. hogy élményeim vannak, mert úgy hozza az élet. bűntudatom van, hogy rendes ételt eszek, hogy kattog a konvektor, hogy a telefonomat csekkolgatom, hogy jól mennek-e a munkám eredményei, hogy olyan az internet, mint a levegő. de azt is, hogy van, aki egy jó szót szól hozzám, mert neked még az sincs, édes apró anyukám. olyan pici vagy, egyre jobban összemész. mi történt, miért, hol, mikor? miért kapod ezt, és nekem miért kell végignéznem ebből a másik világból, ahova engem rendelt a sorsom? persze felhívlak, csivitelek, mint valami kis füstifecske, persze, szánsájn, hepinesz, mindenoké, mert én csak ezzel tudok segíteni, egy nanosugárnyi fénynyalábot bejuttatni abba a reménytelen sötétségbe. de hát mi ez? ez is csak kínzás, hiszen hogy van az, hogy nálam minden rendben, ha nálad semmi sincsen rendben? itt ez a sok van, ott meg csak a nincs.

iszonyatos sors ez, ezt a terhet elvinni. hogy élsz valahogy, haladsz az utadon. és sok mindenhez megvan az erőd, a tudásod, a lehetőséged. csak éppen ahhoz nincs, annyi nincs, hogy a te utadra emelj át még néhányat szeretteid közül. elvinnélek a hátamon, esküszöm, de nem bírom ezt a súlyt még csak milliméternyit megemelni sem.

kérlek, világ, vigyázz rá picit jobban, legyél neki picit könnyebb, kérlek, édesanya, csak tavaszig bírjátok még ki valahogyan. persze nem tudom, tavasszal mi lesz, de legalább nem kell rettegnem, hogy megfagytok-e a házban. nem tudom még, hogyan, de valamit ki kell találnom, hogy ez jobb legyen.
csak addig vigyázz rá sokkal jobban, világ, helyettem.