szégyellős exhibicionista

a gyengédség, a törődés e puha takarója, amibe lassan, sunyiskodva beleburkoljuk egymást. ez. na ezt nem ismerem, ez egészen új.

csak ne kapaszkodjak, ne kepesszek, ne szorítsam rá csavarokként önmagamra az érzéseimet.
oda kell figyelnem: meglepetve tapasztalom magamon a féltést...
istenem, ne legyek már ennyire elbaszottul költői, írjam már le hogy az isten verje meg: a féltékenységet.
hát szájba röhögném önmagam, ha nem fájna ennyire az arcom a láztól.
milyen féltékenység??
hisz nem vagy semmi sem.
nem vagy az enyém.
még akkor se lennél, ha. és az meg nincs ugye.
hogy van az, hogy a lelkem, ez a szájbarúgnivaló káosztömeg, máris jogot formál a személyedre, mi van? néhány törődő, emberi gesztus és bugyirobbantóan bársonyos hangú telefonhívás miatt? az arctalan üzenetváltásokról ne is beszéljünk. jajugyanmár. könnyű villogtatni a nem létező önbizalmunkat egymásnak, csak tudnám, mi a retekért, heló, hát kinek próbálunk vetíteni, te is, én is pontosan ismerjük a mesterségesen felturbózott, túlkompenzált magabiztosság know how-ját, ez a túlélésünk immáron csak mióta megszülettünk.
nem is értem.
mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy frissen bypass-műtött méretűre szűkül a gyomrom minden érintkezésünknél, attól rettegve, hogy mi lesz a reakciód, egyáltalán, válaszolsz-e, és ha igen, mit, veszed-e a poént, érted-e a célzást, értékeled-e a kedvességet. all in all: tetszem-e. hát szép ez a játék itt közöttünk, immáron négy hónapja - na ez is mekkora ciki, számon tartom, mert nekem ez valami, és a valamiknek kezdete van, meg íve, meg, hogy veszne meg, vége is - de úgy mégis, ki mondta, hogy rápöröghetek? micsoda? egy felelőtlen ajánlat?? hagyjuk már, azóta is az motoszkál a fejemben, hogy vagy seggrészeg voltál, vagy fogadásból tetted, hogy halaványan ugyan, a magad rejtélyes, ködös, hűvös stílusában (ótejóég, hogy mennyire szexi vagy), de gyakorlatilag - és ezt nem tagadhatod - randira hívtál. what the fuck? ésakkormmivan. azokkal a nőkkel, akiknek az elcseszett külsejükhöz nem társul ilyen elcseszett lélek meg agy, azoknak az életében ez mindennapos. én meg ujjongok, mint egy idióta. csak gratulálni tudok magamnak.
vaaagy akkor menjünk tovább, Kettes Számú Ez Biztosan Jelent Valamit epizódja szánalmas kis szappanoperánknek: egy születésnapi köszöntés? jóó, de személye szabott volt, és tőled, aki minden jel szerint kellő távolsággal kezeli a kapcsolatait, ez már Biztosan Jelent Valamit. hát sírok a röhögéstől. és akkor mi van, ha írtál csak nekem valamit? natttyon fantaszthikkus, mindjárt megtapsolom a dolgot, csak kifújom az orrom. (tényleg.) hát abban is mi volt: légyszi, ne, ezt ne, valamiért ezt nem kéne, te erre alkalmatlan vagy, én meg veszélyes, ja, pardon, te is veszélyes, lényeg, hogy tartsuk távol magunkat egymástól, jobb a békesség alapon. (jobb a faszt) no mindegy, csak nem bírtam megmaradni a seggemen, csak pusholtam az ügyet, egyszerűen csak az előzetesen véghezvitt kolosszális berúgás, és igazi multicéges munkaerőhöz méltó félidegen nemjópasi szakmabelivel csókolózás miatti önutálat volt a trigger, nos, sosem fog kiderülni, lényeg, hogy megtettem A Lépést, mely A Mi Csodás Történetünk Következő, Harmadik Epizódjához vezetett. na jó, ezt a részt tényleg imádtam, és ha tehetném, valami gyönyörű, és teljességgel elpusztíthatatlan anyagra kinyomtatnám azt az üzenetváltást, csak hogy tudjam, nem veszítem el soha az emlékét. ez most egy afféle őszinte, naturalista írás, és mint ilyen, nehogymár ne írjam le: életemben ilyen szépséggel nem találkoztam, és ha ez lesz szerelmi karrierem csúcspontja, hát nem bánom. egy rövidke pillanatra megnyitottad magad nekem, felvillantottad azt, aki vagy, és ezzel két dolgot értél el. egyrészt azt, hogy átélhettük, ami a legtöbb ember és ember viszonylatában: az összekapcsolódást, amikor két idegen szimultán megtapasztalja egymást. másrészt, és legfőbb félelmem, hogy ezt súlyosan bánod, ha esetleg már tudatosult benned: végtelenül felkeltetted a kíváncsiságomat. meg akarom tudni, mi van még ott, ahonnan az a valami származik, és megőrülök ettől a kényszertől. akarom tudni, ki vagy, és ez a te esetedben nem kis célkitűzés. szédítő egy cucc vagy te, hallod, beléd nézek, kész, milyen Mariana-árok, ugyan már. magadra építettél hatmillió rétegnyi mindenfélét, de hiába, nyuszi, ha egyszer benéztem... tudod, úgy képzelem, bedugtam a cipőm orrát, hogy ne tudd teljesen visszazárni az ajtót. már megint tiszta szerencse, hogy szeretem az acélbetétest, mert ha ebben a helyzetben nem az van rajtam, már nem lennének lábujjaim, olyan fékezhetetlen erővel nyomod visszafelé az ajtót.

aztán eltűntél.

nyilvánvalóan terhesnek élve meg a korábbiakat, avagy megrettenve önmagadnak az előbbiekben történt kiadásától, vagy csak szimplán nem voltál kíváncsi rám.
de aztán, ó, A Negyedik Epizód, hát ez igazán szép, azt akartam írni, hogy a személyes kedvencem, de rájöttem, hogy ezt a jelzőt már az előző epizódnál elhasználtam. maradjunk annyiban, hogy imádom. a tökéletes idill, a Megmentő. az angyal, a hős, a Valaki, Aki Törődik velem. na mondjuk ennél a résznél is igazán tarkónpéklapátolhatott volna valaki, hogy ne keresgéljem itt a fene nagy rejtett jelentést. annak, hogy ennyit törődtél velem, alighanem az a fene nagy rejtett jelensége, hogy jó ember vagy. (nagy szavak, hoppá, bocs, majd később kiakadsz, most olvass tovább.) aki véletlenül volt olyan empatikus, hogy nagyjából felfogta, hogy az életem egy igazán rossz időszakában vagyok, amikor olyan ember hagyott cserben, akitől nem vártam, és amikor régi jó szokásomhoz híven egyedül kellett megoldanom a boldogulásom amerikai nagybácsik és tündérkeresztanyák híján, és ilyenkor kimondottan jól tud jönni minden támogatás.
szegény ördög, te nem tudhattad, igazán, hogy te vagy itt a főtámogató, nem azért, mert nincsenek csodálatos barátaim (mert bármelyiküknek bármely szervem most azonnal, annyira), hanem egyszerűen csak azért, mert egy tagadhatatlan tényező csak nálad volt adott. az tudniillik, hogy férfi vagy. és amikor egy nő zuhanni kezd, akkor - emancipált nők, most forduljatok el - csak egy férfi tarthatja meg. (na mármint önmagán kívül, hiszen segíteni csak azon a fuldoklón lehet, aki nem engedi el magát). és lehetett ott nekem minden barátom, anyám, bárki, tényleg, azt a kezet csak te nyújtottad, te nyújthattad ki, mert egy nőnek egy férfi kezébe kell belekapaszkodnia, csak az tudja neki azt a támogatást megadni, ami ott szükséges az életben maradáshoz. mondom, te ezt nem tudhattad előre, amikor egyszerű jófejségből gondomat viselted - ha a magad hűvös, távolságtartó módján is, akkor is. egyszerre feltűntél, őszinte(nek tűnő) aggodalommal, és ott sertepertéltél körülöttem, amíg tutibiztosra nem tudtad, hogy rendben vagyok. (na ezt is elmagyarázhatnád egyszer, hogy ez miért volt). olyannyira, hogy még a kínosan őrzött komfortzónádból is kiléptél, átlépve az enyémbe, ahol láthatóan úgy rettegsz, hogy öröm nézni azt a túlkompenzálást. (itt szeretném tisztázni azt az apróságot, miszerint: te vagy a legédesebb, legkedvesebb, legszexisebb, legszórakoztatóbb, legérdekesebb, legidegesítőbb őrült, akit ismerek, és nehezen tehetnél bármi olyasmit, ami nekem nem tetszene. most, hogy ezt így tisztáztuk, ennek tudatában akár nyugodtan lehetsz önmagad is.) szóval volt ez a dolog. hát sehogy sem alakulhatott volna jobban, mondjuk ha nem vagyok boszorkány, akármi legyek, mert ezt pontosan így akartam, csak hogy tudd. (na jó, ha a lakásba belépve azonnal megcsókolsz, az még javíthatott volna a dolgon, de ettől el tudok tekinteni egyelőre.) idillikus volt, mókás, gyomorideges (iiistenem úgy izzadtam, hát az valami hihetetlen, te olyan voltál, mint egy szabadnapos herceg, én meg konkrétan nem győztem magam illatosítani, ha már az izzadással nem volt mit tenni), tökéletes. ott helyben kellett volna díjat kapnod a türelemért, és komolyan, túlzás nélkül mondom, hogy nem vagyok képes egyszerűen olyan unikum ötlettel előállni, amivel meghálálhatnám ezt az egészet. az ezt követő folyamatos jeleit gondoskodásodnak talán ne is részletezzük. mondtam már, hogy köszönöm? anyway. next chapter.
Ötödik Epizód, avagy neked bizony a jó kurva nagynénikédet, (és itt legszívesebben kiírnám a teljes neved), amiért így a földre küldtél. hát van neked (nincs) fogalmad arról, hogy mit okoztál bennem ezzel a kis - jegyzem meg, hozzád tökéletesen passzoló, színpadias, őrült, elvont, meghalokértedtebipolárisállat - intermezzóddal? naná, hogy nincs, akkor nem lépted volna meg. vagy ha mégis, akkor pláne kabbe. kísérletezgess ám a csinos kis frizuráddal, ne az én lelkemmel, hát beszakajtottad alattam a hónapok alatt szépen felépített álmodozásaim padlóját, én meg rohadt nagyot estem, amíg a pincéig zuhantam és természetszerűleg alaposan bevertem a seggem is. vagy nem tudom, azt a szervem, amelyik szívkörnyékre sugároz. te nagyon majom. hagyjuk is, majd egyszer, ha alkalmam lesz rá, elmagyarázom úgy nagyságrendileg. megbosszulni nem fogom, úgysem bírnék kiötleni semmi normálisat.
és itt el is érkeztünk a következő, Hatodik Epizódhoz, amelyben derült égből villámcsapásként, mintha mi sem történt volna, szöszke kis főnixmadaram, visszatértél hozzám, a posványos világba, és kellő lazasággal kínáltál meg egy kiskanál porcukorral az előzetesen már a torkomon leerőltetett szaros palacsinta kísérője gyanánt ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, amit már kb. második beszélgetésünkkor rögzítettél, jelesül, hogy ne nyomjam annyira a dolgokat, majd jönnek azok maguktól. itt szeretnék egy újabb egyperces néma csenddel adózni önnön hülyeségemnek, hogy sikeresen figyelmen kívül hagytam az egyetlen olyan mondatod, ami iránymutatást adhatott a veled való cseppet sem egyszerű érintkezéshez. említettem már ama bizonyos péklapátot. komolyan, valaki használja már. a tarkóm, segítek, ott található a hátam felső végződésénél, közvetlenül a zsírpúpom tőszomszédságában. oda kell ütni. köszönöm.

na, valahol itt tartunk most. visszacsempészted magad az életembe, te kis sunyi, én meg végre normálisan állok hozzád. örülök neked, mint hülyegyerek egy elcseszett nagy rózsaszín vattacukornak, aminek az "ízesítését" (ó hogyne) maga választhatta ki a szokásos húsvéthétfői állatkerti hepajon. mondjuk azért a vattacukornál sokkal jobb vagy, mert nem hizlalsz, édes, drága, szénhidrát-csökkentett hercegem. én már nem aggódom magam halálra. most épp azt játszod láthatóan, hogy örömet szerzel nekem, hát kincses rózsabimbóm, nyugodtan, ez a játék fölöttébb tetszik. mondjuk mostmár tényleg nem fogunk tudni soha egálba kerülni azokért, amiket megtettél értem (hacsak nem vagyok valami elképesztően jó nő, mondjuk az vagyok, szóval van remény), de azért lennének ötleteim a hálám kimutatására, de ebbe ne menjünk bele, mert már megint beparázol, és felszívódsz, nekem meg sokkal jobb, ha nem.
most csak arra kell figyelnem, hogy az olykor (pl. ma is, többször) felbukkanó, személyiségem legmélyebb (hogyottvesznemeg) rétegeiből előtörő kis félelmeim ne kerekedjenek felül. mert hogy ilyen gyökérségeken aggódok, minthogy például vannak nem hetven és a halál közötti nőnemű élőlények az ismeretségi körödben, nos ez ismét csak a péklapátos megoldásért kiált. hogy jaj, nem reagáltál erre a fél mondatomra, úristen. péklapát.
hogy jaj, miért nem mondtál semmit, hogy jól néztem-e ki a legutóbbi találkozásunkkor. péklapát.
hogy jaj, ugye nem gondolod, hogy én most barátkozom veled. péklapát.
hogy jaj, biztos nem is vagy kíváncsi rám, csak tetszik a rajongásom. péklapát. na jó, azért ennek vastagon megvan a valóságalapja. péklapát, péklapát. mert kussoljak már el, és akkor mi van.
de azokra is jár a péklapát, mikor azon örömködök, hogy juj, azzal a félmondatoddal azt biztos úgy értetted, és az a hangsúly meg azt jelentette, és hogy ez a gesztus az majd jaj biztos abban fog kicsúcsosodni, hogy. de a legeslegfőképpen azért jár a péklapát, amiért ezt az egészet elkezdtem leírni: hogy ne irigyeljem el azokat a pillanatokat, amiket nem én kapok belőled, mert hiszen ajándékok vagyunk mind egymásnak, ilyeténképpen te is ajándék vagy nekem, az ajándékokért márpedig nem verjük magunkat a földhöz, hogy márpedig de nekem még több ajándék jár, hacsak nem vagyunk istentelenül elbaszott, félrenevelt, ostoba véglények, akik egy szebb korban aligha kerülték volna el a Taigetoszt.

szóval az én dolgom csupán, hogy az örök kedvenc film végén elhangzó alapelvet követve csak próbáljak meg ellazulni, és nem belekapaszkodni.
a hálát már érzem.

a te dolgod meg? hát, semmi. csak ha akarod. viszont ha akarod, akkor lassan itt az idő, hogy tegyél valamit azért, pontosabban, hogy megengedd, hogy megtörténj velem, megtörténjek veled. vagy ha úgy tetszik: hozzád - mit hozzád, hozzánk - méltó költői felhanggal, a mi kis szappanoperánkban, a következő, a Hetedik Epizód te magad légy.

Most újra, mégis úgy gondolod,
Hogy talán mégiscsak én vagyok
Akivel, akiért, akinek...
De valójában csak tükröd lehetek.

Nézegeted bennem magadat
Megigazítod néha a hajad
Hasad behúzod, megpaskolod
Tükör szépségednek, ez vagyok.

Belenézel: tiszta, hihető a kép
Mosolyod ragyog, szemed csodakék
De azt is tudd, e tükör kicsit már repedt
Homályos foncsor rajtam a szeretet

marionetted vagyok, azzá teszel.

de már nem bánom ezt sem. az öröm, hogy mégsem zársz ki, hogy jössz, hogy mulatsz azon, ahogy kínzol, hogy önelégültséged függönye mögül fel-felvillantod az őszinteséged - elég. az utóbbi napok tompult fájdalma után ujjong bennem az élet újra.
elengedtelek.
jössz, ha jössz, ha kell, hogy jöjj, jönni is fogsz.
ó, te gonosz manó, hogy mulatsz káromon. de közben - akaratlanul - segítettél nekem. kioldottad a szemem, az érzékeim elhomályosító görcsöt azzal, hogy láthatóan nem veszed vérkomolyan a helyzetet. ó hála és köszönet, hogy szívre térítettél. (nem észre, az most alkotói szabadságát tölti)
könnyed várakozás figyelget a háttérből, ráérősen, felderülnek a sejtjeim, ha jelentkezel, és elteszlek máshova, mikor nem. és funkcionálok, haladok, dolgozok, alkotok, nevetek, élek nélküled. szombat éjjel úgy aludtam még, hogy a fájdalom ébresztett, forgolóztatott, könnyeimet belefojtottam inkább még egy kis alvásba. és másnap - ünnepnap - hitetlenkedő kuncogással tettem-vettem lefekvés előtt, és akármi legyek, ha nem mosolyogva aludtam.
manó vagy tényleg, gonosz kis lény, megmondtad már rég. nem beszéltél félre.

azért hiányzol ... akartam írni, a megszokás, de aztán átgondoltam, és nem. nem hiányzol, mert itt vagy. így vagy úgy.

A város jéghideg, távolságtartó és ragyogóan szép ma reggel. Adja magát az analógia: olyan, mint te. S még ha nem is veszem ilyen direktre, akkor is: rád emlékeztet minden ház, pad, az aszfalt minden szemcséje. Zavarodott fejem beleköltöztetett a falakba, a fénybe, jobbhíján, hisz nem tudom, hol lehetsz. Nem vagy seholsem.
Így aztán mindenütt vagy.

Olyan buta vagy, kedves, valami mesterséges metamorfózisra vársz, azt gondolván, szükséges a tökéletességedhez. Amikor itt van a legteljesebb átalakulásnak a jelenleginél lényegesen fájdalommentesebb lehetősége előtted. A szerelem furcsa metamorfózisánál úgysem tehet semmi se szebbé, se jobbá, se irigylésreméltóbbá.



Jól megtapostál, akárhogy is.

A, verzió: hagyod, elengeded, mert nárcisztikus, egoista, sérült
B, verzió: addig fél lábon is, mert nárcisztikus, egoista, sérült

így fogok cselekedni. pontosan így. a kettőt egyszerre.

Kíváncsian várom, ki lesz az első, aki "ír" egy "regényt", úgy, hogy az egèsz történet Facebook-elemekből fog összeállni.
Valahogy így: első fejezet: a hősök bemutatása pár státuszüzenet, lájkolt cikk, megosztott-kommentelt videoklip segítségével.
Aztán a további fejezetekben a bonyodalom, a sztori további kibontakozása aztán majd kiegészül privát üzenetekkel, esemény-meghívásokkal és az ezeket követő bejelölésekkel, és így tovább.
Az egészet kiválóan meg lehetne csinálni. És jó lehetőséget adna az eltérő értelmezésekre, hisz a réseket az olvasóknak egyénenként kellene betömnie a saját fantáziájukat használva.
Jó kezdeményezés lehetne.
Lehet, meg is csinálom. Ha valaki megteszi előttem, akkor is, én voltam az ötletgazda, erre bizonyítékul szolgáljon eme bejegyzés is. Tádám!

Lehet, posztolom is a Facebookon az ötletet, hogy tuti bizonyítékom legyen. :D

Nem minden lájkot lájkol ugyanúgy az ember
A te lájkod jobban lájkolom ezerszer

fantáziáim forró vizébe merülök
emlékeim rólad a vízen a hab:
ha párálló bőrömre simítom,
nem didergek úgy - melegít, simogat.

így fürdőzöm a hiányodban.

te még nem tudod, hogy mennyire - úgy mondja a népnyelv - jó természetem van.

te nem tudod, hogy mennyire könnyű dolgod van velem.

hogy tudom, hogy a szélsőségeid, hangulataid váltakozása, hogy "egyszer forró vagy, egyszer jéghideg" annyira a részed, annyira te vagy, hogy mindennek megnyilvánulásait egy szeretetteli fejcsóválással elsimogatom az útból, ami hozzád vezet. hogy nekem ez nem fáj. vagy legalábbis nem sokáig. és az a kis sajgás igazán nem nagy ár. mert aztán jössz, (már egyre hamarabb) az elvonuló vihar után, és olyan vagy, annyira te vagy, annyira törődő, és törődött, saját hibáid tudatával küzdő, esendő, édes, szeretni való, és annyira férfi vagy, hogy bárcsak megragadhatnálak és elmondhatnám, hogy oké, szívem, nyugodj meg, értem és tudom, és nem kell bocsánatot kérned.

van itt köztünk ez a lassan-lassan bimbózó valami.
nem sok idő, mióta itt van. és máris annyi mindent tanultam ez alatt, főleg magamról. például ezt is, hogy kaptam ezt az áldott türelmet, amely, ha igazán szeretet is van a képletben, nem fogy el soha.

ne ostorozd magad, nem az bánt, ha hideg vagy.
az fáj, ha nem vagy semmilyen, ha nem vagy sehol, amikor eltűnsz.

türelmesen várom, hogy engedj közelebb, hogy hagyj egy kicsit, hadd melegítselek. hogy ahogy leolvad a kéreg lassan, elhidd, nem vagy az a gonosz jégherceg, akinek előszeretettel hiszed magad.

jaj, annyira várom már magunkat.
ez az én adventem.

if i lay here
if i just lay here
would you lay with me
and just forget the world?

Üres óráimban hallgatni
unom már a csendet,
saját gondolataimat,
és az összes oly szeretett dalom is.
Nem keresek másik aláfestő zenét
előírásos mindennapjaimnak,
és a hírek is úgyis csak gyötörnek.

De a te hangod visszhangzik még a fülemben, és ez az a dallam, ami most a legjobban tetszik nekem.

Beszélnél még hozzám a zenék-zajok helyett inkább te?

Olyan küzdelmes, olyan nehéz minden, nem hull az ölembe semmi könnyedén. Megoldom, viszem, emelem, tolom, menedzselem, de facsarja a gyomrom, a szívem, és olyan jó, olyan boldogító, annyi mindent feledtető lenne, ha lennél. Nem kérem, nem is hagynám, hogy akár csak egy egészen kicsike terhet is az enyémből önmagadra átemelj, hogy nekem könnyebb legyen, mint ahogy én sem tudnék beállni az igába terheid cipelni, tudom, hogy nem is hagynád. Nem könnyítenénk meg egymás életét. De boldogságot adhatnánk, és a puszta tény, hogy mellettem állsz, hogy melletted állok, és a szerelem vakító energianyalábjai, melyekkel egymást körbevonnánk, olyan iszonyatos ragyogást sugároznának belénk, hogy testünk-lelkünk acélkemény izmai megsokszorozott erővel könnyedén emelnék a súlyokat. Nem lenne kevesebb a gond. De ajkad puhaságán elolvadna mind, mint a keserűcsokoládé. Cirógató ujjaim lepöcögtetnék kétségeid, mint kabátodról a cigarettád sodródó hamvát.

Olyan küzdelmes, olyan nehéz lenne minden. Éppen olyan, mint most. És annyival több a szépség.

az érzelmi hatásodról:
már attól is boldog / szomorú / izgatott / nyugodt leszek, ha látom, hogy onlájn vagy.


update:
ugyanezt megfogalmaztam a demotiváló nyelvén, ímhol

lány: soroljam mi kellene?
fiú: hajrá
lány (fejben): te
lány (írásban): ööö... könyvespolc, kisszekrény, ...

rángatod a húrjaimat.
minden érzelmemet képes vagy generálni töredékpillanat alatt.

úgy fel tudod bennem horgasztani a haragot, hogy abban a szent minutumban véredet venném.
és látom magam előtt: állok feletted győztesen, végre, itt fekszel előttem, holtan, így végre enyém vagy, máshogy ha nem is lehetsz soha. (aztán, egy másodperccel később kihűlő tested mellé roskadva siratnálak.)

keresel, és törődésedtől egyetlen szavadra felderülök, gyorsul a dobogás, az örömtől el kell takarnom arcomat.

a következő szavadból meg olyan jeges közöny süt, szinte látszik a levegőben a lehelet. elfagyok ilyenkor, mint a korai rügy.

ne bánts, kérlek.
ha nem kellek, inkább ne kelljek sosem.

kényszerítesz, élet, a rugalmasságra.
hogy feszítsem tovább-tovább az erőmet.
így növekszik! biztatsz fölém magasodva
s én napra-nap zihálva állok meg előtted.

és kérdem: jól van így már? gyakoroltam már,
nyújtóztattam végre a lelkem eleget?
olyan ruganyos, hogy testemet duplán
körbeéri. mondd, végre megpihenhetek?

de nem válaszolsz. csak rideg tekintettel
végigmérsz és adsz egy újabb feladatot
már várom, ezúttal mit gördítesz elém

már úgysem változunk, így vagyunk mi ketten
így vívjuk te meg én örökké e harcot
élet, te mint mester, s tanítványod, én.

Mindig azt mondom, ez a mottóm: moved by a higher love. Kis szójáték, a higher law-ra, ami kb. magasabb rendű törvényt jelent. Azaz: egy magasabb rendű szeretet (szerelem?) mozgat engem.

Talán tényleg így van. És talán épp ezért kerül el a földi szerelem.

Egy pillanatra, egy rövidke villanásra megnyitottad magad nekem - köszönhetően a hirtelen ősz örömének, egy elsöprő hangulatnak, egy másodpercnyi elmezavarnak, mindegy minek - és amíg ugyanilyen riadt gyorsasággal újra be nem zártad előttem a világodat, körülnéztem odabenn.

Gyönyörű misztikum odabenn ez a világ és csupa fojtott elektromosság. Riadt fiú, ösztönösen rendíthetetlen férfi, acélszürke melankólia, acélkék mámor (mind te vagy), szélszabad gyermeknevetés (a szájad sarkában, ott), furfangos érzékiség, keresetlen gyengédség, de kezed szorítása olyan erős, szederjes nyomot hagyna a bőrömön.
Veszélyes vagy (veszélyes vagyok).

Benéztem egy pillanatra a világodba
Rejtelmes, füstös labirintus várt ott
Érintetlen, furcsa kísértetpalota
A sarokból figyelni - szívesen maradok


Ó az álarcaid! Azok a modoros pózok! Mind egy-egy páncél, mind egy a gondosan válogatott eszköztáradból, melyből felépíted azt az árnyképet, amellyel elfeded, aki vagy, akit, attól félsz, talán nem tartana elég izgalmasnak, különcnek, nem mindennapinak a világ. Ez is jópofa figura, megnézegetném az elemeket, amiből épül. De csak úgy, mint a selyemvirágokat a puccos lakberendező-stúdiókban, ahová stílust vásárolni járnak a gazdagok. Jobban érdekel az a szövet, ami - bár lehet, hogy kevésbé csillogó - az igazi Te vagy. Csillog ez is, csak nem a ráragasztgatott strasszok műfényétől. Belülről dereng a fénye, mint a selyemnek. És erős is, mint a selyem.

most vagy pont olyan távol, amilyen távol tartod magad tőlem.

pedig én csak kíváncsi vagyok rád.

költészettel hógolyózunk.