szégyellős exhibicionista

azt nem értem, hogy hogyan filozofálhat a kommunikációról valaki, akinek a szavait külön-külön és összefüggéseikben sem lehet megérteni, valamint se a lineáris , se a globális kohézió mibenlétével sincs tisztában. tehát nem értem a szavakat, sem a szavak egymáshoz való kapcsolatát, sem a kontextust, amiben elhangzanak, sem a mondatokat egészben. tudni kell feladni a harcot. akkor is világosabb lenne, ha szuahéli nyelven olvasnék.

már nincsenek médiaetikai aggályaim, habermasnak bizony a jó kurva anyját

azért jó médiaetikát krokovay zsolttól olvasni mert a 189 oldalnyi e-book elolvasása után olyan tökéletesen szűznek érzi az ember az agyát, hogy ahhoz képest a tabula rasa egy roxanne.

ezt a multikulti-popkulti utalást... aki nem érti, jelentkezhet.

érted, eltelik húsz oldal a szövegből és oly mértékben nem történik semmi ettől az ember tudatában, hogy hihetetlen.

viszont minden húsz oldal után megnézek egy részt a jóbarátokból, sőt a kövi szünet alkalmával krumplit fogok sütni. mert éhes vagyok és mert van itthon krumpli és hagytam tartárt a múltkori krumplisalátából, és így nem kell pénzt költenem táplálékra mert momentán nem sok likvid anyagi forrással rendelkezem.

jaigen, jürgen habermasnak bizony a jó k**** ******!!! (ezt most azért nem írtam ki mert médiaetikai aggályai lennének a dolognak, merthogy ugye a blog médium. lehet, hogy ebből szakdolgozok)

továbbá éljen a harminc fokos summer in the city

nekem ez elég. mert ennyire nyomorult vagyok.

nem tudom, hülyeség vagy az empátia teljes hiánya, szándékos volt-e vagy csak figyelmetlen, és holnap hattól ez majd mind nem is érdekel. szerda: jobbhíján túléltem. csütörtök: nem értem. péntek: dögunalom, szúrkapiszka, ne parancsolgass. dunakör, a legjobb a héten. sosem jelent jót. este pipa, kávé, metaxa, beteg álmok. szombat reggel: ostobaságok megtételére készülök. nincs pénzem sem. hú, nagyon nincs.

kérdezik kedvesen: hogy vagy?
válaszom széles mosollyal: remekül!!!
csak meg kellett volna próbálni azt a színművöt anno, amilyen kiválóan alakítok mostanában. sokminden máshogy lenne.

zsuzsóm ne aggódj, minden fájdalom három napig tart.
akkor jön a kövi. :)

valakire
valamire
másra
?

nem.

minden pillanat megalázott.
de briggs-burke nem bírja a könnyet.

kettővel ezelőtti bejegyzésemhez hasonló önéletrajzokat olvasnék mirellától, mátétól, kékleánytól, jajuristen, haddnesoroljam fel, mindenkitől, aki az oldalsó linksorban szerepel, és/vagy úgyérzi, hajlandó megosztani velünk eddigi életét, amolyan józsefattilai*/ kovácsákosi** curriculum vitae formátumban. a vállalkozók plíz jelezzenek commentben,
thanks
Lola



*kedvcsináló by józsef attila

1905-ben születtem, Budapesten, görög-keleti vallású vagyok. Apám - néhai József Áron - három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig, már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek - disznópásztorkodtam. Hét esztendős koromban anyám - néhai Pőcze Borbála - visszahozott Budapestre s beiratott az elemi iskola II. osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet. Házaknál dolgozott, odajárt reggeltől estig s én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem. A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.
Kilenc éves koromban kitört a világháború, egyre rosszabbul ment a sorunk. Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból, - volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorrakerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk. Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek. Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban stb. 1918 nyarán Abbáziában üdültem a Károly király féle gyermeknyaraltatási akció jóvoltából. Anyám már betegeskedett, méhdaganata támadt s ekkor én magam jelentkeztem a Gyermekvédő Ligánál - így rövid időre Monorra kerültem. Visszatérvén Budapestre újságot árultam, bélyegekkel, majd kék, fehér és postapénzzel kereskedtem, mint egy kis bankár. A román megszállás alatt kenyeresfiú voltam az Emke kávéházban. Közben - öt elemi elvégzése után - polgári iskolába jártam.
1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki. Egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam. Ekkor vizsgáztam magánúton a polgári negyedik osztályából. Ezután gyámom és Giesswein Sándor dr. Nyergesújfalura küldtek kispapnak a szaléziánusokhoz. Itt csak két hetet töltöttem, hiszen görög keleti vagyok és nem katolikus. Innen Makóra kerültem, a Demke internátusba, ahol rövidesen ingyenes helyet kaptam. Nyáron lakásért és ellátásért tanítottam Mezőhegyesen. A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem. Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.
A VI. osztály elvégzése után ott hagytam a gimnáziumot meg az internátust, mert elhagyatottságomban nagyon tétlennek éreztem magamat: nem tanultam, mert a tanárok magyarázata után is tudtam a leckét, hiszen erről jeles bizonyítványom is tanúskodott. Kukoricacsősznek, mezei napszámosnak mentem Kiszomborra és házitanítónak szegődtem el. Két kedves tanárom kérésére mégis elhatároztam, hogy érettségizem. A VII. és a VIII. osztályból összevont vizsgát tettem s így egy évvel előbb végeztem, mint volt osztálytársaim. Tanulásra azonban mindössze három hónap állt rendelkezésemre s így történt, hogy a hetedikből tiszta jó, a nyolcadikból pedig tiszta elégséges osztályzatot kaptam. Érettségi bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbefogtak. A Kúria fölmentett.
Ezután egy ideig könyvügynök voltam itt Budapesten, majd az infláció idején hivatalnokoskodtam a Mauthner féle magánbankházban. A Hintz-rendszer bevezetése után itt a könyvelőségbe osztottak be s nem sokkal utóbb idősebb kollégáim bosszúságára engem bíztak meg annak ellenőrzésével, hogy kasszanapkor milyen értékek adhatók ki. Iparkodásomat itt egy kissé kikezdte az, hogy saját munkámon kivül önnön dolgaik egy részét is nyakamba varrták idősebb kollégáim, kik nem mulasztották el különben sem, hogy bosszúságot okozzanak nekem a lapokban megjelenő verseim miatt. „Ilyen idős koromban én is írtam verseket” - mondogatta mindegyikük. A bankház később megbukott.
Elhatároztam, hogy végképpen író leszek és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely szoros kapcsolatban áll az irodalommal. Magyar-francia-filozófiai szakra iratkoztam a szegedi egyetem bölcsészeti karán. Fölvettem heti 52 órát és 20 órából kollokváltam kitűnően. Napokat ettem, verseim honoráriumából fizettem lakásomat. Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra érdemesnek nyilvánított. De minden kedvemet elszegte az, hogy Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, magához hívatott s két tanú előtt - ma is tudom a nevüket, ők már tanárok - kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert „olyan emberre - úgymond - ki ilyen verseket ír” s ezzel elém tárta a Szeged c. lap egyik példányát, „nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését”. Sokszor emlegetik a sors iróniáját s itt valóban arról van szó: ez a versem, Tiszta szívvel a címe, igen nevezetessé vált, hét cikket írtak róla, Hatvany Lajos az egész háború utáni nemzedék dokumentumának nyilvánította nem egy ízben „a kései korok számára”, Ignotus pedig „lelkében dédelgette, simogatta, dünnyögte és mormolgatta” ezt a „gyönyörűszép” verset, ahogy a Nyugatba írta róla és ezt a verset tette Ars poeticájában az új költészet mintadarabjává.
A következő évben - húsz éves voltam ekkor - Bécsbe mentem, beiratkoztam az egyetemre s abból éltem, hogy a Rathaus Keller bejáratánál újságot árultam és a Bécsi Magyar Akadémikusok helyiségeit takarítottam. Lábán Antal igazgató, mikor tudomást szerzett rólam, ezt megszüntette, ebédet adott a Collegium Hungaricumban s tanítványokhoz juttatott: Hajdu Zoltánnak, az Angol-Osztrák Bank vezérigazgatójának két fiát tanítottam. Bécsből - egy szörnyű nyomortanyáról, ahol négy hónapig lepedőm sem volt - egyenesen a Hatvany Kastélyba kerültem vendégnek, Hatvanba, majd a ház asszonya, Hirsch Albertné ellátott útiköltséggel és a nyár végeztével Párizsba utaztam. Itt beiratkoztam a Sorbonnera. A nyarat a délfranciaországi tengerparton töltöttem egy halászfaluban.
Ezután Pestre jöttem. Két szemesztert hallgattam a pesti egyetemen. Tanári vizsgát mégsem tettem, mert - Horger Antal fenyegetésére gondolva - azt hittem, úgysem kapnék állást. Majd a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelezőnek alkalmazott, megalakulásakor, - referenciával azt hiszem szívesen szolgál Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm. Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki - az OTI előbb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal. Hivatalomtól megváltam, beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek. Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ c. irodalmi és kritikai lapnak. Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is, - egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem. Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors és hogy munkában szívós vagyok.
(1937)

**kedvcsináló by kovács ákos:

Van lakásom, nőm, autóm, bőrkabátom, fogvájóm, filmklub-bérletem, működési engedélyem, 48 kristálypoharam, nagy ágyam, hifim, régi fűtőtestek, nagy Samuelson, kis Biblia, kábeltévém, vitrines szekrényem, cúgos cipőm, öreg borotvám, sok régi levél (mind), a szeretett gitárom (új), ronda asztalilámpám, meg éles és csorba kések. Jártam olaszórára, rock-klubba, hangpróbára, Csillaghegyre a stúdióba, anyámékhoz. A Ferdetoronynál feltörték az autót, Firenzében karamboloztam, elmélettörténetből meghúztak. Volt 4 (négy!! négy!!!) albérlőm, öt szeretőm, és szörnyű migrénem, több is. (A szerző szünetet tart, hogy utánaszámoljon szeretőinek és megnézi a kristálypoharakat is.) Ja, hát írtam verseket (kis rakást), meg dalokat (nagy rakást), szomorú szépeket, persze. Raktam falat, voltam tolmács, motoros vagány, tékozló fiú, fallokrata popsztár, költő, diákrektor, BKV-ellenőr áldozata, részeg szájhős és huszadik századi dalos.

azért senkinek szava se lehet.
a korrektség áttetsző plexiszobra vagyok. decensen egyet hátreléptem, tessen csak, hisz lételemed, minden a tiéd. szükség szerint eltűnő-megjelenő alkatrész, míg szükséges, rendelkezésedre áll. szürke kosztüm, jól szabott, felsőcsinovnyik fajta, állást nem foglal, de mindig jól jön. fényre sötétedő napszemüveg, szobában olvasó.
egyvalamit azért hagy kérjek. engedtessék meg nekem hogy fájjon. lécci.

Nyíregyházán születek, 1986. szeptember 26-án, hajnalban, a Mérleg jegyében, melynek azóta is tartó kilengései végül is harmóniává egészítik ki egymást. Sényőn gyerekeskedem, nagy családban, anyuka, hét évvel idősebb bátyám, nagyapa, édesanyám testvérei hárman, apa ugyan nincs, de nem foglalkoztat különösebben. Anyám sokat foglalkozik velem, biztos, jól fizető munkahelyéről délután értem jön, játszva tanulunk, verset olvasunk.

Jó képességű, duci, minden szomszéd által kényeztetett gyerek, már kétévesen elhitetem, pedig csak négyévesen olvasok, rendes kislány, papír, színes ceruza, aztán csendben elrajzol egész nap. De primadonna is, ötéves vagyok első közönségsikeremnél, Sün Balázs szerepében, a „Mi leszel, ha nagy leszel?”- kérdésre a válaszom tömör: „művésznő”.

Később is sokat szerepelek, végigszavalom az általános iskolát, minden versenyt végigjárok, próza, rajz, meg ami még jön. Furulya, szolfézs, képző, balett, kézilabda, néptánc, hiphop órák. Rajztanárnőm büszkeségeként, sorra nyert versenyek, féléves előkészítő után egyenes az út a Művészetibe, Nyíregyre, bár kis csalódás hogy csak szobrász szak. Tizennégy évesen kezdődik fanatizmusom a popikon Ákos iránt, a dolog súlyos, durva méreteit tizenhat éves korom környékén éli. Bóbita irodalmi levelezőcsatorna, máig barátok és költészet.

A szakközepet imádom, még a szobrászatot is megszeretem, rocker vagyok, érted, bőrkabát, acélbetét, amit akarsz, minden hétvégén buli, Ákoskoncert, DepecheMode klub, plátói szerelmek garmadája, csak a nagyobb nevek: Marci, Kobold, Zoli; futó kalandokból még több: Laki, Arni, Gábor. Komoly kapcsolat nincs. Még 2000-ben beköltözünk a városba, mire beilleszkedek, visszaköltözünk, anyám kapcsolata az általam első perctől gyűlölt pasijával három év után végleg becsődöl. Sényőn semmi gond, épp csak folyóvíz, pénz, meg barátom nincs.

A 2003-as év életem mélypontja: Etus, anyám húga, a legfiatalabb testvér borzalmas halált hal, a család minden tagja egy kicsit vele együtt, feldolgozhatatlan, örök, rejtett stigma életünkön. S hogy teljes legyen a kép, a városi barátaim lassan és sunyin koptatnak ki – mint túl nehéz terhet – könnyed kis valóságukból.

Útkeresés, mi legyek, azt már tudom: szobrász nem, két évig színpadra vágyom, aztán elmegy az önbizalom, úgyhogy kitalálom, egyetem, ha lehet, valami elit és Pesten legyen. Aztán jön a neheze, 2005: érettségi – sétagalopp, 2006: szakma, nyelvvizsga, emelttöri – húzós, túlvállalt, idegbajos év, de felvesznek, még gyönyörű nyár a közösséggé kovácsolódott művészetisekkel és egy végzetes félreértés egy fiúval a Balatonnál.

A régen vágyott főváros az elején ijesztő, egyetemi csoporttársaim félelmesen semmitmondóak, aztán megtaláljuk egymást néhány jó emberrel, talán barátságok. Írni kezdek, blognyi írásterápiám sikeres, és hogy szeretem a többieket. A kollégium túl jó, az első félév megsínyli a rengeteg bulit, azért persze minden összejön végül. Szakmailag ez mindig így van, ahogy a szívügyi sikertelenség is megszokottá kezd válni. 2007: ígéret önmagamnak, belehúzok. Hát sikerül. Valami megtalál: egy színház, egy ember, érthetetlen katarzisok és szerelem.

Néhány egészen fontos emberrel cimboraságba kerülünk, minisztérium, akadémia, ilyenek. Egyetemi siker, társadalmi érzékenység, kutatótábor, filmkészítés, szervezkedés, rohanás, túlmunka, egy véletlen (van olyan?) belesodor egy merész vállalkozásba, hat börtön, rengeteg sors, szélesedő látókör. Közben újra fellobbanó érzelemtömeg, új emberek, boldogság, bánat, szinuszgörbe felrepül és szabadesik, szétfeszítő ellentétek, virrasztás, összefolyó betűk, siker és csalódás, irigység és odaadás, gyűlölet, és szerelem, szerelem, szerelem. Tönkremegyek, de ez már a jelen. A mérleg billeg tovább.

2008. május 19.

ma visszapest, dögmeleg, izzadás, arcmosás, könyvtárnyi dögunalmas médiatöri, néma kuncogások néha, fáradt poénok, világlegszebbszemű ervines könyvtárosfiú, rossz hideg szárazkaja egésznap, unalom unalom unalom, az anyag rossz nagyon, mehetnékem van, mint mindig ilyenkor, látnám már a szőrmókot is nagyon és anyámnak sincs pénze meg nekem se.

És ímé, így ébred az ember arra, hogy testi tüneteket produkál nála a hiány. Na meg így is aludt el, igaz, de nem kellett volna olyan szépen kimunkált filmet nézni este, mint a Kalózok. A múltkor azt nevettük Szabinával, hogy milyen lenne, felhívni, és azt mondani: „Szia, csak azért hívlak, mert a fizikai és mentális kondíciómhoz néha hallanom kell a hangodat. Mondd, légyszi, hogy vigyázzak magamra.”

- Na, szia Juditka, majd holnap… tegnap is jövök, csak te ne menjél el arra a Budapestre. Ne menjél Budapestre jó? Jövök holnap is csak maradjál itthon. Itthon maradsz? Ne menjél el, Juditka, maradjál itthon.
- Jó kicsim, nem megyek, még nem megyek holnap (hüpp-hüpp)

Ez a négyéves gyerek helyből jobban szeret, mint mások nekifutásból. Talán ő az egyetlen ember, akinek hiányzom néha.

Én meg kifordulok önmagamból egy olyan – csodálatos, zseniális, szexi, okos, művelt, profi, férfias, tökéletes – valaki miatt, aki olllyan hihhhetetlenül hiperérzékeny, hogy még csak árnyalatnyit sem észlel abból, ami kilométeres körben ordít rólam, vagy csak simán leszarja, mert olllyan hihetetlenül lila ködben elvonatkoztat és művész a nap huszonnégy órájában, hogy aztán a minden egyéb irányba mutatott tökéletes érdektelensége folytán egyszer csak kilencven évesen, magányosan, a kihullott fogaiból és kivehető fogprotéziséből konstruál teret készülő új darabjához amelyben a főszerepet porcicák és papírfecnik játsszák majd fűtetlen padláslakásának deszkapadlóján.

2008. május 18. éjjel

2008. május 1.
Bárki tartana karjaiban, jó lenne most. Kis intimitás. Saját, nekem. Egy száj kellene gyorsfelhasználásra, egészen undorító volt a legutóbbi csók. A napokban annyian voltak akik lehettek volna. Nem tettem értük semmit, ahogy azért sem, hogy tessem. De néhány mosoly és pillantás elég volt:
„Igen, gyorsan elhúztam, nehogy egyesek meghassák a lelkem…”
„Micsoda tigristekintet. Ezt kérem tanítani kellene…”
„A szemeid… igazán… remekbe szabott darabok…”
Kész volnék pótcselekvésként bármelyiket tönkretenni? Fétis lenne csak bármelyikük? Vagy csak bezárkózom? Kérdőjelenség vagyok, ollállá. Pont csak a végemen van, jól bevésve.

tegnap este volt szerencsém részt venni a kollégium helyzetéről tartott kommunikációs kabaréfiaskón.

szakmai kurzusnak is tekinthető, mikor azt elemzed fejben, hogy hogyan is kommunikál
a) az egyetem oldalát és a törvényes felügyeletet képviselő egyik fél

és

b) a sikkasztással, okirathamisítással és adócsalással vádolt (csak szóban persze, nem jelentették fel) másik fél


a) pc volt, b) vörös és egyre nagyobb és hangos és közönséges

vajon mennyibe segítette b) céljait az alkalmzott kommunikációs stratégia?

rettentő stílusosnak tartom, hogy friss finom közepes árfekvésű kávém kortyolgatva, én, az alsó középosztályból jövő vidéki elsőgenerációs értelmiséginek készülő leány ülök itt egy eléggé periférikus helyzetű ország fővárosának egy eléggé szegregált kerületének egy alsóbb minősítésű kollégiumi szobájában, egy felső középkategóriás számítógéppel a kínai melegítős combomon és az olcsóbbik internetelőfizetésemnek köszönhetően a legnépszerűbb magyar hírportál egyik jól fizetett írójának tollából a legnyomorúságosabb budapesti lakótelep helyzetéről olvasok. szép ez a reggel, hogy így együtt van minden társadalmi réteg kis poros kollégiumi szobámban. legalább nincs egyedül az ember ugyebár így pünkösdvasárnap, mikor a jobbak a szentlélek kiáradását ünneplik, mások meg a tegnap éjszakai buli másnapját heverik épp. hm, korrektúra: nem reggel, dél.








kiegészítés: a közelmúlt egy hasonlóan élvezhető reggele pénteken volt, amikor is: ülök a metró fásult törzsközönsége közé simulva, amikor beúszik a látóterembe egy olllyan kerek popsi, hogy meg kellett vizsgálnom az egyéb tartozékait. hát... jólesett. a pasi huszonöt-nyolc körüli, magas, az a hosszúlábú típus, akik tetszenek nagyon, keskeny csípő, széles váll, izmos mellkas, kifogástalan öltözék, szexi kétnapos borosta, klassz séró. és az ilyen kis ribanc mit csinál? megáll az ember lánya előtt oldalasan és feltűnően élvezi a zenéjét a fülében (fülhallgató is harmonizál) dobol a lábával, amitől a feneke okosan megfeszül - elernyed _minden_egyes_mozdulatra... hhhhhrrrrrggggggggggg, nyam. egyből nagyobb kedvvel megy az ember egyetemre ilyenkor.

identitás-elemzés mellett hallgatom a társulatot. mondjuk nem néztem csak vagy kétszer, de egy biztos, azért jó, hogy mindjárt vége, mert nem kell többé ezt az elviselhetetlen, tehetségtelen, ostoba és ronda fatehén sáriévit nézni. ez a trampli a magyar televízió történetének legnagyobb baklövése úgy, ahogy van, a minden alkalommal ejbaszott hajától (mert a fodrász is tuti utálja) a minősíthetetlen sminkjén (meg a sminkes is) át az előnytelen ruháján (meg a stylist is) keresztül a kétbal lábáig. kinek tehette szét a combját? borrzasztó.

hát hova lettél, Meir?
irgumburgum

nincs a dunaparton. nincs ott tulajdonképpen semmi. csak a fodrozódó örvénylő kavargó önmagába visszaforgó mélybecsavarodó tekergőző tükrös selymes nyugtalan vízfelszín. szeretem nézni, beleszédülök, emlékeztet - rám.

egy szóért mindent de nincs kinek, távol van minden, pedig itt van a világ elvileg az ölemben, cirkulál szépen, immaterialitásában is bájosan az áramlások terében.

de ha már információs társadalom, akkor én inkább az időtlen időt érzem.

leminősülünk lassan.

ma hétkor egy középszerű filmet kezdtem nézni, hogy ne gondoljak oda ahol. nem lehetsz ott, az nem a tied. sárga műanyag szalag veszi körül: magánterület. /magán én is elterülnék, csókolom, kedves művész úr, de ön a) nem olyan hiperérzékeny mint amilyennek hittem b) nem tudja mik a lehetőségek a történetben/
de ne félj, lola, ezt is feldolgozod majd. leépítésben jó vagy. csak épp: elegem. többé nem vagyok alul. szánalom, aaaz van. magán.

aztán mikor felvetette esztinéni, hogy vajon hol lehet az hogy mentális, elmentem megnézni, nincs-e a Duna-parton.

te



mint
öreg
rózsi
nénnye
sírt
minden
apróságon
ha
rámnézett
látta
bennem
minden
nőrokonom
kik
elmentek
már
és
arcom
láttára
idéződött
elé
sírt
mindig
így
fektetett
maga
mellé
én
aludtam
ki
az
ő
bánatát
nagy
ebéd
után
mindig
egy
vasárnap
délutánt
töltöttünk
náluk
míg
éltek
ott
a
mátyás
út
kilencbe
és
én
ugyanígy
sírok
bármin
egyre
jár
az
agyamban
ugyanaz
a
verkli
forog
a
rulett
és
én
nem
tudok
nyerni
a
főnyeremény
fájós
nemtörődöm
férfi
akit
szeretni
egyedül
nem
akarok
félni
minden
baráti
bántás
hiperkorrekciónak
hívják
az
eljárást
így
én
felkészülten
hogy
mindjárt
gonosz
leszel
én
kezdem
inkább
egy
szúrással
el
kellene
menni
messzire
innen
tengerben
úsznék
pedig
ott
úgy
féltem
erősebb
nálam
mint
ez
éppen
látnálak
nagyon
mert
leállt
a
gépem
motorja
te
vagy
kis
hiperérzékeny
a
pórusaid
mélyén
ott
van
az
én
helyem
érzed
csak
nem
tudsz
mit
kezdeni
velem
láthatólag
nem
látható
vagyok
így
ahogy
maradhatok
aludni
csak
mert
akkor
ott
vagyok
őrült
és
nem
vagyok
nyugodt
a
vízfelszín
fodrozni
gerinctelen
vagyunk
magunkba
most
inkább
mindketten
átnézünk
a
másik
oldalra
a
másikon
keressük
a
jelét
hol
lakik
a
fájdalom
túl
sok
már
fásultan
benne
üldögélek
lábam
kinyújtva
csendbe
zuhanok
fejjel
lefelé
gondoltam
rájuk
hét
óra
felé
mennék
mindig
van
mi
visszatartson
erős
és
feszes
kis
csinos
kényszerzubbony

néhány gratuláció elhiteti a sikert, jó. tudományos diákköri konferencia 2008 harmadik hely megosztva dupla mirellával.
visszanézve jó, most egy út végén (?) a végzett dolgok öröme csendes, csendes vagyok magam is, hiperérzékeny. jó csak egy kicsit nem csinálni semmit, ezt igenis mindenkinek meg kell tanulnia. csak a várt jutalom marad el holnap holnapután azután azután. fáj. már annyira vártam.

más másból, túl sok - kevesebb több: mennyiségi tényező, meg minőségi. de az nincs. rosszul érzem magam, az az igazság. benne.

helyesen élek, azt hiszem, ti is azt hiszitek mind. a szembenállásokról ki tehet. szemléletét mindenki órazsebben hordozza, duplavarrás, amit akarsz, levi's, de ez már branding.
én az ényem, te a tied szerint, nekem most csak ez az üres van, kezdjek vele valamit, na köszi, és Tempuszt idézném: 'és hogyan kezdjek beléje?'
tudom, hogy nem sok, de az ezvan-állapotnál többre nem vagyok képes, így, működtetőrugóm nélkül.

Istenem, csak egy órácskára lássam mosolyogva.

minden olvasótól elnézést, unalmas vagyok, tudom.
de amúgy örülök. a tdk jó.