szégyellős exhibicionista

nem fáj, nem érdekel semmi
most sokáig nem látlak tudod
pedig nem vehetem le rólad a szemem
üres vagyok
csak bántásoktól szorongok kicsit

oldalt szól a tegnap beleszeretett vodku együttes
grat és köszi... nektek is jó volt ahogy láttam.

ádám még mindig egy rémisztő őstehetség... csak tudnám, miért nem ő az énekes?

árposz! imádlak! ja hogy te is? remek. mi így imádjuk egymást első látásra.

undoríTom hajnali mesterkélt műmájeráradata inspirálóan romlott... színesben, szélesvásznon látni a szemében az összes megalázóan embertelen perverz és fetisiszta gondolatát. jópont(!): lefegyverzően bókol. határozottan tapasztalat-értékű egy ilyen furán visszataszító emberrel találkozni. szegény csaj. megértem. ez a féreg épp az a fajta, mint a heroin. undorító, beledöglesz, te is látod, ahogy pusztít, percenként, megaláz, de nem tudod abbahagyni. ült a nő a szomszéd széken, és nézte, hallgatta, ahogy két órában csak nekem szenteli figyelmét a pasi, akit valami megmagyarázhatatlan okból szeret, én meg belemenve a játékba adom alá a lovat. közben néha odavet a csajnak egy-két megalázó szót, tudván tudja hogy hatami pozícióban van, csicskaként, szolgaként kezeli a csajt aki meg akárit megtenne érte. fúj. de határozottan szórakoztató volt. mintha valami vámpírfilm főhősével oltottuk volna egymást pirkadatig.

alvás után az élet határozottan élvezhetőbb. és bármilyen érdekes előadáson lekoppan az emberlánya feje ha alvás ghelyett bulizottn az éjjel

sosem lehet elégszer újradefiniálni magad és a szerelmet.

holnap hazamegyek.

Annyian annyifélét (s)írtak már erről, nem lehet kikerülni a közhelyeket. A szerelem illik a popdalokba. Én is megtalálom most minden este ezekben a könnyed kis bulikban a saját kis érzéseim. Túl sok parfümöt magukra locsolt fiúkák suhannak körém, kedvesek, üresek, hol érdekel, de érintéseik hiánypótlásnak épp megteszik, túlerős illat – ez Neki is szokása. Ami azt illeti, nekem is. Táncolunk, s ahogy körém simul néha kettő, férfiasságuk gyönge árnyéka se érint, zavar, hogy mozgásuk ritmustalan, annyira nem érdekelnek, hogy azt se tudom, hány ny-nyel írjam. Irritál kicsit, hogy hozzám dörgölőznek, de ez a játékszabály, hát megbízhatóan úgy teszek, mintha élvezném, közben meg persze mindenütt Ő van. Irdatlan metafizikája van egyik-másik nyálpopdalnak. Ilyenek hogy „majd én játszom veled” meg hogy „I know what I want and I want it now…” kegyetlen, nem? De a legjobb a „gyere és szeress ahogy más soha még…”
kínos azért hogy én sem tudok jobbat...

és tényleg. rámvirradt, vagy ahogy plesi bölcsen megfogalmazta, fitymallik.
ismét egy finom kifejezéssel élve mocskosjó éjszakán vagyok túl, ekkorát, ilyen jó zenére már régen buliztam. hajrá vodku v glotku!
a tom nevű hátnemistudomhogydefiniáljam, szóval hozzá meg, ha az embernek hangulata is van, akkor határozottan inspiráló a vele való interakció. a hogyan mondjunk még alázóbbat című versenyszám.

ohohohó és megismertem egy újabb idiótát, a szeretnivaló fajtából.


és mindezt persze sosem írtam volna meg ha nem lenne az az elképesztően luxus helyzetem hogy itt folyik a büdös nagy világháló az ágyamon végig.

hihihihi hihihihi
van nekem netem
úgy örülök gyerekek
majd elmegy az eszem

A tdk-t lehúzták.
Nem meglepő és egyben felháborító meg minden egyszerre, de most nincs se kedvem, se lelkivilágom ezen matekolni. Nyilván rosszul esik. Ám a kurva anyját mindenkinek, még akkor is, ha itt-ott jogos.
Egy langyos pisipocsolya a kritika amit kaptunk.
Még egy lépéssel közelebb a nem leszek szociológus című célkitűzéshez.
Nem való az nekem. Túl sok a vérem hozzája.
Ámen.

Arcok villannak át a tudaton. Pillanatnyi fontosság a tetszeni vágyás. Őrült szabadság, meglepő erő. Testem engedelmes rugó. Ahogy vonaglunk játékosan, feléjük hajolva nyakszirtjük illatában téged idézlek.

Énmánnemtommivan. Minden fronton. Biztos pont: sejtszinten vagyok tele Vele. Izgat mint a fene, csiklandoz, érdekel, felsejlik, megremegteti a gyomrom, libabőrös leszek, pulzus, arousal, adrenalin, cortisol meg amit akarsz az egekben, hormonális lélekgörcs. Érzékszervi, szellemi lereduka, lelki lenulla. Puszta észlelés project inkább nemtudom mint igen, de főleg nem, neki is érzékszervi-lelki-szellemi egy enyész, egy pont. Őrlünk mind a magunkéban, csak épp az enyém: Ő.

Nekem öröm látni, egyrészt, mert Ő, másrészt viszont kitudja, meddig. Megint hajszálcsövesség, volt már erről szó korábban, tapasztalni Őt egyetlen feladattá tette az Élet. Nem lévén más lehető, rövid távon ezzel kell gazdálkodni. Másrészt meg előre bocs a Főnökhöz, de az istenbasszameg, nekem erre se erő, se kapacitás, se kedv.

Ó, már az eheti lelki vitorlavászonság megvolt, kifeszített minden perc, kötélhúzást játszunk, az én húrjaim meg amolyan hevimetálosan víjjognak, assetudom, hányszor voltam a szinuszgörbe minden pontján és a mozgások olyan gyorsan történtek, hogy a légnyomástól bedugult a fülem.

Volt minden, mint a bucsuba (otthon így mondják, röviduval). Amit akarsz, tényleg. Szaladás dögivel, zéhá, Maric, laptopvásárlás, sőt már vírust is kaptam, prezentáció, angolul, adekvátan, beszéltem szépen, artikuláltan, fotóriporterként rohangáltam egy nikonnal a hátamon, egy hápével az oldalamon, de minek, pl. gépet nem bírtam magamhoz imádkozni, mindegy, cél, eszköz meg szentek, (meg szokás) na azok épp nem, illusztrálom majd, csak a popsik(k) kedvéért. (kurvajó szó, copyright lola!!!)

Volt leüvöltés Általa, több is, de _már_ nem fáj. Volt egy brénsztroming, végigültem csendben történelmi szükségszerűségből fakadó szándékolatlan kiirtásomat, volt cél- és haszontalanság érzése, volt pár csepp könny, csendesen, körúti villamosüvegnek és lesötétített szobának, rázkódva de észrevétlen. Azok, amelyeket lenyeltem, gondolom, bosszúszomjasan várják, mikor alakulhatnak fekéllyé, inszomniává, székrekedéssé, rákká. De Isten mindig partner ebben, ezalkalommal is hálát adtam érte, hogy megnyugtatott reggelre. Belenyugvás ugyan, proli na, de életnek megteszi. Volt kevés alvás, kevés evés, sok munka. Rossz- és jókedv, Zsuzsi, tabutalan, sokszempontú beszélgetés, szóterápia, a koncert elmaradt, volt áradás, szerelem, szeretet és fél(t)és.

Na ez meg a másik. Az istenit neki már, újra és újra definiálnom kell magamat, _nem_vagyok_hiéna. Ez elég fontos lenne, meghatározóm valami. Nem húzkodok ki talajokat emberek alól, nem könyöklök senkibe, nem kapálózok, nem donkihótézok, se kardom, se kaszám, se karóm (egyéb irodalmi utalású fegyverem) se spajszerom. Nem szúrok és nem rabolok, mert kemények a büntetési tételek. Minek védekezel? Tedd le a pajzsod. Nincs rá semmi szükség. Te is látod, alkalmatlan vagyok én most mindenre. Lefegyvereztek. De vagyok militarizálva.

Annyira szeretem most az embereket, akik körülvesznek, és irritálnak az idegenek. Előbbiekre nagyon szükségem van, liánok, amelyekbe dzsungelugrásaimban kapaszkodok, utóbbiakat olykor megölném nagyon, ahogy meglöknek, hangoskodnak, kényeskednek, büdösek, csúnyák, esetleg ezek tetszőleges variánsai.

Egydimenziós vagyok, mint egy síkidom. Amúgy. Mert ez csak úgy amúgylagosan van jelen bennem. Mindenütt. Mért lenne az valami nagy etvasz, hogy minden egy szűrőn, egy szemüvegen keresztül, egy zsinórmértékhez igazítva jelenik meg csak, és sehogy máshogy. Végülis a Trautmann is mindent egy irányból néz. Jahogy rám ez nem jellemző? Hát’z… ilyen. Miért lenne ez nagy szám? Ahogy az apámbeájulnában is elhangzik: „szerelembe esni könnyebb dolog, mint a nagyanyámnak pofára esni egy gördeszkáról”. Alapfunkciósan, csökkentett módban még működöm, ez meg elég, végülis Ő meg egy szimpla Commodore… J Na és akkor mi van, nagypofájú szőrmók, ha száz variáció van a fejedben, nekem ennél jóval több van arra, hogy mit kezdenék veled…
Dolgok néha megtörténnek. Nyisd tágra (amennyire lehet - anatómiailag) a szemed. A végkicsengés persze te vagy, kár, hogy foglaltat jelez, és hú de comfikszesek vagyunk.

megszűnt teccik tudni.
eme bejegyzésem az első saját perszonál kompjúteremen születik.

más apropó nem is lenne. lehet gratulálni.








(így zárójelben. két nap, két szúrás. egy nagy, egy jogtalan. köszike. de megértem. szokom. echtefasza.)

teremtés - magasság. tabula rasa kezemtől megtermékenyül, valami új születik.
mindvégig itt vagy. érzem jelenléted feszességét.


siklik az olajos alapú pigmentrúd a fehér érdességen, fekete szemcséi odatapadnak, ahova szánom.


szeretnék hasonlatossá válni ehhez a drágán vett ceruzához, eltörölhetetlenül oda tartozni, ahová valaki nagyobb rendelt. radírozható, de nyoma mindig megmarad.

úgyis ugyanaz a helyzet: Nagy Szerelmi Szorongás

hanem, napi munkám közben (mellyel egyre közelebb kerítem az időt, mikor nem látlak ilyen gyakran) ákost hallgattam, mert az jó, hangulatfestő dalszöveg:

assetudommivan.

ujjongva, rajongva jutsz eszembe, felvidulok és egyszerre mindezzel borul el az arcom és ráz meg hogy hiányzol, hogy akarlak, és a szánalom önmagam iránt, nyomorult kis pancser, súgom saját fülembe.
nem akarom leírni mindazt, ami megfordul a fejemben, mert vonzástörvény és istenőrizz. de nehezített minden.

zavarodott vagyok. a jelen örömteliségeinek élvezete helyett eleve determinált dolgokként kezelem, hogy aztán majd nem lesz mindez. szorongok. nem akarok mást.

bénult vagyok és üres amit utálnál, de paradoxon, mert ha veled vagyok, aktív és izgalmas és kreatív és klassz vagyok. tiszta a hangom és villogó a szemem, ha látlak. csak a köztes időkben vagyok ilyen irdatlan szánalmas.

nem tudom, mi van, disszonáns a ritmus m-val is elcsúsznak egymás mellett a szavak, sehol egy kis szeretet, elbukik valahol az erővonalak, mindkettőnk saját kis szorongásai között. bemorzsolódik feszült kis reménytelenségeink őrlő malomkövei közé, eltűnik. hülye tavasz, hülye telihold, hülye hormonok. hülye zseniálisok. manuálfixált vagyok nem kicsit, idegbaj jele. csak remélem, hogy felpiszkál egy-egy odavetett darabom. mintha azt látnám. mintha. hülye bizonytalanság.

hogy mennyire gyűlöllek amiért így kiírtottál belőlem minden mást önmagadon kívül.

és szeretlek.

bocs mindenki. nem vagyok jó társaság.
de miért:

máté!

kedvelem ezt az új sablonodat neked...
szép na.
ennyi túlszép finomságot már rég láttam egy helyütt. köszi az élményt

fáradt vagyok sorba renbdezni soraim, rendszert vinni a szavk közé, most fáj a fejem és álmois vagyok és hideg a légkondi

és most jöttem haza nemrég és kicsit fáj a lábam, de csak a tűsarok, és gondolkodom. annyi minden történt az elmúlt napokban, örülök is, meg...
mittudomén.

üdv a csapatban, így mondta, az jó lenne, de lehet? ó, az nagyon is jó lenne, másra sem vágyom, csak...
mindig ezt a közeget kerestem, jó ez, ha lehetne enyém is, nem tudom, lehet-e, hogy csináljam, hogy mindenkinek jó legyen, én nem akarom, hogy mirella esetleg azt érezze, hogy bármilyen szeletet előle, de ez is milyen idiótán hangzik, ahogy mindketten tudjuk, ez nem igaz. és felesleges is ezen faszakodni részemről, de rossz szokásom az önfaszakodás.
és egy sort se érne, csak épp most gáttalan írni van kedvem, senkinek szava nem lehet, mostanában csupa szépen válogatott szépirodalmat írtam, hát íme, blogom másik fő funkciója, szabad ötletek jegyzéke és terápiás írjadkibabámbármiisaz. hát átlibbent a fejemen, leítam, ennyi.

most jó amúgy nagyon, rég voltak ilyen jók a napok, csak kis kaktuszttüskényi parányok akadtak itt-ott belém. hogy igen, hát ez bizony igaz, ő nagy valószínűséggel még nem lát engem. nekem sose volt jobb, napra nap lenni vele, olyan egyértelmű, olyan természetes, neki viszont nem vagyok egy maradandó kép abban a hihetelen elméjében. bele-belefutok a képbe, igaz. jó, persze mit várok, három napja dolgozom be hozzájuk(velük? nekik? értük biztosan.), bár mondhatnám a két kérdőjelest, csapat, közösség, harcostársak, egymássalösszezárt-egymássalfaszkivan, mármegintabaromállatmarhaságaivalfáraszt, de mégis hogy szeretlek titeket. az.

ami nem meglepő, mert olimpikonja vagyok a sportágnak: túldimenzionálom, persze, as usual.

csinálod, itt vagy persze, gyere, örülünk. ámen. á-men. hangvillás cicanaciban.

tegnapi vihar elsodort mint egy vonat. najóvanakkor. azér. csakamiheztartás. csak benne vagy na. megtaláltalak az itt-ott továbbra is sántító eszközeid mögött végre.

úgy kedvem lett volna tegnap visszaszaladni a hídon átdübörögve hozzád, gallérodnál elkapva jól megnézni magamnak az arcod mégegyszer, aztán szép sztrikten úgy megcsókolni, hogy arról kódulj.
de nem tettem, ugyanmár. na és itt eszembe jut zsuzsi, aki mindig felvillantja az érmek bölcsebbik oldalát, hogy mi van, ha csak ennyi kellene az egészhez? hát persze, én is szeretem az "egy próbát megér"-dolgokat, de magam kiadni ezen az alapon, azt már nem

ma meg úgy kedvem lett volna egyik macskás rádfelnézésem mozdulását úgy szép ívesen folytatni amúgy emberesen elkapva a grabancod.
ezek nem azok a helyzetek, na. meg mekkora hülyeség. de lesz még rá precedens isten látja lelkem.

túl sokwattos ez az én égőm és nem éppen energiatakarékos ahhoz, hogy ne világítson szemedbe. elég könnyű persze azokat a szűk kis szemréseid még szűkebbre vonni, de mégis. nyitott szemmel jársz te. csak az isten adjon időt erőt meg amit akarsz. én tényleg csak veletek akarok lenni. ha megoldható egy módon.

aztán most még eszembe jutott egysmás folytatásnak, már elég perverz lenne, még megütközne rajta a prűdebb olvasóközönség, meg különben is: hormonális. ma minden megnyilvánulásom persze, ide se figyeljetek. elég az hozzá, veszem én még le rólad azt az istenverte farmerod, megállj.

ó, olyan kisszerűnek érzem magam itt ebben a nyomorúságos gépteremben, kopogom a sorokat, mégcsak szerkesztve sincs, csak a szerencse műve, ha nincs elütve, itt nyígok, hogy ígymegúgy ezmegazazénkínom, ahelyett befognám és kussolnék és vinném a saját kis keresztem, mint minden épeszű. na de mi felülről érkezünk a színpadra kis hülyém.

most van végem. fekszik, nyugszik: csak mára.

megnéztem a trénszpottingot, igen, először, felháborodni itt kell, de előre szólok, deprivált gyerek voltam, se mekisszülinap, se écsbíó, se legó, se zongoraszakkör. se folyóvíz amiaztilleti. szóval most láttam először.
jó. persze az ismerőseim valahányan hisztérikus görcsökbe rándulnak minden említésére, hogy az mekkora alapmű, namost ezért lehet, hogy én nem lettem lesújtva az élménytől. jó. de nem kedvenc és nem katarzis. örülünk. kövi program majd: rekviemegyálomért. de most nem. megpróbálkozom az alvással. (visszatérő álom: repülőgép lezuhanását végignézem, a légnyomástól sodorva, már harmadik alkalom múlt éjjel)

izé. haza. nihil a köbön. csirkecomb és vasárnapdélutáni ostoba sorozatok, és festék és szomszédgyerek. a legkomolyabb férfi az életemben. többször mondta már hogy szeret és szép vagyok. majd nézzük az ezüstnyilat és puffasztott kukoricarudacska bizbazt eszünk. hajmosatlan leszek, napokig nem festem ki a szemem, nem teszem be a lencsét és a körömlakk lepattog a sok mosogatástól. szóval aszexualitás tréning. festőscucc és rajzcucc jön haza. hátha. hú ja a szomszéd lelkésztanonclánnyal majd arról beszélgetünk, hogy ki mennyi pénzt (nem) kap az egyetemétől és általános iskolai osztálytársainkon szánakozunk. gyors fejszámolás, lássuk csak, már minimum háromnak van gyereke és elég zaccos körülmények között élnek. mondom én, deprivált környezetből származom. fázom, esténként még befűtünk, elfekszem a gerincem, hajnalig tévézek, kiakasztom a családot a zenéimmel, ők meg engem az övéikkel, nagyapa marhaságain virulok, szomszédnéni panaszkórusára valami virágnyelvi "nekedugyanmiaretkespicsabajodvanmikoralányodfényesrenyaljaaseggedhe?" választ kanyarintok és terjesztem az általános vélekedést: kicsit nagyarcú, kicsit elvont, de tagadhatatlanul zseniális vagyok. én vagyok a falu esze. mondom, deprivált környezet. és a tesóm háromméteres ágyán élvezkedem törölgetés-porszívózás szüneteiben és a mélynyomójával bömböltetek valamit amibe jó sok a basszus. ja, könyvet is viszek haza. ilyesmire készülök, nektek is jó hétvégét.


ó és ígérem, nem fogok többet agyalni napi tizenhat óránál. ámen.

mert dé még írni is tud, ellentétben velem:

"Hogy az eszme rángat, ha a test már nyugodna, hogy minden mozdulatlan táncrakél, hogy sóvárgása a hősi nemnek elémbeágaskodik, mardossa a búbánat, ráülik a veréb, lassan levelethajt, körém meg rémületes hálót sző az idegbaj, a kelengyébebújt lidércnyomás, a keferágó manósereg. Huzatomvan! Magamban pörölök és némán fetrengenők. Mimerre elmondom, de nem hallgatja senki, magamban danolok, mint más tajtékos eszű félnótás állat..."

"Sejtéseim tótágasának erdejében vadászom bőszen az egyetlen létező valót, s lövök mindenre ami nincs odaszögezve. "

"Hajjj, csak egy kortynyi lécet, vagy deszkát adnál, szálkát mi lyukatütne, harsány éberségem álmosságosságba taszajtaná bele, hogy sülyedne ferdén, hahotán, kompótós szűzmária nyugodalmába. "

"Így add nékem át akár részletre, téháemmel ha kedvedtartja a részegítő csendet, penetráns zuhanást..."

forrás

még máté sincs.
agyfasz rulez. az bazmeg.

hol kapni ilyenre gyógyszert:
nem működöm
nem érdekel
nem lelkesedem
a hiányzó alkatrész megbolygatja a gép működését, aztán ahogy a súrlódó alkatrészektől a motor melegszik, a hibaüzenetek egyre jönnek, végül a program szabálytalan műveletet hajt végre és le fog állni.

nekem ebből elegem van

kitépném ha tudnám

erre még nem gondoltam, ma erre keltem. hátamon púp bazmeg ez a szerelem, súlyától középszerű és közönséges kezdek lenni: minden, ami nem kellhet neki.

halálra fáraszt a napi munka: megfelelni, szorongani, okos lenni, szorongani, kritizálni, szorongani, besegíteni (tegnap éjjel szakdolgozatot írtam egy barátnak), szorongani, humorizálni, mert megszokták tőlem és nem akarok látványosan agonizálni, szorongani, befelé és a blognak élni az igazságot, mert hova máshova, szorongani, körmöt lakkozni, szorongani, vásárolni, szorongani, számolni a pénzt mert kell a laptop, szorongani, motiválni, szorongani, szemeket felnyitogatni, szorongani, "ember, korlátolt vagy"-ot virágnyelven kommunikálni, szorongani, hajat belőni, szorongani, jól kinézni, szorongani, rajzba feledkezni, szorongani, politikailag korrekt kommunikét folytatni, szorongani, meggyőzni észrevétlen, szorongani, szimpatikus lenni, szorongani, ügyelni a hangképzésre, szorongani, önértékelni huszonnégy órában, szorongani, ébrenmaradni, szorongani, elaludni, szorongani, szorongani, szorongani minden szájbavert percben, hogy a kaporszakállú hetvenhetedik fűzfánb... és itt jönne egy hosszú és frappáns ízes magyar káromkodás, de ez is fáraszt. csak a zene nem. és nem akarok beszélgetni.

ma irdatlan divatosak voltunk: börgerking és hágendázs. de az endorfin kurvára kimaradt mindkettőből.

haza akarok menni. ott a kutya se baszogtat. kutya. álmomban volt egy. mint egy goldenretriever csak bernáthegyi méretben és fehér volt és ezüstszínű volt az orra és nagyon szeretett, el nem maradt volna mellőlem, és jó volt, mert valamitől nagyon féltem.

valamitől nagyon féltem.

persze éjjel nem sikerült elaludni ismét és ezért különösen jól esett amikor hatkor kelni kellett és meg is tettem és be is mentem az egyetemre és szidtam is az összes kurvaanyját a rendszernek, amiért elvárja, hogy kérem azzal kezdjem a napom reggel hatkor hogy géptrerem és nézzek e-mailt, hogy ne másszak be feleslegesen ha a kedvesédes tanárnéni beteg és nem tart órát... persze a csoportnak is a kurvaanyját, amiért helyből le akarják karatézni a tanárt. már bocsáttassék meg szegény földi halandónak hogy meg merészelt betegedni. na mindegy, kellemeset reggeliztünk. és bosszúból vettem egy nadrágot és négy bugyit. csúcs. két francia, két tanga, egy rózsaszín, egy narancssárga, mindkettő kis csipkével és szalaggal, egy vörös-fekete csíkos szintén kis csipkével és egy fehér. megyek holnap is. és csak ennyiért, egyetemre nem, mert megtehetem. ámen.
ja és haza is megyek hétvégére.


és tegnapi hrabal:
"... mert én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy magányos legyek (...) és a Végtelen és az Örökkévalóság, úgy látszik, kedvét leli az olyan emberekben, mint én."

Akkora az arca mint a sixtus kápolna, de zenélni még nem felejetett el. Éltessen Isten, Nagyarcú

Ma vívódásaim innenső oldalán toporgok.
Dühöng-feszeng-zakatol valami bennem, nagy és negatív erő nem hagy egy percnyi csendet, egy pillanatnyi nyugalmat nekem.
Szólni nem tudok: ma csúnya vagyok, tehetségtelen, üres, céltalan és unalmas. Nincs mit mondanom, nincs mit tennem, ha volna is, se mondani, se tenni nem merem: jogtalan.
Nagy munka utáni üres órák, félek magamtól: milyen rossz vagyok...
Egy szó, egy érintés. Az kéne most. Vagy azt is leráznám magamról?
Az eső meg - brillíroz a dramaturg - egyre szitál. Vékony takaró alól kilógó kezem fázik, rejtett borzongások remegtetnek.



Aztán dideregve összekuporodom, hrabalból idézek félálomban, jobb mindenkinek, ha alszom. Ahhoz még értek.




A lemaradás? A céltalanság? Az.





Szakirodalommal lehivatkozva:
"Üres estémben úgy keringek, mint ketrecében tébolyult vad..."

Csillapíthatatlan, ahogy hiányzol.
Homokórák fordulása minden látásod, és kettő között csak a fizika törvényei - nehézkedés, tehetetlenség - pergetik a szemeket. Potyognak sejtjeim, előre, jobbhíján, sodor a Minden, engedelmeskedek. Szél fúj tova.

Nézem az arcokat, suhannak villanásnyi képekként, ahogy a hűvös ablaknak simulok a villamoson, próbálok kicsiny, zavartalan lenni, nem lógni ki, egyként mozgok a döcögő géppel - szomorú arcok között egy újabb. Színes bár, csinos, Körúti Kis Vörös.

Szép vagyok, Neked. Testem véletlen - direkt érintéseit féltve az emberektől húzódom össze, nekik nem juthat belőlem, éhes tekintetek elől Neked őrzöm magam.

Szemem, ha lehet, behunyva tartom mindenütt, hol mások nézhetik arcomat, nem engedek egy csöppnyit sem kijutni tekintetem mögül, s megkímélem a Másokat, hogy szemembe lássanak.

Átsüt a Nap a hajamon, most biztos tetszenék neked. Elmerengve néznél - szokásod - fürkészőn, kérdő tekintetemre későn, mint kit gondolatmenetében megzavarnak, s kapkod, gyorsan visszatérni tudjon ahhoz, válaszolnál: semmi... szép vagy nagyon.

Vidám dorombolás szól fülembe: zene kell, kitöltni perceim. Céltalan így is valahány.

'08. IV. 3.

természetesen mindent. neked. érted.

hogy sodródunk egymás felé.

meg fogsz lepődni.

nekem elég. most. is.

hiányzol.

beszivárgok. beléd.

nem kell félteni.

nem vagyok hiéna. nem rontanám el.

örülök, persze, csak fáradt vagyok.

az a sok kilométernyi lépés tegnap
leírni nem tudom milyen tisztító volt, ha valahi ki tudja számolni, küldje el, mennyi kilométer az: üllői út nyolcvankettő (izgató aura) - végig az üllőin a kálvinig - tovább az eltejogikar felé, hosszan kanyarogva valahogy a ferenciekig, föld alá, föld felé - ki a hídig - rajta át - lekanyarogni a hídról hosszan - rakparton suhanó biciklisek mellett - végig - lánchíd - fel - át - megállni kétszer - le a hídról - korzó, turisztsz - vissza az erzsiig - ferenciek - astoria. vagy két óra volt. tényleg érdekel, az kilóra mennyi. kábé per sacc megnéztem, hat és fél-hét körül lehet. király.

fújt a szél és többször szemetelni kezdett az eső, de ha zuhogott volna is, menni akartam, eltántoríthatatlanságomtól elállt az eső, de a szél direkt jól jött, szürke volt minden és töprengett még az ég is. bekukucskáltam az építkezést körülvevő forgácslapok között, nagyon mélyen csövek, nagy, íves épület lesz valahol az üllőin. szám a fülembe szóló dalok (under the gun) szövegét formálta. igazából nem is tudtam, hova akarok menni, még menet közben találtam ki. francesco, nem. ervin, nem. megyek tovább. jó volt csak egyre fáradva, lassabban róni az utakat. igazából még csak nem is gondoltam semmire. haiku. kicsit visszatért azért oda a fonál, ahonnan indultam, ahol vagy, hogy szeretlek, úgy vártalak látni, majd valamikor, féltékenyen őrzi minden látásodat előlem az idő meg a kibaszott körülmények, csendben szakadni csak bele, ne zavarni vele senkit, persze hogy minden rendben, köszönöm, és te hogy vagy, aha, igen, sikeres vagyok, köszönöm, ugye milyen jól is nézek ki, nem sokat jelent, ha te mondanád, ha nem lenne öniróniám, mindegy. széles ívbe szarok a véleményére egy-két embernek. amúgy tényleg jól vagyok, csak félkész. az utolsó kordonblő a hűtőpultban. hú de szimbolikus. az erzsin eszembe jutott, hogy mikor mentünk, életemben egyetlenszer, hármas kötelékben mentünk a tűzijátékra augusztushuszadikán, akkor a hepaj után már nagyon szerettem volna leülni, fáradt voltam, valami tízéves körül, de menni kellett, és egy néni ment az erzsébet híd láncán felfelé. egész a pillér tetejéig ment. nem értettem. mondom, hárman mentünk és egyszerű emlékből kibaszott szimbolizmust kanyarított azóta az élet: hárman mentünk, anyám, én, meg a zoli, frissházasok voltak etussal, aki otthonmaradt a gyerekkel. nagyon imádtam a zolit. na bumm, most is van egy, egy másik zoli. ez jutott eszembe a híd közepén, ahol álltam, mert kiszámoltam hogy épp a közepe legyen. és hogy beemeljük sétaútvonalaink közé az erzsit, mert jobb mint a lánchíd. bódultan néztem az örvényeket utána a lánchídról. beleszédültem. korzón kerülgettem a turisztsz, aztán már hívott mirella, és visszaminősültem napifunkcióimmá.