szégyellős exhibicionista

ma úgy már igazán nagyon hiányoztál

leadtuk a tdk-t
egész este katanoztam a nagy frídamtól

na az úgy volt, hogy kisleány koromban, úgy tizennégy évesen betört az életembe a büdös nagy digitális világ, mivelhogy az én kedves fogadott anyám és jóbarátom, csilla, beavatott a gondolom sokak számára ismeretlen dpg, azaz drótpostagalamb nevű e-mail-továbbító rendszer használatába. marha jó cucc volt, ingyenesen küldték, ha jelezted rá az igényedet, használatához egy modem kellett és kb öt percnyi helyi telefonhívás költségébe került, a jó öreg betárcsázós net korában, ami még lassú és mocsok drága volt, ez királyság volt, ha nem is volt neted, akkor is működött, és az e-mail minden előnyét behozta akkor már kevéssé idilli családi életünkbe. namármost. voltak különböző "csatornák", effektíve a mostani levlisták megfelelői. és én csilla jóvoltából a bóbita irodalmi levelező csatorna tagja lettem. nem írtam én még akkor, na de ott aztán jött a sok impulzus aztán megszülettek az első versek, stb, mindegy. volt ott néhány igazán komolyan tehetséges emberke, akinek a verseit azért ma is olvasnám, ha meglennének. plusz legalább két barátot kaptam a csatitól, manót és jude-ot is ott ismertem meg, csilla barátnőm egészen a házasságig vitte ezt a netes ismerkedős dolgot. férjét szintén imádom. meg még sok-sok emberkével ismerkedtem én ott meg, akiket nagyon szerettem, bánom is, hogy eltűntek az életemből, iwiwen nem nagyon lelni őket. egy ilyen eltűnt zsenigyerek a gorcsev iván álnevű srác. hát ő... igen. ha ma találkoznánk, abból alighanem lenne valami, olyan huszon hat-nyolc stb körül járhat most, szexi kis figura, tetszettünk is egymásnak de én akkor még kicsi voltam,meg hát ő pesti volt, na mindegy, ő egy hihetetlen figura és valahol a tengerentúlon fuvolál a lelkem, merthogy az az ő foglalkozása. nem szarul csinálja. és, mint rövidnek szánt, ám annál hosszabbra nyúlt kis szövegem apropója, lenti kis szösszenet is mutatja, írni is tud a szentem. no, élvezzétek.(bár én úgy emlékszem, az eredeti címe, pardon: Baszogat engem az Úristen volt)

Az utóbbi időben szekál engem az Isten

Az utóbbi időben szekál engem az Isten.
Nem hagy békén. Borsot tör az orrom alá.
Például a nőkkel. Volt egy barátnőm, tudjátok, formás, kerek popsival, hatalmas mellekkel, hamurózsaszín bimbóudvarral, vörös hajjal. Igaz, festett vörös, na de akkor is. Az öle úgy illatozott, akár egy tavaszi gyümölcsöskert.
És isteni volt az ágyban. Azt mondta, akkora a farkam, akár egy lóé. Ez igencsak legyezte a hiúságom.
Ha egymással voltunk, először simogatott, szájon csókolt, aztán a nyakam cirógatta a nyelvével, és így, egyre lejjebb. A mellbimbóimmal, külön-külön mindkettővel, hosszasan játszadozott - pedig ez az én feladatom lenne.
A heréimet is nyalogatta, amit előtte soha senki nem csinált. Szavamra, úgy szopott, hogy még a legtapasztaltabb kéjnők is tanulhattak volna tőle.
- Feküdj le - mondta, és beleült ágaskodó falloszomba.
Én meg csak körülnéztem odabent, és már el is élveztem. Soha senkivel még, de vele igen. Tudjátok, ejaculatio praecox.
- Szeretlek - mondtam neki ilyenkor.
- Én is - búgta, - de ha legközelebb sem tudsz kielégíteni, nem foglak szeretni többé. -
Az ujjammal nem segíthettem, abba nem ment bele, a cunnilingust nem élvezte.
Pedig gyors-járású nyelvem van.
Természetesen a következő alkalommal is hamarabb mentem el a kelleténél.
- Nem szerethetlek többé - jelentette ki. - A Karesznak nagyobb is a farka, meg tovább is bírja.
Bele kellett törődnöm.
Persze Istent hibáztattam.
- Jól esik ez Neked?
- Jól.
- Mondd, miért adtál nekem ilyen szép péniszt, meg egy ilyen kibaszott jó nőt, ha nem használhatom ki?
- Csak. - Később rájöttem, ez a kedvenc válasza.
- Nyald ki a seggem - mondtam erre.
- Nincs nyelvem.
- Akkor meg menj a kurva anyádba.
- Látod, milyen hülye vagy? Anyám sincs.
Ilyenkor egy darabig nem szólok hozzá.
Ma megint megszívatott.
Elvállaltam egy zenekari munkát, az ország másik végében. Mikor odaértem, közölték, hogy pikolóznom kell.
- Én csak fuvolázni tudok.
- Sajnálom - mondta a karmester.
Szorította őt az idő, ez volt az utolsó próba, aztán koncert. Az első fuvolás remekül tudott pikolózni. Fújjon ő. Gondoltam, sarokba szorítom.
- Ha nem fújhatok első fuvolát, akkor nélkülem kell megoldaniuk.
- Megoldjuk - felelte rezignáltan a karmester.
Én meg eljöttem. Mi mást tehettem?
- Ezt most miért csináltad? - vontam felelősségre Istent.
- Vasárnap van, az Úr napja. Ilyenkor nem szabad dolgozni.
- Akkor miért nem adsz olyan munkát, ami eleget fizet ahhoz, hogy ne kelljen mást is csinálnom? Különben is, nem vagyok vallásos.
- Itt baltáztad el.
Fasza.
Most várok a vonatra. Kicsit dühös vagyok, elment az egész vasárnapom.
Egyszer csak odajön hozzám egy félkegyelmű csöves, tudjátok, bolond munkanélküli.
- Adj egy cigit - mondja.
- Nem adok. - Továbbmegyek.
Persze jön utánam. A sarkamban van, nem akar leszállni rólam. Kiszúrt magának.
- Adj egy cigit.
Miközben ezt mondja, nagyokat fingik.
- Csak nem Te vagy az Isten?
- De.
- Hülye. Tudhatnád, hogy nem dohányzom.
- Tudom. Azért adj egy szálat.
- Szokj inkább le.
- Mi a francnak? Én vagyok az Örökkévaló. Nem fogok tüdőrákban meghalni. Különben tüdőm sincs.
Mindig valami testi hibáját dörgöli az orrom alá. Az agyamra megy, komolyan mondom.
- Miért nem hagysz békén? - kérdem Tőle őszintén. Néha valóban azt szeretném, ha Isten leszállna rólam.
- Csak. Adj egy cigit.Megint nem szólok Hozzá. Jön a vonat. Nem száll föl, hálaisten.
Vagy ott volt a péntek. Az utolsó két tanítványom elment esti misére. Isten jó hozzám, gondoltam, elérem az előbbi vonatot. Persze fölöslegesen. A Keleti Pályaudvaron eszembe jutott, hogy otthagytam a lakáskulcsom. Anélkül pedig nem tudok hazamenni. Visszamentem Budára, a portást útban hazafelé kaptam el. Persze mérges volt rám. Én pedig csak az éjszakai vonatot értem el. Még jó hogy.
- Örülök, hogy jól szórakozol, de leszállhatnál már rólam - mondtam Neki.
- Nem lenne az neked olyan jó.
- Dehogynem - vágom rá meggyőződéssel. Persze nincs hatása. - Ezt most miért kaptam?
- Bejött a sábesz.
- Nocsak. Most már két vallásnak is meg kell felelnem egyszerre?
- Tudod, mit? Ahogy neked tetszik.
- Nekem nem tetszik. Különben még circumcisio-t is végeztettem magamon a kedvedért.
- Az nem az Én kedvemért történt - emlékeztet, - phimosis-od volt.
- Tűnj a picsába. Hagyj békén.
- Nem.
És én mindig ott érzem a közelemben. Úgy követ, mint valami rossz kém.
De Őt nem izgatja, ha észreveszem.
- Hagyj - förmedek Rá néha. Erre kajánul fölnevet.

- Tudom, hogy csak a saját szórakoztatásodra teremtetted a világot, de mi van például a deizmussal? Igazán olvashatnál egy kis Madáchot. Talán békén hagynál végre.
- Olvastam - mondja. - Madách egy hülye fasz volt, összetévesztett Engem Mephistotheles-szel. Meg is kapta Tőlem a magáét.
Elhallgatok. Nincs szükségem házsártos feleségre. Kicsit később mégis kibukik belőlem:
- Mondd, miért pont engem baszogatsz? Annyi ember él még rajtam kívül ezen a kibaszott bolygón. Hogy a többi bolygókat már ne is említsem.
- Nehogy azt hidd, hogy csak téged baszogatlak. Baszogatok Én mindenkit.
- Gratulálok.
- Köszönöm.
Sajnos néha konstatálnom kell, hogy Isten még nálam is cinikusabb.Most például itt van ez az írás. Tudom, hogy mérges rám, amiért világgá kürtölöm a személyes dolgainkat, de lófasz a seggébe. Miért nem hagy békén.
- Nincs seggem - fűzi most hozzá. Van pofája olvasni a gondolataimban.Persze ha szükségem lenne Rá, sosincs jelen. Olyankor valaki mást szekál.
- Isten - hívom, és nem kapok rá választ. Ilyenkor felcsillan a szemem; hátha megszabadulok Tőle, de az első adandó alkalommal jelzi, hogy ne reménykedjek. Mondjuk, a nyakamba akaszt egy trippert vagy valamit. Legalábbis alaposan megfázom.
- Isten - próbálok Vele kibékülni, mert mégsem jó, ha az ember harcban áll az Istennel, - köszönöm, hogy megmutatod nekem a világ szépségeit. Azt, ahogy a fák lombja mahagóniszínbe megy át naplementekor a Városligetben, a nők gyönyörű alma-, és körtemelleit, hiszen ez is a Te műved, a testes, zamatos vörösboron alig áthatoló fénysugarat, Mozartot és Bachot, azt a jóillatú bőrömet, amiért úgy odavannak a lányok… - tudom, most hízelgek Neki. Ezt nem állja meg szó nélkül.
- Kedves vagy. Igazán nincs mit.
Persze vérszemet kapok.
- És köszönöm a tehetséget, hogy Mozartot és Bachot játszhatok, de mondd, miért fáj már hónapok óta a kezem?
- Nem kéne annyit gyakorolnod.
- Érzem a sértődöttséget a hangjában.
- Igazad lehet - Hagyom Rá.
És már megint kibaszottul fáj a kezem. Nem is számítottam másra.
Nemrég a nyakamra küldött egy frigid picsát. A vacsoránál a péniszemre csúsztatta a lábát, a Gellérthegyen a fülembe szuszogta, mennyire kíván, amikor megmarkolásztam a seggét. Aztán a lakásán hidegen elfordult tőlem, azt mondta, korai ez még neki, majd kirakott az ajtó elé. Szép, mondtam magamban. Istent már meg sem kérdeztem. Késő éjszaka volt, gyalog kellett elmennem a Kelenhegyi útról a hetedik kerületbe.
Még jó, hogy nem Pesterzsébeten lakom.

Isten szekál engem, borsot tör az orrom alá, megszívat.
De tudom - csak ezt nem árulom el Neki -, már nagyon hiányozna, ha nem tenné. Mert Isten mindezek ellenére szeret.
- Szeretlek, Isten - mondom Neki.
- Én is szeretlek, Virág Bonifác.
És most ennyiben maradtunk.

na még pár ilyen és rendbe leszek magammal

sétálok a vilihez, hallom valaki nagyon szalad, arrébbmászok, elférjen, elszalad mellettem a pasi, arabos-törökös fej, megköszöni, tökéletes magyarság(lehet hogy csak kreol), rámosolygok, szalad tovább, sarkon megáll, rámnéz,
"ne haragudjon, nagyon csinos" - mosolygok, köszönöm szépen - vigyorogva bámul tovább "nagyon" - nevetek, oké. megy tovább, villamosmegállóba, én is odaérek, "remélem nem sértődött meg" "jaj, dehogyis." vigyorgok. hülye, ilyen kedves, mitől sértődnék. köszi, köszi. a lenőtt hajam különösen köszöni. na jó, biztos kisimultam az orcikerti sétában, meghát vadul bézéznek a szívfrekvenciáim, kiülhetett az arcomra. fel vagyok dobva.

tessék mindennap ilyen tök őszinte dícséreteket sugározni lolácskára.




amúgy meg: áradás... hallgasd.
kezemben a bőre, haja emléke, szívembe visszatért a bizonyosság. ő kell. ő lesz. ámen.

aludtam. tusoltam. ettem. írok.
karótnyelt jogi nyelvezetet bérelnék rövid távra.
érdeklődni itt.

olyan az időjárás
mint szerénységem
nem működik se jól
se rosszul
csak azért van
hogy legyen
jobbhíján.

kínos rend.

élükön állnak a régi jegyzetek, folyóiratok, szakirodalom-fénymásolatok, csomagolópapír, rajzpapír, félbemaradt festmény, újságkivágás, kommtréninges és szoctáboros emlék. könyvek nagyságrendileg, rendben. jogalkotástól a hűség könyvéig méretben, színben harmonizál. szeretett freecards összegyűjtve, félrerakva. katonás rendben a spagettiszálak, élükön állnak a rizsszemek, Bociét szolidan a konyharuhához simul, pocsék szlovák fokhagymáskeksz árván meghúzza magát a kanalak tőszomszédságában.

lenn külön genoterm, géppapír, kábel, hedszet, akkutöltő, sorsomabűn, megintnyugat, bezárva napibontású időrendi jegyzetek, kolicsekkszelvény, garancialevél, blokk, ofotértes, optiriszes, borítékolva kaposvári, szirmabesenyői, kecskeméti, kalocsai, szegedi, tököli vonat- és buszjegyek. tegnap este kidobtam minden írott-nyomtatott-feleslegest. kidobtam a fogyasztóvédelmis, szoctámos, ösztöndíjas, egyetemi, kocsmai, reklámzabás szóróanyagot, az összes banki bizonylatot, ajánlott leveles postai szelvényt, régi borítékot, súgómagazint, pestiestet, exitet, emlékbe-elrakott-szalvéta-zsepi-papírfecniket. három régi szabadbérletet, kollégiumi házirendet, régi újságokat, csak a filmtettet hagytam meg, amit lászló adott. kidobtam félbemaradt jegyzetet, elkezdett rajzot, papírhajót, szerelmes és erotikus feljegyzéseket, részegen valahova kapart feltétlen megjegyzendő örökérvényűeket, tarkanapos karszalagot, pedig még ragadt, fontos dátumokat dokumentáló vonatjegyet haza, vissza, megismerkedésünket dokumentáló kávéházi számlát, zölséges blokkját, újságos kézzel írt nyugtáját, vers- és regényidézeteket, összeviaszozott engrépapírt. mindent, ami még jó lehet valamire.

négyzetméternyi életterem így, rendezetten:
színházjegyek megkonstruáltan az ablaküvegen, átsüt rajtuk a délutáni nap (az utolsó akropoliszos eltűnt!), csuthi rajzai,gecijók, lacizsuzsimariccmirella fényképe minimalartosra dizájnolva a falon - szigorúan tilos de leszarom, jól néz ki, ma csináltam. kiraktam egy bz képet, de zavar, nem néz rám, leveszem. kétéveskori aktfotómon nagy szemekkel vörös hajjal négykézláb pucsítok egy szál punciba' a kedvenc, azóta a kiságy szélén szétkaratézott keljfeljancsi-macskámmal a randa, csíkos még-emlékeimben-élő ágytakarón a rózsaszínre hengerelt vörös falvédős fal előtt, tiszta, bölcs és szép vagyok. a szexi olasz danielével készült velencei fotóm, amelyen csákányieszteres az arcom, piros hímzőfonálon lóg a falilámpáról edittől örökölt falvédőm fölé. éjjeliszekrény mögött három pár új cipőm, fehér szaladgálós(kivikszolva), piros lakk tűsarkú(fullszexi, de még szűz), fekete bőr (a világ leggyönyörűbb cipője, szintén kivikszolva-fetisizálva), polifix, komm7plakát.

íróasztalomon viszonylagos rend, még élhető, hajlakk, hajhab, aktiválmax (százdarabos), aceton, púder, lencsefolyadék, arckrém (olajmentes), alkoholos filc, fülpuci, tartójában még: ecsetek(0-1-2es méret), ceruzák, golyóstollak, tintenpen, reklámzabás promónyalókák, gemkapocs, szemöldökcsipesz, körömolló, papírolló, nospa, pár szem egyéb bogyó, kék, zöld (4különböző), lila, fekete, fehér szemceruza, szempillafésű(felesleges), neszesszer(nem részletezném), kistükör, parfüm, testpermetek (meggyes, mangós), izzadásgátló, arctonik, testápoló, alatta kolicsekk, zsókáé, nálammaradt.

padban festékek, franciakártya, piros, fehér, fekete cérna, tű, tolltartó, színesceruzák, körömlakkok, vonalzók, számológép, blutek, tampon, tisztasági, vattapamacs, sok felesleges kacat.

ablakpárkányra kiterjesztett életteremben még a kesztyűm, a bontó- és a tupírfésű meg a hajkefe, hajgumi, krokodilcsat, tűzőcsat, etusé volt, ékszerdobozok: lacitól (epres fém és retró piros pöttyös fa) és judytól(karácsdonyos zöld), szemüvegtok(etusé volt, ronda), lencsetartó, teszkós sminkkészlet: sose használom, római szerződéses és vöröskeresztes ötvenforintos, mosószázas, a francseszkós hajszálvékony piros szülinapi gyertyám macilacitól és kóbor hajszálak, odapattant, levágott köröm.

általában egy-két fontosabb papírral-könyvvel kilógok a közös asztalra, most is: brainexpress, oféliavirágai-vázlat (grafikai megvalósítása in progress). asztal sarkán három borospoharam: kettő vízköves(ez jutott), harmadik mirellától, két kiwi, sószórók, áttetsző borsőrlő színes borssal, szép nagyon, füstölő ezüstüs hengerben a témobilos karácsonyi partiról, csipszes papírhengerben nagykés, fakanalak, tésztaszűrő (a hamleten eltűnt helyébe), cukrosdoboz, tejpor, negyedkiló kenyér.

mocskos kárpitú székem is van. azon ültem ma jórészt, börtöntolvastam, befejeztem, kiszíneztem néhány régi divattervem(büszkeségeim), rajzolgattam egész nap, kb. tizenöt szót szólva emberhez, ugyanannyit a levegőbe, ugyanannyit a rádióval dúdolva. érintés-index: 0. szél-szétfútta felhők az égen napnyugtakor, gyönyörű, mindig fotóznám, nincs mivel. itt kinn a világ legvégn tiszta a levegő, főleg így estefelé, be is engedem az ablakon.

amikor rajzolok vagy festek, az igazi áramlat-élmény (utánanézni: csíkszentmihályi, flow keresőkifejezések, google, wikipedia, alapmű). blackout. szabad, gáttalan gondolatáradat bármeddig elmegy, bármerre: engedem. most némileg egyirányú, egytárgyú, egysíkú. krémszínű engrépapír tömböm felett ülök, egyre sötétebb szerkesztő-keresővonalakkal próbálom a tökéletes vonalat megtalálni, aztán a legjobbat tollal kihúzom, radírozom a többit. már színbe születő dolgok ezek, vagy utólag társítok hozzá valami esszenciálisat, meghökkentőt, oda-nem-illőt, tökéletest, toposz-szerűt, olykor tudatosan keresve az össze-nem-passzoló színpárokat. szoboralakú, hosszú, karcsú nők, erős comb, törékeny, csontos váll. testük vonalaihoz komponált ruhákat rajzolok rájuk, már nagyon nagyon régen. igazi autentikus érzés, evidencia, nem kérdés, hisz mindig ezt csináltam. ilyenkor igazán magam(ban) vagyok.

ha kérdeznek, későn válaszolok és előfordul, hogy hülyeséget, vagy semmit. nem szeretem, ha ilyenkor hozzámszólnak. csak gyerek. gyerek mellém is ülhet, nézheti a kezem, csacsoghat, aztán papírt kér, utánozni kezd, büszke ha dicsérem, ámuldozik, milyen szépet tudok, és ő milyen jól le tudta másolni. nyaranta a szomszédság összes eltérő korú-nemű gyereke közül bármelyik. ül melettem, kidugott nyelvvel, kegyetlen koncentrál, munkába' van.

a teremtés érzése. amilyen Istené volt a geneziskor. kezed alól kifutó vonalakról nyilvánvalóan tudod, látod, hogy jó, hogy tökéletes. néhányszor különösen jól sikerül. ilyenkor felemeled, nézed, pihenteted rajta a szemed és örülsz neki, mint mikor először felül a gyereked. dühödben, elégedetlenségedben, céltalan tombolásodban kitépheted, szétszaggathatod, összegyűrheted, elégetheted is akár. vagy megbánod és kétségbeesetten simítgatod ki szegényt, nehéz könyvek alá rakod kiegyenesedni.

halvány grafitú ceruzával keresgélni a leghelyesebb vonalat készülő képedhez, az is jó. még csendesebb vagyok ilyenkor. aztán elkezded egyben látni, te már tudod, és te egyedül, hogy milyen lesz. tervezgetni, elálmodozni a krémesre kevert festék kéjes siklásáról a papíron, ahogy a tűvékony ecsettel óvatosan, rezdülés nélkül. csak a következő pontig látsz előre. csak a következő ezredmilliméter számít, hogy az a helyén legyen, a pillanatban egyedül ezért élsz. nem tudja senki, aki még nem csinálta. épp erre van szükségem most. piciny hatalom. bár ne motoszkálna a munkakényszer-bűntudat.

csipkeszerű, esszenciális, örökkévalóságnak szóló, ikonikus, ámulatra méltóan gyönyörű kép van a fejemben. papírra kerül, ha el merem kezdeni.



(még hiányod is olyan természetes, hogy csak néha jut eszébe megkínozni. csak a nélküled töltött idő céltalansága, az ne lenne.minden csak pótcselekvés.)

"mondtam hogy nem kell majd messzemenni
szomszédba túllőni célokon
nyakig kell ebbe bennelenni
nem szőrmentén rágódni vérrokon
kilógtam lólábért sarkiboltba
és lementem kutyába válaszér'
az élet nem könyékig keljfel jancsi
hasadra nem süt csak háton ér "

forrás

átmeneti megoldás. az vagyok. folyamatos tranzit. mindig csak várakoznak itt. se nem utazás, se nem érkezés, se nem otthon. ahogy én sem tudok otthon lenni sehol, a kuckóhoz túl rideg az itteni, túl idegen az ottani szoba. bár az legalább gyönyörű most. csak azt szeretnék most, szépséget. hétvégén azt hiszem festek újra. nagy fekete kartonra csak arannyal eszenciális, örök vonalakat, miket mindig úgy keresek. az elemi valamit. várom. tranzit.
akarat és terv és cél megszűntek, nihil van csak és várás. semmi sincs. öröm és fájdalom a hideg esők elől takaróm alá bújtak, orruk kedvesen kikandikál, de köszönik szépen, ma nem akaranak iskolába menni, csak a kakójukat akarják mert kényelmes nagyon az új párna, én meg nem forszírozom, ha maradni akarnak, hát maradjanak, csak ne forgassák fel a kolit. meg ha már úgyis otthon tespednek egész nap, igazán felmoshatnának a szobában meg valami könnyű vacsorát is nyugodtan összedobhatnak. de ők csak kőpapírollóznak a takaró alatti puhalangyosságban. ha késő este végre fáradtan melléjük bújok, alig férünk. hideg lábujjaim érintésére sikonganak, aztán hosszas fészkelődés után elég békésen hagynak aludni, tarkóm alá kúsznak, kényelmes fészkük a sokadik variációban visszatérő álom. nem hajlandóak megmondani, mikortól lesznek hajlandóak végre felvenni a munkát. sztrájkidőben - mint egy hatvanas évekbeli riportműsor. vitray tamással.

eltűnt Lola, 21 éves, okos, szolgálatkész, enyhén munkamániás, minden iránt érdeklődő nőnemű személy. megtalálójának eszmei jutalom.




de komolyra ford: tökéletesen eltűntem. nem tudom, hol vagyok, vagyis sejtem, de leírni egészen slágerszerű volna. lényeg, hogy a világ minden értelme megszűnik létezni abban a pillanatban, ha már nem tartózkodunk egy légtérben. ha viszont igen, az olyan evidens, mint ahogy a levegővételen sem lepődik meg senki. látásától látásáig élek, így, ahogy, bővebb információkért kérdezze a szakértőt, m. m.-t, (mai mentőmellényemet). próbálva a hézagokat kitölteni mind sűrűbb és lehetőleg a világ számára is hasznos eseményekkel. kezdek veszélyes lenni, szabina, aggodalmad jogos, igen, lehet, hogy rámegyek. vagy nem. ha választhatom azt.
most a megvalósult agónia/robotpilóta következik. a következő látásáig.
a tökéletes semmi ural addig is.

ja: rocktöris tdk-m kezét lassan elengedem. idén már nem indul meg a szülés.

robotpilóta indul. feladat: magasság, sebesség tartsd, médiaszabályozást tanuld, reggel félnyolckor keljél fel, zuhanyozz, menjbe, írj zh-t, meg egy e-mailt zsuzsinak, s.o.s.-jeleggel, tarsd fenn a mai tényfeltáró beszélgetés eredményeit, e.ü. intézkedések: egyél néha! hangulati intézkedések: néha rápillantani a tulajdonodba került "A Világ Leggyönyörűbb Cipője " címre teljes joggal igényt tartó csodára, hallgass zenét minden egyedül töltött percben, keress valami nézhető darabot a hétre, gondolj a hamarost érkező diákhitelre.
napi három-négy életfunkció-ellenőrzés javallt. (légzés, vérnyomás, pulzus, agyhullám)

ti meg: ne feledjétek az apróhirdetést

és a piciny egyéb megkívánások is mint eltűnnek még a látómező perifériájáról is (vakfoltra csúszás - lefelé mobilitás) és hogy szűkül a fókusz egyre. elnézek a dolgok mellett, a dolgok felett, nem bunkóság, csak valami zseniális szőrmók folyton belemászik a látóterembe.

jaj ez már milyen rég nem volt, hogy én, oda? a válasz: ugyan, kislány, nem vagy te oda való, nem vagy elég jó te oda, nem vagy elég rossz te oda. de mostanában annyit nézem, hogy három éve először újra kedvem volna csinálni.

de így is jó. nagyon fogyasztjuk, kicsit csináljuk. prrrjjííííhhháááááó és street art és private performance a petőfi hídnak és rájuk gondolás, jobb híján, kínunkba'

majdnem az igazi voltam egy pár órán keresztül. a többiért bocs.

olyan, hogy nézlek, (persze mediatizált kép, a kurva szakma) szeretlek, akarom, itt legyél, most, de nem vagy és ezt olyannyira nem lehet elviselni, hogy alvás helyett a hisztéria görcseiben dobálózik velem, didereg ez a nevetséges test, megijedek, ez már a veszélyes szint, magam se ismerem ezt az önmagam, órák telnek el álomtalan és kínoz, kínoz, hogy veled kéne lenni, te szeplőteli profán tökéletesség.


soha nem volt eddig szuicid gondolatom. azokat mindig hülyének néztem.

nem citrom
oroszlááááán

végre kinyílhat a szem meg az ökölbe szorulás
szép,
szelíd komformizmus,
de nehéz volt összebarátkoznunk
pápá

az őszinteségbe lassan szaporodó hatalmi játszmák vegyülnek
see the flop.
check, fold.

Amúgy nyugodtak a napok és elnézést is, harmóniám idegesítő, oda nem illő lehet. Teszem a dolgom, ha kelni kell, kelek, ha feküdni kell, fekszek, nem dimenzionálom túl magam és másokat, ahhoz kicsit fáradt vagyok. Brainstormingos este után erőteljes kezek pörgettek a táncba hétfőn, hogy villanásnyi fordulatoknál a szemem az aberrált arcú, isteni testű vikingen futtassam át, csak úgy, az élvezetért, a vizuális fogdosás gátlástalan, kéjes kis érzéséért. Az energia megállíthatatlanul áramlott bennem-belőlem, boldog voltam és gondtalan és könnyed és szeretetteli. Rémületes szakmai dilettantizmus idegesített kedden, de csak amíg elviselnem volt muszáj, aztán a kisimult agyhullámaim lassan visszatértek, Zsuzsómmal adva az evés, a beszéd, az ön- és kapcsolatelemzés intellektuális, és a panaszkodás kispolgári gyönyöreinek. Hatalmi játszmákról nem veszek tudomást, nem vagyok hajlandó részt venni bennük. Mondom, amúgy nyugodtak a napok. Csak néha, pár óránként, szabálytalan időközönként leszek hirtelen feszült, kezd topogni lábam, tördelem kezem, sütöm le szemem, nem hagyok belenézni msát, kímélve őket az ijedelemtől, tanácstalanságtól: mitől gyűlt remegő könnycsomó a szemembe, baj van? Kisszámú jelentkezőknek üzenem, kik szerettek: semmi gáz. Csak az amúgy kedvesen körbelengő hangulat néha felfújja magát, mint a vihar és alattomos, pontosan kimódolt, sebészkés precizitású, kegyetlen hullámban teper le a hiány.

fifikás kis görcs, mint kiváltója, huncut, kéretlen, profi.

egyszerre pörög az agyam háromfelé, csakhogy használatban legyen.

-börtönös tdk
-rocktöris tdk
-maladype

nem könnyű rákoncentrálni így egyikre sem, főleg hogy legszívesebbn csak egyikkel foglalkoznék, egy csokiért megmondom, melyik az. segítség: szerepel benne csuklyásizom és melegbarna szemek és selyem

tevékeny nap, meg is érdemlek így estére egy kis szokásos önmélyfúrást.

a hihetetlen csodákkal teli napok után ez a mai olyan üres volt, mint egy papírkosár az egyetemen, csak a kötelességtudás elméleti szellője fúj át áttört fémjén. nem volt ujjongni min. néhány áttetsző mosoly persze átfut minden rágondolatra és az akropolisz dallamai lebegnek bennem.

mondod, írjak még.
kötelességtudó gyerek lévén, tessék, bár egyhangú lesz. neked kivel összemosódva lát Ő, kinek szemsugarát úgy féltem tőled, parancsolj, a sláger címe: Agony and Ivory (Tower)

elaléltam. hitetlen nézem, mint történnek csodák az életemben. bódultan az élményektől idézem újra fel, tudatos-tudattalan. felvinnyogok a kirobbanó boldogságtól. enni se kell. idézem, kiket szeretek, felváltva, egyre, mint egy hangmérnök, tologatom feljebb feljebb a hangerőt, a ritmust, a basszust, a visszhangot. míg bírja a hangtól meg-megrázódó test. míg nem reped.

vágyom még, oda vissza, hozzá, szemét látom mindenütt, kínoz a közhelyesség, de mitől lennék jobb, mint annyian előttem, kik ugyanígy nem tudták megfogalmazni mindezt, belenyugszom hát a megmásíthatatlanba, vagy próbálom elhinni, a pátosz őszinte is lehet, csak vissza kell adni a szó becsületét.

zokognék, csak a megkönnyebbülés élvezetéért, meg mert patetikus pózomban remekül mozgok, passzoló szerep, ebben rokon lelkek vagyunk, a kedves meg én. újabb kéjkívánó dalokkal töltekezem, szándékkal erősítve a már egyébként is elnyomó méretű formájú kívánást. minden képzettségem és képzeletem összeseprem tenyerem fejével, az szárazon sima, tenyerem nyirkos folyton, az apróbb szemeit azzal gyűjtöm össze fantáziámnak, és minden tudásomra szükségem van, mind pontosabb képed festhessem magam elé. valósághű alakjából csak a lényeg - a lélek hiányzik épp.

morfinista. remeg kezem-lábam, ha meg nem, hát kényszeresen rángatom, csörömpölve gépelek, elejtek ma mindent, néha néha magam elé révedek látni kicsit mást. mindig ugyanazt. rászoktam, pimasz kis ripacs. durván entertainer páros lennénk mi ketten, mindig más untermannal.

felujjongok néha, rejtélyes sorsom begyűrűzik mesterségesen kívülről - általad is - racionalizált világomba, érzem már a szélvihar tépdesni kezdi a komformizmus ponyvatetőzetét, durván összerótt szerkezet fejem felől egyszer csak elsodorja majd Valami. ismétlem magamnak, másnak, visszakérdezek, nem hiszem el, azért, a hasonlóság döbbenet, egy anyagból lettünk kifaragva.

mennyi előremutató körülmény precíz harangjátéka kellett hogy itt legyek, idáig vezetett sok kicsiny gyöngye a véletlennek végzetnek istennek. és messziről jövök. egy bélyeg, egy vonat, egy tea, egy kékes hőpapír szülte egyre a többit, hogy ott élsz, ahol ők járnak olykor és egyszerre ott vagyok nyirkos hajam repül nyakam egy íves lökésétől hogy elfedve arcom, résein át leső összekulcsoló tekintetünkbe tudom, mind nyilvánvalóbb kérést kellene fogalmaznom, de csak töredékpillanatnyi látásodra van önuralmam. és mit nem mer a szem, a kéz gátlástalan megteszi, önálló fajta, sosem bírtam vele.

dalaim szolgálják ívét a vágyakozásnak. professzionalizmus mindenek felett, szakirodalmam van a szerelemhez, de egyetemes tudásom szakmai gyakorlatban kamatoztatnám,
név, telefon, "s z o b r á s z s z ó r a k o z t a tó s z e m é l y z e t " jeligére. igen professzor úr, a következő tétel gyakorlatba átültetésében kérném segítségét: "ócska kis közhely gyönyörű törvény hogy a szerelem örvény". a sodrás részét egészen nem értem, az elejétől kéne megmutatni. és most idézet:

"velem változol
engem átkozol
hozzám távozol a testedből
engem átkozz el
ha neked megfelel
megfosztod magadat mindentől"

az az alcíme: az isten dalol. és tényleg. mint nagyarcú minden szövegét, változtatás nélkül tudom alkalmazni magamra ismét

"leszek neked az égbolt leszek neked bármi ha lehunyt szemed engedi a testedet csodálni"

még szeretném csak. még. az ajkak még nem játszanak.

minden felidézésedre összerándulok-felizgulok, mégis tökéletesen evidens, hogy hozzádérek, hozzámérsz, pillanatnyi gondolkodási idő nélkül csókolsz a hajamba, ölelsz át, tétovázás nélkül simítom végig zseniális kobakod, vonalazom körül csípőd ujjaimmal.

elfelejtek beleborzongni, hogy ott vagyok veled.
hogy közelebb vagy, mint valaha, és a régi hiedelem, hogy nem mernélek megérintni, kérdés nélkül, udvariasan félreáll természetességed elől, helye nincs e relációban, mert összekapcsolódnunk muszáj. ismeretlen szeretet rezdül és erotika.

irigységem csendes, készül sorsára, mikor napi rutinja lészel.

lehet, nem érzed, de hinni nehéz. port hintesz, vagy tényleg látlak majd, nem tudni, varázsló vagy, bármikor itt teremhetsz. szárnyaid próbálgasd csak.
kiszámíthatatlanná váltam, nem tudni, mikor csókollak meg hirtelen.










máskülönben a valóravált álmok természetéről annyit megtudtam hogy nyugalommal és feltétlen szeretettel van tele. úgy árad, hogy nem fér el benned és folyamatosan mosolyra húzott szádon fészkel -kibugyog. boldog vagyok nagyon.