szégyellős exhibicionista

túl nagy távolságok közé feszítenek a napok, óriás zuhanások fentről le és fel megint, kötélhúzást játszik velem az élet, én vagyok a kötél, egyik végletből a másikba reptet, csak bírjam elviselni a testem rángató zokogást, a kíntól a katarzistól a vágytól meg a szeretettől (mindegy mitől, míg a szobában nem ébrednek fel rá)

neve egyetlen említésére összerándulok, lüktetek, ahogy kell, (bizony, ott-ott, pajzánia-perverzió:-))a vágyakozás összes klasszikus tünetét produkálom, amit akarsz. mint egy jane austen hősnő.

jó vele lenni, lassan levetkezem a jóképetfestés törekvését, és csak vagyok - Vele. irigylem minden nézését mástól, pedig, mint a fény, a szél, a szerelem, olyan: mindenkié. mondja, összeolvadtunk szemében mirellával ketten, jó, mert van benne igazság, de akarom, engem lásson egyedül. de látom a nézésén, megjegyzi, tetszik neki, nyilván, nekem is tetszene. nem fáj. ha ottvan a teremen belül, mi fájna. kicsit a gyomrom, hogy egyre szűkebb, kávé és szesz csavarja, hogy már a szerelmet ne is említsem, proli.

emlékszem, megijedek, úgy dübörög a szívem, és zsibbadok.

és ágens. kísértetiesen emlékeztet - magamra.
testalkat, arc, haj, szem, stílus. meg hogy nevet választott a kapott helyébe. kezem hosszan fogja, nézünk egymásra, mondom 'eh, úgyis tudod.' nevet, még kezem fogja, 'tudom.' szavak nélküli egyidomúság. jó.

Ő meg: olyan magától értetődő, ahogy gyönyörű kezével hozzámér, hogy elfelejtek beleremegni. kezétől nyirkos, hidegtől jeges pohárból öblítem le az élményt a torkomon.

visszagondolva is megszépül a nap attól a két öleléstől, olyan színigaz szeretet sugárzott belőlük. köszönöm, fiúk, szeretlek benneteket. beszélünk.

hogy van az, hogy elképzelt érintésedbe csúszik át minden gondolat?

ha nem lennék sírásig fáradt a mai naptól és a szemem sem fájna, akkor csupa szépirodalmat írnék most ide.

de úgyis mindig csak rá gondolok. végtelen bizonyosság.

majd holnap. vagy utána.

(azért aggódom az idióta barom állat nagybátyámért, mert cukorbetegként erős alkoholfogyasztó és most meglepte a kettőslátás... ő hibája, de szar lesz vakon élni, tutigenetika ez a családi nemnormálisság. )

fáradt vagyok, mindenem fáj, két ujjnyi sebtől kapok sikítófrászt minden mozdulásra, és elment a kedvem a blogolástól ebben a légkondícionált hidegben. rohantam ma ából bébe és tánc is volt de nem voltam befogadó mert hormonálisan fáj az egész testem és ettől némiképp hisztis vagyok.
pedig gondoltam elfröcsögöm a sirályt hogy olyan semmitmondó volt hogy ilyenekre koncentrálhattam közben, mint "istenem, zoliii... ebben a darabban túl sokat csókolózik eza zoliiii... szegényalföldi, rossz lehet neki ha két mellett nyomnak a szájába... zoliiiiii... zoliii..."
nem volt jó sajnos. nagyjából összefogalmaztuk tegnap hogy színészek közül egyikmásikkal is, nekem személy szerint magával csehovval is, de a rendezéssel mindenképpen komoly problémák vannak. szakhét lassan összeáll, jó lesz. főleg ha megértetjük a koordinátorokkal hogy egy ilyen nagyon propagált valamihez maybe nem lesz elég egy nyolcvanfős terem. de már tényleg fázom és a mosás is kész.
bocs az érdektelenségért, hazamegyek butulni. éljen a máv. főleg a vdszsz.

olllyan önéletrajzot írtam, hogy esztinéni reményeim szerint minimum elhasal rajta.
pedig hát ugye hozott anyag. de abból kihoztam, amit lehet. célt nem írtam, csak órára kell, ott meg milyen nagyképűen nézne már ki, hogy célom a magyar televízió esetleg a magyar rádió igazgatói széke, pulitzer-díj, ilyenek. mindig csak szerényen.

ez a nap nem vonul be a békávé és szerénységem szeretetteli kapcsolatának naplójába...
leírom, lehet röhögni, én sem hittem el:

reggel hét. tök időben lesasszéz a lola a buszmegbe rajongva imádott kollégiuma elé. hamarost jön is a busz, lola örül, időben odaér egy ríli fontos mítingre. felszállunk.
ámde el már nem indulunk, sofőr bácsi elnézést kér, műszaki hiba, legyünk szívesek leszállani. this is a tipical fuck you situation. jó, leszállunk. gyorsgyaloglásban megindulok kossuth nyomda felé kábé ötven boldogtalan útitársammal. sprinttempóban odaérve még épp felszállok a kőbánya-kispest metróállomásra közlekedő hatvannyolcas számú buszjáratra. zene a fülben, kezem lefagy, kesztyűm otthon (sényőn), de alapvetően oké a helyzet, mondom még így is odaérek vagy tíz perccel korábban. csúcs. romantikusan elálmodozok a budapesti fegyház és börtön bé objektuma mellett elhaladva, vajh hogy lehet a mi drága kedvenc gyilkosunk...
kőbánya-kispest, szokásos szórólap- és csövesdömping, fásult pestiek, ellenőrbácsi kissé elmekárosultnak tűnik, keresztbeálló tekintettel bólogat mikor elsuhanok mellette, pedig ködös tekintetét látva fel sem mutattam a bérletem. épp elérem a metrót. kérjük fejezzék be a beszállást, az ajtók záródnak. elindulunk vömmvömm, megyünk száz métert, megállunk. senki meg se lepődik, én a szemben táncikáló, evolúciós alapon kasztrálandó ostobácska lánycsapatot figyelem, akik túlvihogják a zenémet.
de ekkor a hangszóró életre kell, vezetőnéni recsegve közli, kis műszaki probléma miatt állunk egy kicsit. csúcs. örülünk. de még mindig nyugodt mindenki, időben vagyunk, nameg nem is lenne enélkül igazi tömegközlekedés, bár elképzelem, milyen marha jól érezte magát néhány klausztrofóbiás tizezer ember között egy metrókocsiban a nyíilt pályán. várunk, várunk, amikor is az égi hang újra szólni kíván. mindenki fantsztikus örömére közli, hogy nagy valószínűséggel nem tudunk elmenni a határ útig, így visszadöcögünk az induló állomásra, de ez mind jövőidőben, így mirellát hívom, helyettesítsen a mítingen, ez hosszabbnak ígérkezik a vártnál. lassan azért visszakúszunk kökire, leszállunk, megállok, mondom oké, hogy két vehicle rohad le alattam egy nap, de majd megyek a kövi metróval. de nem úgy van az. hangszóró udvariasan megkér, hagyjuk el az állomás területét, határ úton tűzeset történt, metró nem jár, menjünk pótlóbusszal. mennék én, de a nép nem megy, hanem hömölyög, szép lassan. előzni lehetetlen. odakinn szintén vicces, pótlóbusz tíz tíz percenként beáll, tízezer ember felözönlik, már azok a szerencsések, akik elöl álltak, többiek halkan kurvaanyáznak és telefonálnak, munkahelyre, anyunak, satöbbi. a harmadik sikertelen próbálkozásom után feladom ezt a pótlóbusz-dolgot, és felküzdöm magam egy nyolcvanötösre, és egy könnyed félóra alatt az örsön vagyok. innen, csodák csodájára már sima az ügy, kilenc óra húsz perckor belépek csodálatos egyetemünk forgóajtaján.

lola SZÍV békávé

és szó szerint

a zene oldalt pedig pont olyan összevissza-delíriumos-semmilyense-marhajó-elvont-alter-bulis mint amilyen mostanában a hangulatom. sokat buliztunk rá süldő gyermek koromban.

csak mert a folyamatosság megnyugtató, az egész heti töklengetés után töklengetős hétvégét is tartok.

már tegnapelőtt egész kommunikatív voltam, tegnap meg pláne, mivel e félévben is a péntekiek lesznek a legjobb óráim, írás (=tudományos közélet műfajai) és nyelvészet. jóó.

vendégek is vannak, otthonról két családi cimbi, hoztak nekem anyukám által küldött tonnányi fölöttébb logikus kaját, úgymint édes és sós kekszek, csoki, linzer, sprite, gyümilevek, narancs, és valami minősíthetetlenül émelygős borzalom, olyan mint egy félbevágott babapiskóta, csak puhább és valami gejl édes krémmel és egy csík barackdzsemmel van töltve... annyira undorító és olyan jóóóóó... mintha az én omnipotens anyukám megérezte volna hogy egész héten ilyen ételnek nem nevezhető szénhidrátfertelmekre vágytam, kivéve a tegnapot, amikor procc húsleves-krumpli-rántotthús kombóra, amit abszolváltunk is mirellával a bécsiszeletben, ami nagy kedvenc hellyé vált vizsgaidőszaki szenvedéstörténetünk idején.

kapros juhtúróval töltött sertésszelet nekem és camambert-es - lazacos pulyka mirellának és ilyenkor mindig felezünk, mert lehetetlen eldönteni melyik a finomabb. alig lélegezve gurultunk vissza az egyetemre, szuszogni is nehéz volt. hason fekve agonizáltunk míg elérkezett az ideje a heti egyetlen emocionális sokkterápiának. egy hét múlva kezdődik ugyanis egyetemünkön a kommunikációs hét, melyen olyan prminens médiaszereplők és -felhasználók adnak majd elő, mint Jakupcsek Gabi, Baló György vagy Kuncze Gábor. namost, ezen kissé felbasztam magam. olyan pancser szervezést, ami itt van, én még nem láttam. a lehető leglagymatagabb, legnemtörődömebb, leglelassultabb, legnagyképűbb, legostobább , legmegbízhatatlanabb gyereket tette a frenetikusan gyámoltalan "főszervező" az események megszervezőjévé, lebonyolítójává. aki ennek megfelelően szarik is az egészre és olyan nemlétező munkamorállal áll a dolgokhoz, hogy én a második szavánál húztam fel magam kábé, és folyamatosan egyre feljebb kúszott a pumpa. ha valamit eleve gagyiban gondolunk el, akkor abból csak lejjebb lehet adni, hogy lesz belőle valami színvonalas rendezvény, amint ezt említett srác nevezte, azt nem tudom.
és aki az egyetemen ennek a gazdája, az kétségbeesetten tárja szét a karját, ha a szak ezt nem tudta megszervezni, akkor ő nem tehet semmit, neki az egyetlen lehetősége, hogy ha minden borul, lemondja az előadókat. jólvan okoskislány, azokat az előadókat, akiket kábé hónapok óta ezzel baszogattak plusz szeptembertől várnánk őket tanítani. így kell ezt, PR-ból buktál cica. meg ilyen romantikus hozzáállás, hogy mondjuk neki, hogy ez a szervezés-dolog ez ilyen, a csapatok szét szoktak hullani, satöbbi, erre az a válasza, hogy dehát ennek nem így kellene történnie. nabumm, épphogy nem mondtam neki, hogy szegényszegény, nemígykénelenni, bizony, dehát ártatlanok is meghalnak néha és az ózonlyuk is egyre nagyobb, sírhatunk, vagy esetleg felemelhetnénk a seggünket és dolgozhatnánk ellene, nem? namindegy, felbaszott. egy korábbi megbeszélésen is már felment a pumpám ezügyben, ugyanis én egy kicsit nagyobban gondolkodtam ezen esemény ügyében. minimum akkorában, mint a karrier-expo vagy valami. de mindegy belenyugodtam, hogy ezek a szakhetet négyszer két órában gondolták. de ha még ezt sem képesek összerakni... aranyos. mindegy, még hétfőn mentjük a menthetőt.

ma meg wellness-nap, bjútiszlíping, órahosszú fürdés, test- és lábápolás, amit akarsz. rubicon, most pedig elvileg filmek, hacsak hamarosan hazérkező vendégeim nem borítják a progimat.

kedden meg sirály a bákán. zolival.

leírni nem lehet azt az elemi semmit ami ural.
egy gondolat, egy érzés, egy szó nem fogalmazódik meg bennem. mirellát kikészítem, kérdés: mibaj, válasz:semmi. és tényleg semmi. nincs mondandóm. nincs gondolatom. tervem. akaratom. emlékem. vágyam. (najó az akad, de jó mélyen) mesterségesen eszembe juttatok egy szeretett pillanatot, de nem ül mosoly tőle az arcomra. kódorgok, amerre sodornak.
nem tudok hasonlatot az ürességre, ami van.
talán a pörgés, a feldatok hiánya, a még-be-nem-állt rutin, a köd miatt?
passz.

nagyon furcsa érzés, ha nincs érzés.
gyakorlatilag agyhalott, vagy kómás, vagy ami öntudatlant csak akarsz. máskor tágra nyílt szemem is félig leesve néz, de semmit céllal, csak mert becsukva nem tudnék menni.
hol a lola?
akarom vissza. idegesítő egy luvnya, de nélküle még unalmasabb.
izé, ja, kedden színházba megyek. de e pillanatban ez sem vált ki belőlem semmilyen reakciót. de összeszedem magam. eskü. most lefekszem.

lola is back

meg- és visszatértem.
lehet örömködni. az otthon töltött öt nap tökéletesen egybefolyt. talán az lehet az oka hogy az égegyadtavilágon semmit de semmit nem csináltam. najó, felkeltem az új és kellemesen kemény ágyból baráti kilenc órás alvások utám, kiganajoltam a házat igényes hímnemű rokonaim után majd intenzíve pöcs(esetemben inkább csöcs)lengettem egész nap. isten ments könyvtől, a max betűmennyiség az volt, amit a dr house feliratozása jelentett. tesókámat istápoltam lelkileg, televásárolta a házat, hurrá, kérden én, az ünneprontó, nade miből lesz folyóvíz a házban? there isnt any válasz. de nembaj. ő dolga. viszont az általa potom pénzért vett minimum öt személyre elegendő ágyon hárman terpeszkedve anyukával és tesóval bámultuk a butábbnál butább de rendkívül szórakoztató filmeket, én előre és utólag kommentáltam az eseményeket, és rendkívül jól szóakozva saját pengeéles humoromon, ropogott a popkorn és dübörgött a csuda hangfalszett.
na ilyen az a ritka alkalom, amikor lola agykapacitás-free programokat csinál.

tegnap meg vissza koliba, jött edit, nagyot beszélgettünk mindenről, mert nagyon szeretem és ittunk szeszet és ettünk pombert meg szaggatott kenyeret rúdfasírttal a másikkonyha hideg fehér csempéjén és ma meg első nap az új félévben, toronyai pluszpontot kapott az explicit beszólásával a csoportnak, gálik meg egy minden ízében hamisítatlan egyetemi professzor, amilyennek az ember képzeli. szuper. tényleg. legalább két plusz órára fogok bejárni e félévben csak úgy érdeklődésből. jó jó, tudom. pedál. hm... és tényleg.

bézéznek az agytekervényeim. főleg a francescoban, minden ajtónyitásra őt várom belépni. de erről nem beszélünk. minek. elvan a dolog idebenn.

pá.

p. s. : hurráhurrá, gagarin megvan. boldogság. (és kezdek félni magamtól, megéreztem, hogy gáz van vele)

most hazamegyek és ott biztos nem írok.
sürgős láblógatnivalóm akadt.
bírjátok ki valahogy és rúgjatok be!

nade hol van gagarin?
máskor ötpercenként posztol, remélem, semmi gáz.

aztán a babel helyett moszkva tér lett.
jó.
nagyon magyar.
jóóó.

most leírhatnám, hogy milyen nagyon szeretem én a kolihálót, hogy teleraktam a zenékből a mp3lejátszómat, olyan gyöngyszemekkel mint a quimby android, a placebo every you every me vagy a rammstein america...
de ez is elég érthető nem?:

nagyonszeretem film, most néztem. és most következik a babel. igen, kurvára ráérek. meg friss is vagyok valami négy óra alvás után. ha valaki tud valamit, (ami nem vegyszer és nem addiktív) átalvási zavarokra, szóljon. tényleg.



meg vicces is: balhé van a csopilevlistán. fatehén, mert csak így hívjuk, egy caps lockos üzenetet küldött mindenkinek, melyben lekurvázza druszát, akit amúgy nem ismerek különösebben jól, merthogy széttette a lábát fatehén pasijának, s ezért mi szóba ne merjünk állni a csajjal, mert akkor fatehén személyesen karatájozza le a fejünket, továbbá őrizzük ám a pasijainkat hét lakat és erényöv alatt, mert ez a fémfatál (by comfiksz) jól elveszi majd, azám. erre egy mélylélektani válaszüzenet érkezett, rendkívül megható, miszerint fatehén gyerekes - na ez mondjuk igaz - és ezért vesztette el ezt a csodakant - mert csak az lehet, két egész csinos kis luvnya tépi itt egymást érte - aki amúgy most boldog druszalánnyal merthogy kölcsönösen dúl a zsötem meg az ájlávjú meg a szoríccsengemtégedhe' (sényői folklórelem). aztán egy harmadik, rendkívül intelligens és szintén mélylélektani válasz egy kívülállótól, akinek az egészhez semmi köze és mér pofáz az ilyen, hogy ő tudniillik nem fogja most megutálni druszalányt, de annak azért el kellene gondolkodnia becsületről, blabla erkölcsös katyvasz. közben a témához nem kapcsolódóan az is kisült hogy druszalány feltehetőleg itthagyja alma materünket, de ennek mi csak örüljünk, mert így kisebb lesz a verseny a munkaerőpiacon. vivát, bár nem tartottam a veszélytől, hogy konkurencia vagy akármi. (különben is milyen már az egyetemet iskolának nevezni. az egyetem NEM iskola. az egyetem egy ilyen önállóan választott, önálló munkát kívánó, nagy volumenű, konkrét célú, saját valami, aki iskolának nézi, az jó hülye. hogy csak egy példát említsek, iskolába _be kell járni_...)
és két rövid, már-már epigrammatikus üzenet zárja a vitát, vagy mi ez, mindenesetre rendkívül drámai és szórakoztató. még! még!


és a gép még mindig nem tölti a babelt, pedig ma életemben először bejött nekem a koliháló...

szeretem, mikor a dolgok pontosan úgy sülnek el, ahogy szerettem volna, anélkül, hogy görcsöltem volna értük, csak úgy, mert így kell lenniük. mára végül minden összeállt. a rég hallani vágyottak kimondva, a dolgok a helyükön, minden elrendezve. ma minden közlekedési eszközt pont elértem, minden pont a legjobban alakult és még egy dögös kis pasit is lehetett munka címén stírölni egy órán keresztül. (az lehetne, hogy egy izgalmas, érzékeny, zseniális, potens férfi, aki pont engem szeret, épp így nézzen ki? hálás lennék.)

persepolis jó, tessék megnézni. elbájoló, szép kép-zene, elgondoló.

hosszú séta a tolditól a deákon át ki a dunapartra le végig a közgázig ahogy elsodor a szélvihar és lök lök lök lök előre menj menj menj gyorsabban menj.
ujjongsz, erősebb, jó ez, istenkísértő idő, tomboló víz-szél, majd' felborít, rohansz előle-általa, jó.

aztán bementünk, rosszullettem, gyomrom-szívem se jó és mindig az ajtót figyelni, csak kuporodni vágytam, összegubózni csöppre, nézni egyirányba vagy behunyni a szemem, nézni a szemhéj sötétjét.
vele lenni akartam, akarok most is, összehúzódva melegben, puhán, simulni csendben.

aztán most bebújok egyedül a friss ágyba, imádom mikor így hűvös a takaró még, a festék is a szememen marad, hajnali ébredés, zötykölni el magam, hol éhesek a szemek, oda.

lássalak holnap? félek egy kicsit.

muszáj arcoskodnom egy cseppet
hiába, évekig voltam ilyen izé, ákos-rajongó vagy mi, belémcsepegtetődött a nagyarcúság, szóval:

kibebaszottkurvapedálgépvagyok.

az átlagom, kérem szépen 5,1

azaz egy picit jobb mint tökéletes. :-P

az úgy vagyon matematikailag, hogy van nyolc ötösöm, két négyesem és egy hármasom. ez mind három kredites tárgy, felszorozva, szummázva 153 TM-pontot ad, amit el kell osztani az ajánlott kreditszámmal, ami 30, én meg 33-mat vettem fel, így lehetek 5,1. matematikai trükk, de olyan jó kimondani. végülis az is jól hangzik, hogy "bérkorrekció", meg "reszocializáció".

és józsi (ez a vizkomtanár) azt írta sms-ben, hogy a dolgozatom "nagyon jó lett, jeles. Az egyik legjobb az évfolyamon! Gratulálok!" pride.

jóéccaka. holnap mozi (persepolis, mirella két hete nyaggat érte, holnap olcsó, teheráni, feketefehér rajzfilm valami polgárháborús/forradalmi/szabadságharcos viszonyokkal)
hétfőn tököl, színház, kedden haza.

megcsakannyithogyúgyisegyüttleszünkmerteznemlehetmáshogyanegyszerűdologésmegérzés

olyan képekkel teli nap volt.

hajnalban még fenn volt a hold és nézte ahogy reggelizünk szürreális félsötétben.

azután jeges szél és ragyogó fény és a fagyott föld csikorog a lábunk alatt, ahogy a maglódi úton sétálunk fel-alá, korán jöttünk.

már vártak. pontosabban "elő voltak készítve" számunkra.

(váratni őket naphosszat természetes, húsz év nagy idő, itt lassan jár az óra, kitelik azoknak a csirkefogóknak az idejéből, röhögi a szánkba az ijesztően tuskó személyzetis. már ellentét: gyönyörű nő, de kiáll a szájából a kapanyél, szabolcsiasan szólva.)

aztán ők. ez mindig meghat. életek dimenziói. túl sok. még nem érthetem.

első mellközépig kigombolva, illatozik, nonszensz, hogy maga bejött, önszántából, a kis naiv, még nem érzi a stigmát a homlokán. stigma: jinjang a kézfején.

aztán másik. sugárzó béke ül szemben, az élet maga. hihetetlen. kétlem, hogy kamuzik, ilyen profin nem menne, ez az ember tényleg ilyen. szemkontaktus, ami azt illeti, szívdöglesztő, ide jutottunk kérem szépen, ő nem stíröl, mi viszont... kisugárzás, erő, életigenlés, tökéletes harmónia, ő maga a jinjang. és mosolyogva írom a szavait, hitetlen pislogok, tanítania kellene az ő szemével látni. amúgy emberölés. misztifikáljuk, de bármikor embert ölhetek én is, te is, mindenki. és attól remegni kell, hogy valaha majd elvárhatják tőlem is, hogy magafajtákat tegyek tönkre módszeresen, tiltakozik mindenem, hiányzik belőlem a dögevő. mindent elvesztett, elvették tőle, tönkretették, aztán már, belenyugodva, ő maga mondott le mindenről, vigyétek, tessék. és mégis boldog. minden percben. (és szánom kicsit a korszerű spleenbe temetkezőket itt, közösségteremtő mondat: jószarazélet) ettől az embertől tanulni lehet. ezt az embert tisztelni, szeretni lehet. remélem, még fogja valaki.

meg a dönci. csillogó szemmel réved ki az ablakon, eleinte azt hiszem, betanult szöveget verkliz, aztán kiderül, hitet tesz. egy gáborzsazsa. "életem a sóbiznisz, a mjuzikelek világában élek" imádom, nem győzöm írni, egy valóravált álom, ahogy végre, egyedüliként idebenn, természetesen közli, homoszexuális. igen bébi, végre valaki nem képmutat. bólogatok, (mondjuk végig) visszakérdez: "most mér, ennyire lászik? nem dobálom a hajamat pedig"
aztán mikor mondom neki a véleményem,(na nem azt, hogy az első szavánál levettem a helyzetet) annyira kacag, hogy benéz a smasszer, öljük-é a tisztelt fogvatartottat vagy mi. édes, ahogy a márciusi műsorra beinvitál, dehát, ahogy ő ki, mi be nem mehetünk egykönnyen.

s aztán ülünk a színjátszós próbájukon, hátul, letörölhetetlen mosolyban, meghatva, (csoporttársaink ilyen tisztán beszélnének...) már megint széles feszülő ellentétek, ahogy érdes férfihangján szavalja: rabok legyünk vagy szabadok? ez a negyvennyolcas mizéria amúgy is mindig meghat, hát még itt, de önkontroll a szempára ellen.

távozóban elcsípünk egy kis motozásos előállítást. sztenderd. a nézések is, meg hogy szerda este valahányan ránk gondolva rejszoltak. ezért élek, tisztelt uraim.

jó lesz ez a heti egyszeri katarzis így arányaiban.

(úgy előttem a kép, ahogy jövő ilyenkortájt összefutunk az utcán és elkapom egy civil beszélgetésre, kézfogással)