szégyellős exhibicionista

elismerések, dicséretek (additional pénzkeresés) és
szociális szféra szervezés






hogy az de jó, hogy van egy fórum csak arra, hogy a (megnyugtatóan) magamfajta elvetemült állatok arról fossák a szót tök céltalanul és hasztalanul, hogy hát tulajdonképpen e földön nagyobb élvezet, mint képzeletben kiélni az összes elnyomott állatias szexuális ösztöneinket a Depeche Mode együttes volt és jelenlegi tagjain, csak egy van: a valóságban is kiélni azokat. amit by the way természetesen mind meg is fogunk tenni míg még áll ez a világ. hej! jólvanjólvan. nem vagyok ám egyedül a beteg agyammal.


update: imádom ezeket a csajokat. közegemre leltem.

köszöntöm, uram, megtisztelő.

ezeket gondolnám most akkor, kis gyűjteményre való szeretet-zene, ami boldogít, és tökély, és gyönyörű, és... és... ahh, gyógydalok következnek egzisztenciális megzuhanás idejére

úgy döntöttem, kényszeríteni fogom magam, hogy boldog legyek.






update a kommentekhez:
tudom, hogy sokat várok az élettől. a tökéletességig valóban sokra vágyom, és hát annak ellenére, hogy lehetetlen, keresem is a tökéletességet. de a "sima" boldogsághoz nincs olyan sok igényem, az egyszerű, nincs is messze, konkrétan idebenn van. az elmúlt pár hónapban meg kellett kérdőjelezzem az egyetlen dolgot, amiben mindig bíztam önmagammal kapcsolatban, és ettől szenvedtem. konkrétan beteg lettem tőle, testben, lélekben. pl. ezen poszt előtti napokban. és elhatároztam, hogy nem csinálom tovább. amíg muszáj, kibírom ezt az élethelyzetet, mert végeredményben bármit kibírok, közben pedig még keményebben próbálom megváltoztatni azt, ami miatt szenvedek. ennyi. ez az elhatározás, amiről ez a bejegyzés szólt.
sok mindenben tettem engedményeket önmagammal szemben, hogy könnyebb legyen élni. nem jön a szerelem, hát most egy egyszerű... hogy is mondjam, "partnert" keresek. könnyítésből. és még számos könnyítést iktattam be az életembe. minderre azért volt szükségem, mert ha nem kapom meg az egyik területen azt, amire vágyom, akkor kis pici támaszokkal kell tartatnom ezt a miskulanciát, ami vagyok. és vannak ezek a támaszok, csak hát nem elég, meg hajlamos vagyok elfeledkezni róluk. fel kellett hívnom a saját figyelmemet ezekre a támaszokra. és lám, jön a jó, három jót kaptam az elmúlt héten. igen, a boldogság pici dolgokban áll, tudom. csak néha... elfelejtem.

(és kedves Anonymus, ki vagy te? akosamezon@gmailre jeleznéd, kérlek?)

Ákos: Útravaló

amikor indulsz a farkasok közé
ne báránybőr gúnyádba bújj
viseld ha kell a falka színeit
joguk van látni és nem érteni:
álruhád alatt
magadra engem öltesz
a pajzsod én vagyok

és jusson eszedbe egy elrontott szavam
amelyben ott ragyogsz
és őrizz meg eltévedt gondolattal
két táncod között
dobbanva állj meg mint a szív
hangom ha zendül benned
felejts el engem hogy ha alszol
nyugodt lágy és mély legyen

nem lápos föld vagy:
pazar tulajdon
birtok és kontár műremek
nem követlek
és nem taszítlak
várok mint a vén hegyek
erőim alusznak:
egymást ölelve
bennem így vernek gyökeret

hogy legyen aki megtartson engem
ha tántorodom
ha megremegek

pl ha lehetne olyant, hogy mindenkit, akit szeretnék a szívembe fogadni, mint rokonlelkű, érzékeny embert, akikről érzem, hogy adni tudnánk egymásnak, akár barátok lehetnénk, annak a mobilszámát egyszerre csak tudnám valahonnan, az de jó lenne. ha pl látok egy szimpatikus figurát a médiában, és holnap találkoznánk a spárban a répáknál. hogy beszélgetni kezdjünk és tényleg adjunk valami jót egymás életéhez. határozottan befizetnék egy ilyen képzeletbeli fészbúkra.




update: én magam is meglepődtem, mennyire komolyan gondoltam a fentieket. írtam is egy e-mailt nyomban

ismerőseim, barátaim, ti akiknek megadatott a szerencse, hogy utazgassatok, hogy éljetek a lehetőségeitekkel, hogy csak a tanulmányaitokra fókuszálhassatok, hogy olyan munkát végezzetek, amit szerettek, hogy megéljetek a munkából, amit szerettek, hogy kivárhassátok a legjobb lehetőséget, csak egyet kérek tőletek:
legalább _n e p a n a s z k o d j a t o k_.

fel sem fogjátok, milyen fantasztikus helyzetben vagytok.

épp a napokban kellett visszautasítsam életem egyik legizgalmasabb lehetőségét. megint. mert nincs gazdag szülő, aki el-, vagy gazdag öreg pasi, hogy kitartson. az ember eljut pedig hamar az önállóságig, nem kell hozzá, csak egy kicsi segítség, anyagi persze, hogy megvárhass egy normális munkahelyet, ahol már a munka és a fizetésed is a képességeidhez igazodik - ezt nem nagy ügy megcsinálni, csak kell egy pár év, amíg anyuék állják a kieső menázsit.

akkor letettem a telefont. "megőrizzük az életrajzod azért, és keresünk, ha lesz valami, persze" és felrémlett előttem a kép, ahogy ugyanannál az asztalnál ülök két hónap, két év, húsz év múlva is, ugyanazt csinálom, nem jutok ki innen, és afféle hortobágypoétájaként beszélnek majd rólam a sokra jutott barátaim, hogy igen, az a lola, az is milyen tehetséges volt, emlékszel, aztán mégse vitte semmire... nem sikerült neki, pedig de sokra vágyott.

és kétféle mondatot hallottam mostanában szerencsésebb fiúk szájából, és mindkettő olyan, hogy jégcsákánnyal fejbebasznám mindegyiket, aki ezzel jön:

1
"pénzt mindig lehet szerezni" - honnan a büdösistenfaszából már bocsássa meg a világ? (tényleg, nem szoktam káromkodni, bocs) mutass egy becsületes, gerinces emberhez méltó* módot, és megcsinálom. és úgy értem, pénzt, érted, nem rollsrolyce-ra meg marhasteakre, csak hogy számolgatás nélkül is kitartson hó elejétől hó végéig. (*mlm-esek kíméljenek)

2
"a munka az csak munka" - egy faszt, gyerekek. nekem nem. én nem tudom úgy eltölteni hat-nyolc óráját egy napomnak, hogy csak átvergődöm rajta, mint szükséges rosszon, valami hasztalan, felesleges időpazarláson, amiért valami idióta érthetetlen okokból pénzt ad nekem. én az a fajta elborult hülye ember vagyok, akinek hinnie kell abban amit csinál, jó szívvel, szeretettel, szenvedélyesen csinálni azt, tudva, hogy értelme és haszna van. a produktivitástól és agymunkától elfáradt nyugalom és elégedettség. az hiányzik. azért nem tudok aludni. megint.
lehet hogy sokaknak ez csak egy munka lenne. engem viszont felemészt, érzem.

semmi dráma, ez van. huszonhárom éves vagyok, nagyon fiatal. épülnöm kellene most még, nagyon is. ehelyett érzem, ahogy összeomlok. ez az élet naponta húzkod ki egy téglát ebből az ócska jengából ami vagyok. nincs miből, hát visszaépíteni nem tudom, így az építmény egyre ingatagabb. le fog omlani, és szólnék is, hogy valaki segítsen, de igazából nincs kinek.
barátaim: ó, vannak, akiknek jól megy, hálistennek, nem sajnálom tőlük, de hát ha valakivel minden oké, nem nagyon adaptív a mások bajára sem, mér lenne, háthiszen minden rendben? aztán, aki önszántából megfeszíti magát a semmiért, akiért magam is aggódom inkább, hogyan is segíthetne nekem? vagy aki a belekényelmesedés puha foteljében hagyja ringatni magát? megint csak mit tehetne értem?

az angol olyan jól fogalmazza meg azt, amire szükségem volna most: 'catch my fall'
elkapni zuhantomban - magyarul nem működik.

én sem, te sem. de jó. tényleg. így is.













de akár meg is érinthettél volna. ha már

korán kel, utálja, félálomban pisi, zuhany, kávé.
munka. ugyanaz a dal napi nyolcvanszor - felismerem, hogy avariációk száma bizony véges ugyanarra a szövegre. még a hangsúllyal sincs mit variálni. közben születnek értékes dolgok: a második szabad ötletek - tollrajzom. ha nagyon unom, vécére megyek. ebéd, internet.
délután ha sikerül valakit beleszerveznem magamba, tali egy baráttal. este internet, sorozat, nagyritkán könyv - nincs rá lélekerőm, hogy Márai megmondja az életvezetési tutit jelen élethelyzetemben. néha régi ismerősökre dobok üzenetet, hátha emlékszünk egymásra.
(meglátjuk, hogy sikerül a közös pontok megtalálása. hétvége. remélem, a közös pontok száma sok, elhelyezkedésük egymáshoz közeli, súrlódásuk pozitív.)
bambulok a farmville-en, ez az iq-max. aztán túl későn lefekszem.
aludni jó nagyon. régi meg álmodott szerelmekkel álmodom, nothing's impossible. utazom. aztán túl hamar itt a reggel, és várom - valami érthetetlen reménnyel - hogy majd ma, majd ma lesz valami szép, valami jó, sok nevetés, élvezet, extázis végre.
extázis - szeretem, mégsem használom gyakran ezt a szót. az kell most nekem. élvezet.
élvezetért hajszolom hát magam a hétvégékig, hogy talán menjünk elvegyülni valahova, idegen férfiak illatát beszívni, szemekbe tekintni, hagyni addig menni őket, amikor már megvesznek, s ellenállhatatlan kacajjal lelegyinteni kezüket a derekamról. távolról nézek rájuk, mert távol is vannak. arra sem méltó egyik-másik, hogy végigsimítsak a karjukon. (de még mennyire nem, az egyfajta szeretetmegnyilvánulás nálam, ha valakinek végigsimítok a karján)
hol van az anagy jó, amit várok. készül valahol, mint a tél? elbújva vastag, szürke felhők mögé? gyűlik fejem felett, mint nagy hordóban a méz, se ha tele lesz, kibillen az egyensúlyából, és rámömlik mind? ez a nap sem borított, igazából nem is cseppentett rám belőle semmit.
az étel jó csak, mert válogatva főzöm meg, egészséges, nem hizlal, de mégis isteni, főznék már valakinek, ez szakrális dolog szerintem. Psota Irén írta az önéletrajzi könyvében: "aki etet, az szeret".

nem is szeretethiányom van. szeretetadáshiányom.






mintegy mellesleg szeretettel köszöntöm blogom két új olvasóját, az életem valaha volt és talán örökké egyik meghatározó figuráját, Suziet, és Alit, aki tinédzserkorom legszebb éveiben ugyancsak rajta volt a tablón. vannak sztorik, legyen elég annyi, egy-két alkalommal részt vállaltam emberölés megakadályozásában. szóval sziasztok, gyerekek.

egy furcsa, modern, praktikus ötletem támadt... kedves, alapvetően.










azt hiszem, megpróbálom.
kedves Dráma és Vadromantika, Isten veletek.

olyan ma a világ, mintha mindenki eltűnt volna belőle. sehol senki, csend van, borult az ég. ma még csak mellettem beszéltek, hozzám nem. ja, de, a mogorva portásbácsi.

tegnap PeCsa TheHungarianDepecheModeFanClub party. nekem ez olyan jó, nem is érthetitek. a hangulat egyszerre idézi tinédzserkorom legszebb emlékeit, oldschool és maximálisan jelenbeni egyszerre. kis borral megsegítve. forog a diszkógömb, kicsit pszichedelikus, ahogy kék pöttyöket úsztat körbe-körbe a fekete falakon. szeretem a fényeket, a zene meg csak tökéletes. mosolygunk, visítozunk, és táncolunk a kivetítőnek. közben meg-megtalálnak fiúk, szórakoztató gyilkolni őket, úúú, de szeretem.




csak hát... jó lenne valakit nem visszautasítani már. ha olyan lenne.

mert adta vala a jóisten hogy egyik már gyakorlatilag nem létező zenei bálványom, a Napoleon Boulevard 2010. január 30-án összeáll a Syma csarnok színpadán egy laza kis 25 éves jubileumot ünnepelni és mintegy mellesleg elérni, hogy a hihetetlen-soha-meg-nem-történhető-ezért-aztán-soha-nem-is-álmodozott események közül egy újabb mégiscsak megtörténjen velem, és láthassam azt a formációt, akik kb. be is fejezték zenei pályafutásukat addigra, mire én gyermekségemben egyáltalán hallani kezdtem dolgokat...

nagyon durva fless

ahogy a közösségi oldalak és mindenféle egyéb hely lehetőséget adott rá hogy kinyüfföghessem magam, így asszem itt meg sem említettem azt a lehetefinom apróságot, hogy tudniillik:




MEGVAN A JEGYEEEEEEEEEEMMMMMM!!!!!!!!!!!!!



(gyengébbek: Depeche Mode, Budapest, 2010.01.11.)

mission's accomplished

időutazós buli sikerült, berúgtam tisztességgel, flörtölgettem mérnökfiúval, az mindig kellemes, volt zene is, ééés ... asszem ennyi.

aztán még rádupláztunk pár nappal később egy szoftos koncertttel a morrisonsban. rockabilly buli, mystery gang, tánci, és belémnyomott joint. ja igen, először voltam a morrisonsban. wow.

ééés pénteken meg Depeche Mode klub!!!

jó volt tinikoromban. gyakorlatilag a szakközép kezdetétől vagy három éven át masszívan, aztán egyre ritkábban buliztam át a hétvégéket. péntek - szombat a törzskocsmánkban, az volt az alap. aztán még kéthetente szombaton volt a Depeche Mode Klub. hét közben nem annyira jártam el, anyuka valamiért azt nem szerette, ha hét közben kocsmáztam. hétvégén viszont lemehettem a térképről tizenötéves korom óta. nem voltak ezek semmi extra bulik, persze, néha nagy berúgások, vagy fergetegesen sikerülő táncolós bulik hajnalig, de sokszor csak beültünk a RockInnbe (aztán később a Jamboreeba jártunk inkább), volt nálunk kártya, kanasztáztunk, világmegváltottunk, néha fel-felpattantunk ha nótánk szólt. néha befigyelt valami kis mókás pasiügy, akkor ezen elvoltunk egy darabig, kiveséztük a csajokkal.
aztán ezek a bulik is ugye a költözéssel elkoptak, kényelmetlen volt mindig valakinél aludni, szívességet kérni, szaporodtak a kifogások, ahogyan kikerültem a társaságom tagjainak megszokott idilli környezetéből, átkerülve az egyre fokozódó drámákba. aztán a társaság széthullott, ahogy mindenki egyetemizálódott, mindenki elment más városba, én maradtam ötödévre ugye, plusz ki voltam zárva sényőre, kikoptam.
aztán jött Pest. a nagy, várva várt, szerelmetes Pest. ó, itt akartam én élni, mióta öntudatra ébredtem. úúú, hogy itt milyen bulik lesznek, wow, nemcsak rockkocsmák százával, nagy haveri társasággal, satöbbi, de olyan tematikus gyönyörűségek is, mint a Pecsás Depeche-Klub meg egyéb, kismillió Ákos és Depeche-fanok számára kitalált bulik. óóó, alig vártam.
aztán meg kiderült, hogy a csoporttársak buták, haver alig, kisszámú új barátaim meg vagy más fogalmakkal bírnak a bulizásról, vagy nincs is nekik semmilyen fogalmuk. na Depeche-buliba meg aztán végképp nem volt kivel menni. semmilyen buliba se mentem így aztán, jött ez a színházazás, a bárka, meg bézé, meg mittomén, a klasszikus értelemben vett bulizás - elmenni otthonról társasággal-társaságba, szórakozóhelyre, ahol vannak más emberek is a cimborákon kívül - megszűnt. ott voltak helyette a tarkás esték, imádtam mindet, a szimpla konyhában ülős beszélgetéseket ugyanúgy, mint az alkalmankénti zenés-táncos lerészegedéseket. de hát ezek inkább amolyan monstre házibulik voltak. ha nagyon összeszedem magam, akkor ki tudom számolni, hogy mondjuk az egynéhány koncertet leszámítva, voltam vagy három-négyszer ilyen klubos-kocsmás történetben. siralmas. vagyishát, nem lenne az, ha nem hiányozna.
de hiányzott, most meg valahogy brutálisan rámtört a mehetnék, unom a koliszobát, akármennyire szeretek punnyadozni esténként munka után, unom a szofisztikált komoly hölgyet, aki vagyok, aki sosem volt még egy morrisonsba se. el akarok menni, új arcokat látni, kedves kis retrószámokra vergődni, vagy csak olyan kocsmában vihogni egy társasággal, ahol a zene nem kávézós decibelszámon szól, hogy a füstös kocsmaszag ne csak akkor idézze fel bennem tinikorom őrültségeit, amikor Mirellát kikísérem a dohányzóba. idegen pasikat akarok nézegetni, flörtölni, táncolni, kirittyentve lenni. nem akarok még annyira felnőttet játszani, hogy a go out azt jelentse, kiskosztüm, színház, irodalmi est, kisfaszom.

bulizni akaroooook!!!!! :)
gggrrrhhüüff! ennek apropóján holnap valami punk-rock koncertre megyek. juppi. aztán még jövő hétvégét nem tudom, de utána pecsa! playing the angel party. szeressük.

járok a napokban várva valamire
boldogan az őszben - az ősztől.

wááá

olvastam egyszer egy grafittit: "vers az, ami nem ér ki a lap széléig a könyvben"

DE:
attól hogy valamit rövid sorokba tördelsz és négysoros egységekbe rendezed, még nem lesz vers, ember!!! ne írjad azt, hogy szeretsz verset írni. légyszi



according to: i've just read something very very bad...

mostanában gyakran eszembe is jut.

nem tudom mikor, nem tudom melyik ákos-koncert után, megboldogult itnédzserkorom legszebb éveiben, éjszaka sétáltunk gondolom a koncerthelyszínről az afterpartihelyszínre, vagy ilyesmi, pesten. ott volt Laki, meg EisertLacika, meg mindenféle ákosos arc, akiket szerettem, a Janó, a tökéletesen hauberzsoltis hajú Janó, meg budazoli, a legkedvesebb, legfárasztóbb figura a társaságból. és többen jöttünk, szétszakadozott a csapat. és valahol megálltunk egy hely előtt, mert valakik kaját, valakik piát akartak. és én álltam ott és néztem körül, mint mindig, amikor pesten voltam, boldogabb nem is lehettem volna azt hiszem, koncert után voltam, remegtem az érzékeim a meghatott boldogságtól. villamossínek, fölémhajló fák, távolabb egy épület hengerszerű tornya, és Buda, hegyek, fények a távolban. állhattunk ott ugyanúgy kettő mint harmincöt percig, nem emlékszem, de biztos egy olyan pillanat volt, amit ugyan semmi extremitás nem köt az emlékeidhez, mégis abban a pillanatban érzed, hogy valamiért azt, ott, akkor, azokat a fényviszonyokat, szagokat, színeket, hangulatokat soha nem fogod elfelejteni, persze ezt nem fogalmazod meg magadnak, csak épp mindig egy valamihez köti az a furcsa agyad. (hatás-reakció csak egyénileg kódolt, egy ízre, egy illatra. van pl egy fajta lux tusfürdő, ami velence illatú nekem, mert olyat vittem magammal oda, értitek, biztos nektek is van)

és ma tök véletlenül ugyanott álltam meg. mert melóból haza elbambultam, és a rossz villamosra szálltam, és vissza kellett sétálnom egy sarkot. és nappal volt, őszi naplemente, huszonhárom éves vagyok, lélekölő munkámból tartottam hazafelé, egyedül, az eufória és a közösségi érzés egy szikrája sem volt bennem, tökéletesen üres voltam belül, és akkor felnéztem és ott volt. az a hely, pont az, ahol ott, akkor, azokkal az emberekkel, abban a hangulatban álltam. a fák, a sínek, a távolban a hengerszerű torony - csak éppen tudtam mindet, hogy micsoda. olyan volt, mint a Találkozás egy fiatalemberrel.
visszaszáguldottam egy szekundum alatt azokat az éveket, mint a filmekben, amikor a fix pontra villámgyorsan rázoomol a kamera, és úgy elmosódik a háttér, ő fix.

feledhetetlen pillanat volt.

de lehet, hogy az ilyen élmények is csupán egy-egy hiba a mátrixban.

karaokezni akarok. most. a policy of truth-t.
de persze a karaoke bárokban a színvonal legteteje többnyire a száguldás-porche-szerelem

de pedig most így látom magam előtt: sötét kocsma, szivacsos fejű mikrofon, épp eleget ittam már, előjön a "szexis-blues-hangom", van ott még néhány cimbi, a fiúk artikulátlanul "éneklik" velem:

Now you're standing there tongue tied
You'd better learn your lesson well
Hide what you have to hide
And tell what you have to tell

You'll see your problems multiplied
If you continually decide
To faithfully pursue (és az utolsó sort együtt üvölti mindenki:)
THE POLICY OF TRUTH!!!

Depeche Mode - Recording the Universe
Budapest 2009. 06. 23.

A Koncert hanganyaga, minden nyögéssel, beszólással, szövegelbaszással, koncerteleji hamissággal, minden emlék visszajön, just like i would be there


ha lenne egy kis intimszférám, sírdogálnék kicsit. csak olyan nosztalgiázós, öregnénis, boldog könnyeket.

de nincsen intimszférám. se.

"Hogy milyen érzés, milyen balzsamban fürösztő érzés elhinni, hogy te vagy a nagy Ő valakinek."

yourcontour már megint szépet írt. mondjuk... nem ismerem az érzést, de ilyennek képzelem.