avagy
profán megszenteltség
hogyan is írhatnék a koncertről. nem lehet, nem tudok. de meg kell próbálnom, mert várják, és mert kell, hogy kiírjam.
mert két hétre lefojtottam, de hogy lefojtottam! mert vizsgák vártak, mert nem volt szabad gondolni rá, kemény fagyszívű kötelességtudó én, hát lefojtottam. tökéletes érzelmi üresség közepén ülök azóta, még most is. nem tudom felhozni amit lenyomtam. pszichológusbácsik, segítséééég! kérek egy katarzis-módszert, most! így írásban, hátha menni fog.
próba1.
vizualizálás, imagináció.
felhívom a képeket, a hangulatokat. koncentrálnom kell, cccssshhhh... az a reggel nem indult jól. heti vizsgaidőszaki nemalvás - A Koncert Napján reggel egy etikátlan vizsga... egy legyintés. hideg, fehér fények között borért sétálok, szeretem, szeretem ezt az utcát, ezt a környéket, a bakáts téri templom tornya téglás-arany, jégkék hideg, tiszta az ég. valahogy... lebegek, nem tudom, hogyan lesz este. még Balázs, aki nem figyel, aki nincs bezsongva, foci, meg mittudomén, semmi várakozás vagy izgalom, pedig istenem, Balázst is annyira szeretem. de nem bírtam ott lenni vele, mennem kellett, tűkön, tűkön, tűkön... a pulzusom a zsírégető kategóriában - és most is, ahogy írok róla, érzem ugyanezt, megy ez a felidézés - és féleste. acélkék és narancssárga. az ég és a lámpák fénye, az aréna. ó a lányok, istenem. hogy így találni ennyi és ilyen embereket, még mindig nem térek napirendre. minden egy merő mosoly, nevet bennem az összes sejtem. érzem, ahogy pajkosság lesz úrrá az utolsó babahajszálamon is, és minden fényt szikrázva tör meg, tükröz vissza a szemem, mint lázas ember szeme, olyan most az enyém, mattos is, de úgy ragyog, mint a szerelem. mintha sejtjeimet nem tartaná össze semmi már, külön érzem mindegyiket remegni, megyek, megyek, lépdelek az űr-forma hely felé. egy férfi nevet rám, köszön, akaratlanul a legerotikusabb hangomon, hanglejtésemmel köszönök vissza, továbbhaladtomban még hallom, ahogy felszisszen, érzem, ahogy utánamfordul - megkívánt, nem csoda, nyitva vagyok, mint egy kagyló, kész vagyok mindenem adni most bárkinek. woodstocki szeretet, idegen fiúkat csókolok arcon - ijesztően őszinte szeretettel. jóóó, olyan jó itt lenni, fagyni együtt, ez is olyan jó, olyan közösségi, így kéne lenni mindig, és hippi énem kommunáért kiált. elememben vagyok, hányom az idiótábbnál idiótább poénokat, aztán kis kavarodás, méreg, tolongás, szokásos pre-koncertiális elemek, levegő nincs a tüdőmben, ahogy összeszorítanak a kapuknál. és rohanás, mint az életedért - ezt úőgysem érti, aki sosem csinált ilyet. abban a pillanatban az a kordon olyan, mint a legmagasabb cél, amit elérhetsz, és úgy tepersz-rohansz érte, akár könyökölsz, orrabuksz, csak hogy elérsz. mint egy életcélnyi boldogság, kicsiben, modellezve. (mert hát nem ugyanez az élet is? nyakadat törve kepesztesz, rohansz a bodogságodért, esel közben, másokat bántasz-kerülgetsz, esetleg valakinek a kezébe kapaszkodva együtt rohantok, tökéletes analógia) nekem volt most kibe kapaszkodni. még az órákhossza meddő várakozás is öröm így. együtt. együtt lenni egy érzésben, tudom, hogy kis eltérésekkel ugyanaz járhat a fejünkben, a gondolatközösség ködében állunk - áldás ez, érzem a pillanatnyi angyalszárnysuhogást. profán megszenteltség fog egybe itt először minket, akik együtt jöttünk, aztán egyre nagyobbra nyílik az ölelés, befogva mindenkit, aki ebben a valóságban lélegzik, ott, velünk... 13ezer lélegzetben oldódni fel... gyönyörűség, a közösség elcsépelt szava szinte láthatóan feláll, leporolva térdeit. az előzenekarról nem lehet beszélni, mert ekkor már nem nagyon hallok. befelé figyelek, a sejtjeim világítani érzem. a zene bosszant csak, feszegeti a már alapállásban is pattanásközeli idegszálaimat.
...
...
...
érzed?
érzed ezt a morajlást?
érzed ezt a mélységes sötétséget?
...
hallod a sajét véret zubogását a füledben?
hallod, ahogy ver a szíved?
...
emelkedik már a pulzusod?
...
zihálsz már?
érzed?
lüktet egy ér a halántékodon
lüktet az altested
érzed?
...
érezd egy kicsikét. csitt.
csukd be a szemed.
a sötét elborít és körülölel, érzed?
ölelése egyre szorosabb, érzed?
kevés a levegő, ahogy szorít, érzed?
ölelése már itt is-ott is belehasít a tagjaidba, nyomja a bordáid, érzed?
...
érzed, ahogy dübörög a föld?
...
érzed az igazi várakozást?
cssshhhh... hallgasd!
megérzed egy töredékpillanattal hamarabb, hogy most, na most indul el az első hang. kicsit kapcsolódni is lehet, ott a színpad szélén, a tekintetektől rejtve, ne aggódj, ők is ugyanúgy érzik ezt a sejtplazma-remegtető várakozást, ezt a vágyat. érzed, hogy olyan, mint az a fényévhosszú pillanat szerelmed rég sóvárgott első érintése előtt?
és akkor a ragyogás... mintha a fényekben mozdulnál magad is. őrjöngés vesz körül, de meglepődni sincs időd, már üvöltesz te is. mért, nem tudod, a feszültség robbanásának ereje csak viszi, viszi a hangod, s mikor abbahagyod is, csak azért mert érzed, hogy vékony határon állsz az agyvérzés előtt, belelüktet a halántéklebenyed, érzed, az artérik alig bírják a nyomás, tested fojtja el a hangod, hogy oxigént lopjon a most furán sűrű, ragacsos, mégis száguldva áradó véredbe. á-á-á-á, csak ordítasz. nem lehet ezt kibírni ezt a fájdalmas gyönyört, ahogy az első akkord mintázatot hagy az agyadon. szinte látod, ahogy egy rajzfilmes elemként áttetsző kabátként emelkedik feléd a gátlásod, az intellektusod, a napi szerepeid, görcsid, kötelességeid - szétmállik, elporlad a fényben, és nincsen többé sehol. erőszakosan, ösztönösen mozdulsz, ragadsz meg valamit, egy borzasztó energianyalábot, amibe kapaszkodsz végig, mint egy furcsa lény vastag csápjába. szorítod, és emel, feje felett pörget meg, hullámmozgásban rázza a tested, gyomrodnál szorít, és ráz mint egy babacsörgőt, mint egy makacs gyereket, ráz, mint egy téveszmést, hogy ébredj végre tudatra. és ahogy sikerül, már érzed a tisztulást. gerincedben a velő habos lesz és könnyebb a levegőnél, emel, emel. látod: a fények vrösbe, kékbe, jegeskékbe festik a testeket, az arcokat. gyomrodban, beleidben isten üti az iszonyú üstdobot, a gitár az inakat, a dob a csontokat mozgatja, az agyadban a Hangja fölényesen beül az irányítóközpont székébe, játékosn pördül egyet a székkel, felkacag: most két órán keresztül azt játszik a tudatoddal, amit akar.
csináltnak tűnhet a mozgás, ahogy szinte az életedért íveled a mozdulataid még nagyobbra, közbe' meg tényleg. érezhető damil kapcsolódik a tarkódra, a gerinced és a koponyád közé, és ennél fogva mozgat, táncoltat, ugráltat, rángat ez aFérfi-isten, ez az Igazi Állat, ez az esendő ragadozó. kétely nélkül döglenél bele az uralmába, olyan vágy, olyan szerelem ural, ha közelít, felé mozdulsz - itt nem él már a tudat, az ősállatod odabenn - ő mozdít, mert kódolva van belé az egyesülés vágya. élet- és halálösztön, tömeghipnózis és egyéb szakkifejezések kavarognak benned, egy olyan szexuális szélvihar hullámain lovagolsz körbe-körbe... összerándul a gyomrodtól az ágyékodig minden ideged - izmod, lüktetsz, felforrósodsz. zavarba ejtő felismerés: felizgultál, sőt, valós élményed van. torkod olyan szűk, mégis árad belőle a hang, minden hangod, minden mozdulásod az életedre megy.
csak néha, töredékpillanatokra vagy tudati szinten. ilyenkor: nini, a szekus veled énekel, s hátrapillant a színpad felé, ha valamin felnyögsz - ez általában a ruhadarabok számának csökkenését jelzi. (ilyenkor a tüdőszorongató megkívánás, az aggódó szeretet és féltés, a hála, a főhajtott alázat, a strange szerelem, még töb vágy, és az odaadás furcsa kevercse, amit érzel) tudatos pillanatok egy másika: körbepillantasz barátaidon, suta szeretetnyilvánítássá torzul, ahogy túláradtok ott együtt. magadba ölelnéd. egy vágta, igazi vágta ez a koncert, azt se tudod hová, milyen cél felé nyargalsz, de nagyon fontos hogy odaérj.
*villámképek*
the way you mooooooooove - minden inat egy kötegben maga felé húz a hangod, te drága, te isten, te Ember
*
wroong! és a felkiáltójellel villansz fel, ahogy a vörös fények is. egy hatalmas dózis vér pumpál fel-fel-felfelé, áthajolsz a kordonon, de a lendület hátraránt. előre-hátra. dobál, mint egy rongyot. csapódsz, mint egy ököltalálat
*
minden, de minden valaha volt fájdalmad, minden ferde nézésű szomszédnénit, minden csalódást, minden adott-kapott rúgást, minden aprócska halálodat egyetlen hangba préseled: try walking in my shoes
*
a te pulzusod. a te véred, a te erőd pörget tengelyem - tengelyed körül, hajt, szédülök, villámlok, többször felhörgök, ezt a hangot pedig nem is tudom kiadni. nyüszítek, nem bírom. beléddöglök, te állat.
*
elfogyott. nem, nem tudok ennél jobban szeretni. precious. belehalni kicsit, az volna jó.
*
sistergek. rezdüléseidben utazom. ez a lüktetések legalattomosabbika. gerincből hullámoztatsz, te sunyi dög. nekem mindent megérne: your lips close to my lips
*
intim, szerelmi, áldott pillanat veled énekelni, Martin Gore. mennyektől kölcsönzött erők fognak egybe, síri magányunk egy villanásra összeér. áhítat. csendesség. most valóban együtt vagyunk.
*
mindig, mindig, mindig itt leszel. mindig.
*
a legkegyetlenebb dal a világon, hát nem hagy egy szusszanásnyi kegyelmet, úgy szaggat össze rongyokká, úgy hullámoztat, úgy kínoz.
*
a látványba beleszakadna a szíved, ha épp nem áramolna benne körbe-körbe ez a balzsamszerű, bársonyos nagy boldogság.
*
a legördögibb mosolyod: mert ez elemien igaz: látni akarlak csontig lemeztelenítve.
*
még egyszer, utoljára belémarkol az altestedbe ez a szörnyeteg és annál fogva rángat-vonszol-erőszakol végig ezen a dalon. de neeem, nem visz el a csúcsig, kegyetlenebb ez annál - coitus interruptus.
