szégyellős exhibicionista

...nap volt.
tegnap éjjelig dolgoztam, de megérte,aztán olyat csináltam, amit már igen rég. aludtam. és ettől olyan extra jól lettem hogy csoda. mosolygósan egyetemremenés, óra oké,
aztán elkap lengyelproft, akit szeret,mert csak szépreményűleányzónak hív meg másért is szeretem.elintéz szerződést, ami fontos anyagi szempotból ja a pozsgait is letámadtuk (mirella jól fut...),aszonta, bekerülök a noteszába... jelentős dolog. le van fogyva, szerintünk szex/rántalanítókrém terápián van, mert ki van simulva és csillog a szeme neki. és még mindig zseniális.
segít amcsicsajnak, résztvesz táncórán, jó a szeretem-hangulat, a táncórárajárok-hangulat, csak a tanarsrác szimpi eddig. utálom a tükörtermet.
ettünk csokikrémes valamit daráltmogyoródarabkásat.
láttuk zsinkát, aki sohailyenmégsoha szexi volt. elolvadtunk, mert belőtt sérós, öltönyös verzióban méghúhább. bár attól tartok, anyjok fésülte be a haját meg vasalta az inget, hogy ő meg érteolvadozó egyetemista lányoknak hernyózza a kiskezeit.(a hernyózás az olyan fogdosás,amikor nem nyúl semmi olyan helyre, mert nem kompetens az ügyben, de nagyon szeretne pl mikor egy idősebb tanár tök kedvességből és csupa véletlenből megsimogatja a karod. hernyózós pl. a béla is az andantéból. kondi nem hernyózós,mert ő simán vetkőztet azúr szemeivel...szóval van vér a pucuba.nyamm. tegnap is pl.)
ettünk marikanéninél játékpénzből. (tegnap mr l-től kaptuk,aki modell lehetne a Telivér Férfi című képemhez.kár hogy a mondjukúgykislányos csajokat szereti. bár ő is szemmelvetkőztetős, sőt ő szemmelmegkúrós...)
apropó modell. gé, aki mirella egyik révaismerőse a negyvenezerből, finoman is kielégíti a férfiszépség minden kitételét. és akkor ezt közöltük is vele,meg ha ráér és szeretne egoista portrét magáról, akkor az jó, mert én meg szeretném nézegetni három-négy órán keresztül az arcát neki. amúgy egy földigiliszta típus, nagyon tudja magáról a nyilvánvalót.
(ezer bocs és egy anyamedve a sok frivol és trágár és a többi kifejezésért, tombolnak a hormonjaim.)
még reggel a buszon megvilágosodtam egy mondjuk hogy tanulmánnyal kapcsolatban, révész dalairól szólna vagy mi. ha isten is úgy akarja, dögös kis cucc lesz.
miismég.
jamásnem, csak a buszon haza szembesütött a lemenő nap és biztos szép lehettem a vörös fényben,meg amikor a nap átvilágít a szivárványhártyámon és olyan áttetsző olyankor.
most meg befejezem és elküldöm a beadandót a drágaédes lengyelgyörgynek.

sokat gondol a viselőjére:
Fehér Glaszékesztyű

rejtélyes szeretett, napi kis darab vagy,
akiről sokat beszélek, féltlek,
de hamar talán majd
hiányoznak sorok, szavak belőled

lopok kis időt, hogy elmondjam, élek,
rohanok csak s semmire nincs időm
de újra itt leszek lassacskán tényleg


rengeteget melózok, de lassan lenyugszik itt a sok kedély, aztán írok rendszeresen ismét, addig meg remélj
(már egyetem, pest, meló, és versben járó agy)

de
2007. szeptember 7.

Már ősz van, a nyár azonban még nem ért véget. A nyár vége majd a vasárnap, a költözés lesz. Nem félek már, mert miért is félnék, szokott helyre megyek, vár az épület, a város, várnak az emberek, helyem van ott. Mégis a "változás szele" - közhely kerülget, bennem van, piszkálgat innen-onnan.
Végre menni, tenni a dolgom (ööö, de mi is a dolgom?), alkotni, tenni, beleállni a szokott rutinba, hurrá, tök jó, mégis előre unom, félek, várom, szorongok, kapkodok ide-oda, semmihez hozzáfogni kedvem nincs, egyszerre csinálnék több dolgot, jó, hogy újra barátok közt leszek, de előre utálom az alkalmazkodást hozzájuk, tudom, hogy jó lesz, de ha mégsem?
Aztán festenék is, de bűntudatom van, ha nem a Fontos Dolgokkal foglalkozom. Tele a fejem új ötletekkel, de félek, (sejtem, biztos vagyok benne) hogy nem jut majd idő rájuk, az egyetem, a srácok, a tdk, a Bárka miatt.
A Bárka is. Nagyon szeretném, Isten látja lelkem, mennyire. Félek, milyen lesz, félek, nem kellek, nagyon akarom, nem tudom, hogyan kellene tennem érte, hogy benn maradjak a hat-hét emberben, kell az öröm, hogy ott dolgozom, és kell a pénz is. (Csak halkan meri suttogni valaki idebenn, hogy és akkor mi lesz, ha ezzel elveszti a varázsát a hely...)
Meg hogy mi is vagyok, hogy is legyen, kell-e egyáltalán választanom: "tudós-ember" vagy "művész-ember" vagyok, legyek? Összeegyeztethető-e, ha mindkettőre vágyom?
Jaj, sóhajtok, nehéz.
Meg az anyagi helyzetem is aggaszt, meg a lehetőség, hogy némi kockázattal változtassak rajta. (Persze tudom, hogy egy beszégetés újra meggyőz majd.)
S csak sóhaj újra.


2007. szeptember 9.
Hát elindultunk aztán. Nem hagy írni, úgy döcög, visz a vonat vissza.
Nagyapám jön velem, cipeli a kócerájom, logisztikai menedzser-asszisztens. Néha bejelenti hol járunk, vagy szól pár szót.
Fura volt reggel, izgultam, gyomoridegem volt, szorongtam, mint ahogy tavaly ilyenkor, az első Pesten töltött hetem után, szorongtam, de már pánikszerűen, rettegtem visszajönni, az ismeretelen város, az emberek, az otthoniak beszaratásai miatt. Már régiként vár minden, szoba lefoglalva, egy szobatárs biztos, ez már jó. Mégis az újdonság varázsa-ijesztése...




aztán ma, szeptember 12.
beköltöztem, jó volt a sok régi arc újra, a sok mosoly, az újak-majd meglátjuk.
sok a reggel8as óra, de nem gáz. beszédtechnika, konfliktusmenedzsment, művelődéstörténet, vizuális kommunikáció jók. l-nél meg bevágódva sanszos a szociofilm jójegy, meg klassz is lesz, művelődünk. végre támpontok, remény, jó lesz ez. fura hangulat, olyan semmi-se-különleges.

hétfőn próbameló Bárkában. szerettem. két hét és kiderül. akkor leszek huszonegy. sok igazi mosoly volt, meg talán szimpátia, egyszerű, természetes vagyok, mint aki az otthoni rutinban mozog, félhomály, a csendbe-hangzó-bentről-jövők. ahogy Ő egész közel jön, nem fél az ismeretlen intim zónáktól, észre sem veszi, természetes, a bőre színe, a hosszú borostaszálak, az apró szép szeme, a figyelem, a feszültség, amit áraszt. a levegője, amit kilélegez, az illata, a hangja. a belső összerándulás. ahogy magáz. nem engem. a semmibe simulás. itt sem vagyok, én itt sem vagyok, csak a mosolyom. utána még kicsit. a benne-vagyok-érzés. mellete menni el. utánanézni soká. sütitenni a sikamlós szövegű szakikkal. még. akarok.











más. nagyon más. fontos. felcseszett.
nagyon durván a faszom szalad tele a tékarosok leszarozásával. tényleg. már a dühig. ma csinicsabit a reggeli buszon majdnem elkaptam a metroszexuális frizurájánál fogva és vertem bele a fejét az ablaküvegbe. faszom, bazmeg, kurvaélet. én nem akarok közgazdász lenni, hanem kommunikációs szakember akarok lenni, azért jöttem kommunikáció szakra az ország kibebkúrt legjobb egyetemére. te meg, hogy vesszél meg, csököttagyúkám (mindenki, aki baszogtat minket), azért mentél közgázos szakra mert azt akarod csinálni, ugyanazon a szétb... intézményben, igen az ország vezető egyetemén, a világért sem tanulnál egy kis szemiotikát, én meg a viléágért sem tanulnék számvitelt.
(amúgy meg, te a sok matektól meg gazdaságtól csak okos lehetsz, az is csak ha csinálod rendesen, művelt nem.ja és én áélvezem azokat a lebutított ostobatékaros órákat, míg te senyvedsz, mert alaphülye vagy az egészhez.)
ezügyben ez az utolsó miheztatrásvégetti szófosásom. :-)

sose csesztem még fel ezen magam, de most giganagyon


most meg abbahagyom az élvezetes blogolást és takarodok okoslánykodni, és írom a szocinterjúkat meg a terepmunkanaplót. ja. a tábor jó volt, majd írok ról, mondjuk fellököm a rövidített terepmunkanaplót

pápá
kicsitmegintújrawhitegloves

és ezt találtam
gigajó

jaaaaaaaaj
eztetetetetetet meg a folytatását pygmalionnak kötelező jelleggel

leszek.


kéremszépen keddtől részt veszek a BCE Szociológiai és Társadalompolitikai Intézetének kutatótáborában.
nagykislány leszek, okosgyerek.
ja
meg nagyon rémült is mert ez valami olyan, amit nem ismerek, sosem csináltam, satöbbi.

bár, ezért megyünk, elvileg, tanulni, vagy mi.




aztán már csak egy hét és return to the megalopolis
hiányoznak a kolisok, joker, imibátya, még stipi is (!!!!!!!!!!)
meg marica is hiányzik
hiányzik pest. annyira imádom, de ezt már írtam valahol

most ez a tábor foglalkoztat meg visszaolvastam a fentit és felidéződött a hangulata és olyan jó volt, részt vesz az év napja versenyen (amiről amúgy mirella háromnapos nagyonnagynklassz nálunktartózkodása alatt értesültünk egy joy magazinból, amit a színház mellé vettünk kontrasztanyagnak...jó volt. mikor m. itt volt, az jó volt, vihogtunk a joyon, fel/megháborodtunk a vihar-kritikán a színházban, csináltunk radioscenic-műsort, ettünk nagyokat, láttunk egy fura égi jelenséget, szerintem az endever darabját ahogy elég a légtérbe érve, aztán néztük a szuicidák hullását meg terveztem ruhát meg csokitettünk még)
amúgy az év napja versenyen a poltudvizsgás-minisztériumos-padlásnézős-dunapartondalolós nap az első eddig (még csak augusztus van!), de a fenti margitszigetes hepaj, meg az andante borpatikás este, meg a vizsgaidőszak-végi marikanéninél kajálós, viharbanhazamenekülős este, meg persze az összes, de főleg az utolsó hamlet is részt vesz...

hjajdemelegemvan.
megyek is hazoá.
ott van ventillátor
pápá

az hogy újra festek
nem kis dolog
három éve nem festettem semmit
képzőművész (!!!)létemre
meg imádom is
egész különleges tudatállapot
amikor az agyadnak semmi korlátot nem feszítesz
arra kalandoz amerre vágyik
hároméves korodba
egy régi fiúhoz
buta dalokba
versekhez
borzalmakhoz
tényleg bármerre
mehet

és jelentem
újra festek
ez a tudatállapot is visszajött.
ilyen meditáció-féle dolog.

és elkészült az
Ophélia virágai
majd felteszem
de szerelmes vagyok ebbe a képbe
imádom
ja az oldalon ez a piros meg nagyon népszerű, tervezek néhány példányt föstegetni belőle más színekben is csak a festés élvezetéért
aztat is imádtam csinálni

pá

Hét dolog

Blogbarátaim körében terjed egy felhívás, most nem emlékszem, hogy személyesen is megkaptam-e – elittam az agysejtjeim, bocsi – mindenesetre csatlakozom a kezdeményezéshez, miszerint írjon mindenki hét dologról, amit még nem elített a blogjában. Na itten van a lista, ezek lesznek, a hetes meg ennyi is marad.

I. Apámról Arról, hogy néha gyűlölöm, amiért nem volt, ma sem kíváncsi rám. Hogy máskor meg ugyanezért megszakad a szívem és végtelen tehetetlenségemben bőgök.

II. Ágiról Csöpögtettem már róla egy-két dolgot, de a legnagyobb részt kimaradta. Fájdalmas tüske, felesleges is, régi is, inkább már csak a helye, mert tudom, hogy nem éri meg, mégis fájdalmas, dühös heg ez.

III. Arról, ahogy élünk A házról, a napokról, a „kellene”-ről, a „nincs”-ről, Nagyapáról, Pistiről.

IV. Disznó kalandjaimról Az Akik voltak – posztokban akartam Róluk szót ejteni. Arniról, Gáborról, Laciról, Apuról, Pistiről és arról, hogy néha jó lett volna engedni a visszatartott, de létező ribancságomnak.

V. Kertvárosi életünkről Mikibácsiékról, erről a mocskos patkány bandáról, akik undorító, perverz dolgait három elképesztő, abnormális évig viseltük el jórészt miattam.

VI. A művészetiről Arról, hogy hogyan vettek fel, milyen volt az elején, Tamaráról, Nikiről, a Társaságról, a RockInnről, aztán ahogy a nép egyre változik körülöttem.

VII. Káros (?) szenvedélyeimről Nem dohányzom. Sosem próbáltam, slukkot sem, egyszerűen csak nem érdekel, két dohányterméket próbáltam ki, a tubák tetszett, a vízipia nem. Ennek megfelelően nem próbáltam ki a füvet. (Bár a terv az, hogy egyszer majd igen, a margitszigeti szökőkóút közepében fogunk flesselni, ahogy a víz zubog a fejünkre.) Más drogot sem. A szeszre viszont nem mondok nemet, bár az ész nélküli piálást már kinőttem. (Néhány kivételtől eltekintve…) Élvezeti cikként fogyasztok alkoholt, főleg bort. Úton vagyok a sznobéria felé ezügyben, kellett Csatának megszerettetnie velem a _minőségi_, öreg, száraz vörösborokat… Istenem, azok a Tiffán borok… Nem sportolok. Sajnos és még. Oka pénz- és kezdőlökés-hiány. Egyetem alatt megint fogok, gondolom step-aerobic, meg a lányokkal megyünk latintáncra. Sajnos, de érthetően szeretek jókat enni - ki nem? – és hálistennek még jó hízékony is vagyok. Szeretem a franciakártyát, kanaszta és póker, de pénzben soha, majd csak ha eljutok Vegasba. De a legdurvább szenvedélyem a szépnek a mindenáron való kutatása. Leginkább az emberi test(b)en és a gazdag zenében és a betűknek egy rejtélyes sorrendjében (vers) és a jó színházban találom meg.

+ Vannak hibbant szokásaim:

· 2004-től jegyzem, 2005-től dátummal, hogy épp mi(ke)t olvasok, plussz kb egy éve ha találok egy jó szófordulatot, egy hatásos leírást, egy találó hasonlatot, vagy egy klassz poént, azt is kiírom.

· A CD-k csak pontosan állhatnak egymáson egy oszlopban, szépen, gondosan.

· Nem cím, műfaj, szerző, vagy valami más logikus szempont szerint rendezem a könyveimet a polcon, hanem nagyság szerint.

· A takaró csak gombolással a lábam felé állhat az ágyon.

· stb.

++ Két éve készülök egy könyvet csinálni. Nem kifejezetten írni, csinálni. A régi-régi relikviáimból készülni, megannyi olyan tárgyból, amely mindegyikének története van s ezeket a történeteket le is írnám melléjük. Ex libris Lola lesz a címe és gyönyörű lesz.

+++ a legkiírnivalóbbat hála az Istennek és egy ihletett éjszakának már leírtam

pápá

ja van egy újabb nevem:

cyrano de bergerac

merthogy mirellának terveztem göncöt, aztán a mai este a ruha miatt majd jól mindenki beleszeret. és ez olyan mint amikor a cyranoban ugye a roxane azért szeret a szépfiúba mert az okosfiú a szájába adja a jódumát

Lacika

Mély gondolatköröm némileg megzavarja a szomszédból a fogyatékos rokonkisfiú, Lacika vagy hogyishívják, aki ül a lépcső előtt a földön kisgatyában és a szomszéd kutya csaholását utánozza néhány káromkodással és szellentéssel tűzdelve, ezzel tovább hergelve a kis dögöt, akit a The Rasmus zenekar frontemberéről nevezett el kissé infantilis gazdája, aki külön írást érdemelne igazáén. A kutyát mellesleg fel tudnám rúgni, mert folyton az árokpartunkat pitykézi ki különféle színű és állagú, de ugyanolyan büdös kutyagumijaival. Én meg heti rendszerességgel lapátolhatom a forróságtól megkövesedett golyókat. Délelőtt óta legalább tart a buli, a kissrác hasa úszógumivá gyűrődve izzad, szeme betegesen forog és fennhangon nyög, kaffog a kutyára. A kiskölökkel voltak már sztorik egyébként is. Anyám egykori pasijának rokona Lacika, így részt vett a pasi lányának ballagásán nálunk. Lacika, mint egyszemélyes nukleáris háború tombolt a házban, beletenyerelt a tortába, célbadobóst játszott a pogácsával, kitépte a falból a vezetékeket védő körlemezkét, leszaggatott két ajtót, néhány holmit a falról, a függönyt a polcról, leszórta a könyveimet, a kutyánk meg posztraumás sokkot kapott tőle…Tánya néni, aki pedagógus, megállapította, nem rossz a gyerek. Ja, persze. Csak épp nem kapja meg a kellő nevelést. Nem meglepő, hogy anyu, aki maga is elmegyógyintézeti kezelt, nem tudja nevelni. Speciális intézet kellene neki, de nincs. Anyu nem akarta kisegítőbe küldeni, mondván, nem hülye az ő gyereke. Tényleg nem az, csak éppen beteg, minimum hiperaktív, de kis gondok lehetnek az értelmi képességeivel, de az autizmus sem kizárt szerintem. Viszont pasi már most, pedig tizenegy-két éves. És még nyolcéves sem volt, amikor is gyakran lepte meg a társaság nem egy hölgytagját azzal, hogy közölte vele: jók a cickóid. Fakultatíve le is csekkolta kézzel. Elismeréseiből nekem is jutott…

Aztán most, pár nappal később hallom:
Lacika beszökött a nagymami szembeszomszédjába úgy, hogy felfeszítette a szúnyoghálót. Bent kihúzta a hűtőt a helyéről, jelzem, tizenegy-két éves a kissrác, majd a tartalmát szépen eltüntette. Az igazi hepaj csak ezután jött, szép módszeresen összepisilte-kakálta a lakást. Ejeleétől a végéig. Mindenütt. Rejtett zugokban is, mert teljeskörű takarítás-fertőtlenítés után ma is érezhető némi szag...
Spekuláció csupán, de szerintünk a területét jelölte meg...

Ismét pár nap múlva:
Festek. Teljes csend kell hozzá, így ülök az üres szobában egyedül. Az ablak nyitva viszont és így van szerencsém hallani amint Lacika most a villanydróton burukkoló gerlicét utánozza a jellegzetes hu hu huuuuu hanggal. Eszembe jutott a Madárka című film...

2007.július 30. Hétfő. Édesanya egy hét szabi után bemegy a hűtőházba dolgozni. Délutánra. Kettőre megy, de nincs még három, már kocsi parkol a ház elé, édesanya kiszáll, bejön, és kérdésemre közli:

-Hát ki vagyok rúgva, fiam.

Hát ez történt. Az igazgató úr egy pár hónapja került az üzembe, nyugdíjazása előtti utolsó fél évében először lerombolta mindazt, amit előtte az édesanyám és két munkatársa heti hét nap napi tizenhatórás munkával létrehozott a semmiből. Olyan elviselhetetlen modorral közeledett a keservesen összeszedegetett munkásokhoz, hogy nemegészen két hét alatt valamennyien távoztak. Mindannyian. És ez a zseni megtette pl. hogy három munkás plussz egy műszakvezető plussz egy igazgató mellé felvett egy kertészt. Végülis logikus. Anyámat a kezdetektől nem állhatta. Volt a dologban nem kevés kisebbségi komplexus meg hímsovinizmus, mert miazmár, hogy anyám, aki csak egy _nő_, jobban ért a dolgához, mint az igazgató úr.

Aztán újra összekapartak munkásokat, az igazgatóúr felvett néhány szellemi gyengét meg pár alkoholistát, és szépen ki is rúgta őket egy hét múlva meglepetten és dühösen, hogy anyámnak megint igaza volt. Aztán meg kibaszta az anyámat. Nem sírt, vagy legalábbis én nem láttam, de attól még tudom, hogy majd egy évi munkáját tette tönkre ez a vén fasz, és alázta meg még az utolsó napon. Mert a dolog úgy volt előadva, hogy akkor most anyuka vagy aláírja, hogy a munkahelyi hideg körülmények miatt ő kérelmezi elbocsátását, vagy kirúgja. Aláírta. Hazajött. Hallgat, hallgat, felmentünk a tesómhoz, elmondta a dolgot, tesóm feje egyből duplaméretű lett, egész késő estig honfoglalóztunk, gondolatelterelő hadművelet…

Aznapeste ezt írtam:

„Addig-addig sütkéreztem a biztonság nyugalmában, ebben a kényelmes mocsárba, míg aztán egyik pillanatról a másikra egyszer csak sehol. Próba ez, egy újabb, egy sokadik ebben a már-már végtelennek tűnő sorban? Nem tudom. Nem tölt most el azzal a gyomorremegetető félelemmel, amivel korábban mindig. Edzettség, vagy előérzet? Hogy majd fentről ez is elrendeződik, mint valahogy mindig…”

Pár nap múlva meg ezt:

„Anyám nem leli helyét. Jár fel – alá, ki s be és hallgat, egész nap csak hallgat. Sosem voltunk nagyon beszédes viszonyban, de azért ez érezhetően ennek az új – régi-új – szituációnak szól. Megalázható az ember, de hányszor? Meddig lehet büntetlen? Egy hozzá nem értő vénember kezében a hatalommal megalázhatja az én fenséges anyámat, aki olyan bár, amilyen, ő sem tökéletes, de a szakmája a kisujjában van. Mondjuk megátkoztam a pasit, úgyis megdöglik még idén…”

Most táppénzen van mami, a fizetése x százalékát fogja kapni, utána meg valamennyi munkanélkülisegélyt, de ha azután sem talál munkát, akkor mókás lesz a tesóm nevetséges fizetéséből élni hármunknak. Mondjuk elvileg addigra már én is pénzt fogok keresni, ha igaz és összejön és sikerül… Jaaaj, istenem, ez a vesszőfutása anyámat teljesen összetöri egyszer, abba meg én fogok elpusztulni.

majd aztán ki is fejtem

de úgy érzem, én egoista dög, hogy tartozom nektek életem tőmondataival
nesze

-voltam győrben. nem így terveződött, de kezdem azt hinni, az apák kilencven százaléka (juj bocs, hamletből idéznék: "agya százalék helyett ázalékkal van tele...") hülye. vagyis a mirelláé tutira az.

-úgy folynak össze a napok mint az akvarellfesték

-anyukámat kirúgták. mókás lesz egy ideig táppénzből, majd munkanélkülisegélyből, majd a bátyám hatvanezres fizetéséből élni.

-írtam egy vicceset. szociografikus jellegű és majd jól fel is teszem.

-találtam egy arra vonatkozó felhívást, miszerint nosza írjunk hét dologról amit még nem említettem a blogban. megvan, csak papíron, majd érkezik.

-meg bujon is voltam. jujjderonda hivalkodó undorító házat is láttam ott. meg unatkoztam is.

-ÚJRA FESTEK!!! igen, igen, igen. évek-hosszú üresség után, ötlet/ihlet nélkül, most újra festek. csodálatos. majd kifejtem bővebben, mit is jelent ez számomra. de amúgy: rengeteget. ja. hamletes kép. ezt is kaptam tőle.

-hetek óta ma ültem netközelbe ismét. nagyon hiányzott máté. és pygmalion újra blogol, végre

-ittvan mirella. tökjó. és míg én már órákóta netenülök, ő ifjúságilapokat olvas. megihletett. aztírja az im 2006 szeptemberi száma, a greenday megmentette egy kislány életét.
talált a szentem egy gránátot, de nem kezdett el játszani vele, merthogy a greenday american idiot c. ambumáról ismerős volt neki. okos gyerek. aztán erről eszembe jutott hogy ugyanakkor a greenday meg is ölt két gyereket, merthogy úgy 1945 táján még nem jelentették meg ezt az albumot és ezért a nagyapám és két testvére igenis játszani kezdett egy talált gránáttal. a nagypapám két testvére így aztán elég csúnya kínhalált halt, ronda véres részleteket kihagynám, inkább nézéttek meg a hannibal c. filmet. de a greenday akkor is megölt két embert... legyetek óvatosak.

hirtelen ennyi. tessék kiélvezni a rövid bejegyzést, és rettegjetek, mert jön a megszokott százoldalas...

pápá

(mióta kiszerettem bézéből, nincs nevem, ajjaj)

kérdem a sok gépeléstől a kezed kérges-e
te döntsd el hogy rémes-e vagy szép mese
és hogy
pusztuljon-e a férgese

Nirvanus

Ó ő rövid, ám jelentős epizódom. Ő az a szerencsés (?), akivel először és utoljára igazán „jártunk”. Huszonhárom kemény napig.

Egyik délután üldögéltünk bluesban már nem is emlékszem kikkel. Aztán jött ez a robi nevű fiú, leült mellém, beszélgettük kicsit a semmit, aztán valahogy megcsókolt(am?). Ő elmondása szerint akkor „szeretett belém”, amikor másnap hogy összejöttünk, elmentem a sulijába egy rockbuliba, és hm, most figyelj, káprázatos voltam, ahogy felmentem a lépcsőn. Épp ott állt, és na ebben a szent pillanatban odalett értem.

Aztán nagy lett a romantika, az én fejemben összeállt a kép, ahogy bemutatom itthon, első szex satöbbi, forevörláv, hasonló kicsinyes tervek Persze nem így lett. Naponta levelet váltottunk, hogy kifejezzük lelkünk mélységeit, illatosak ezek a levelek, megvan mind, néha takarításnál könnyesre röhögöm magam magunkon, de legalább nem volt ciki. egész helyes volt, hosszúhajú (!!!!!!!!!!!!!!!!!!ez akkoriban alap volt, rockerek között szocializálódtam, vagy mi), nirvanusnak hívta mindenki. Viszont csóró volt – ez őt zavarta, és unalmas – ez meg engem zavart. Kapcsolatunk abból állt, hogy elém jött a suli után, elsétáltunk a buszmegállóig, közben nem nagyon beszélgettünk, viszont húszméterenként megállított és csókolóztunk egy kört, aztán meg könnyes búcsút vettünk, kicseréltük az aktuális levélbeni szerelmi vallomásokat(pl kaptam tőle egyszer valami három vagy négy A4es lapot kétoldalt telekörmölve: szeretlek.), aztán hazamentem. Hétvégén rockinn, ahol kényelmetlenül érintette, hogy nem bír meghívni semmire, engem meg kényelmetlenül érintett, hogy ha csókolózás közben kicsit beindultam rá, mindig leállított, mondván, nem kupiban vagyunk. (ki az az impotens töketlen, aki ilyet mond egy csajnak, őszintén?) pedig még anyukának is elmondtam, azóta is ez az egyik kedvenc sztorija, hogy milyen kínban meséltem el neki, hogy márpedig nekem fiúm van és lehet-e. mégis ki kellett dobnom, dögunalmas volt. Nem voltam jófej. DepecheMode buli volt, december leseje, klassz buli. Este még minden rendben, csókoltam kedveskedtem, aztán elindultam taxihoz, szótlanul, ő jött utánam, (like a street dog…) értetlenül, próbált kommunikálni de én nem. Aztán megálltunk a buszmegben ahova a taxit szoktam hívni, és néztünk egymásra, amíg sokkal határozatlanabb hangon kiböktem a mondandómat. Nem értette, én meg hajthatatlan voltam és tulajdonképpen görény, amiért nem magyaráztam el neki, miért, de mondtam volna azt, hogy uncsi vagy, szivi… próbálkozott még utána visszakapni, de nem sikerült. Be is csajozott hamarost, aztán azóta jóban vagyunk. Akármikor találkozunk, mindig épp atomszerelmes és épp nősülni készül, persze a csaj mindig más, na, ő egy ilyen szerelmes típus. Édes fiú amúgy, csak épp kevéske...

sokmindent kellene itt hathatósan összefoglalni:
mik voltak, na

volt hőség
eztet múltheti hőségriadó kapcsán:

2007. 07. 18.

Meleg van. Iszonyú meleg. Ha az ember kimerészkedik a házból, úgy veszi körül a forróság a testet, mint terhes, nehéz dunna, amit nem a szokásos hűvös vászonba, hanem meleg, irritálóan meleg bársonyba burkoltak. Kevés ruhadarabok nyomják a mellet, ülnek rajta, mint gyermekkori rémálmok szörnyetegei. A kertben a rózsák perzselten, elégve állnak, nem bírják ők sem. Mintha csak az egész világ lihegne. Kérlelhetetlenül kék az ég, még hangulatjavítónak sem úszkál rajta egyetlen felhőcske sem. Csak heverni bírunk itthon naphosszat, ventillátor fújja ránk a nem éppen hűs levegőt, nappal alszunk, éjjel lézengünk a felforrósodott ház előtt az udvaron, nyúzott, ingerült mindenki és mérhetetlen az unalom. Az unalom. Az én olvasatomban sosem az, amikor nincs ötletem, mit csináljak, hanem az, ha valami kényszerít rá, hogy csak bizonyos dolgokat csinálhassak. Most dögunalom, hogy ébredéstől estig csak kinyúlva heverek a házban. Meleg, de még mindig mennyei hűvös a kinti időhöz képest. Olvasni naphosszat, néha kinyújtózni, mert fáj a hát. Elpilledni a betűkön, aludni. Álmos, nyúlós, betegítően forró napok. Elmehetnétek végre már.

jaj még előtte volt hogy zsuzsizás-lacizás volt.
jó volt, naná, mint mindig. vicces ahogy arról beszélgetünk zsuzsival, hogy miket csinálnánk, ha lenne pénzünk... de nincs. de majd!

lacival meg aztán voltam krisztánál is, mert rendes volt és elhívott, és klassz kaját és hosszó horoszkópot kaptam tőle, meglepő és nem meglepő dolgokkal.
azért jó, mert hogy ő elvileg tényleg ért ehhez, nem holmi tenyérolvasós gebasz.
azt mondta sok a külföld a sorsomban
angol és német nyelvterület
meg a plátói szerelmek
meg a nehezített barátságok
és hogy éljem ki a végzet asszonya énemet.
kiélném én, csak nem tudom még elhinni magamról a dolgot.
megnéztem a szalagavatóm, istenem de imádtam, a világ legeslegjobb élménye volt az a színpad és az a buli. amikor őstehetség! - ezt mondta a tánctagozatvezető
amikor öröm volt önt nézni! - ezt mondta egy vadidegen
az a nagydarab csaj a legjobb! - ezt meg a technikusok mondták...
hm... jól táncolsz! - mondta a metroszexuális krisztián, aki a táncot tanította be, mikor mondta, épp össze voltunk tekeredve, rettentő kurvásan, a lába a lábam között, egyik kezem a hajában, a másik az inge alatt. a srác amúgy egy érdekes. ránézel és azt mondod, fúj, ez csőköcsög (nem úgy értem, tudjátok), viszont közel jön, mondjuk egy méterre, és a kisugárzásától egyből nedves lesz a bugyid. sosem hittem hogy létezik ksugárzás, de nála elhittem.
jaj istenem, de jó volt éljen a visszaigazolás.

aztán a szalagtűzés előtt a virágosztásnál, érdekes, követ a kamera, jó hosszan. mintha direkt engem vett volna a faszi... konspirálok ezerrel.
de nem tudom mit zabált rajtam akkor a közönség. szerintem kövér voltam és elvarázsolt, már úgy fejre, mint aki tök betépett. de _boldog_ voltam, nagyon



na hogy jön ez ide?

mindegy
most megyek
ja
gyorstalpaló győri kirádulás is volt
majd még írok róla

pápá

ritkán küzdöm le eredményesen a belső kényszert, hogy otthon maradjak valami finom kis olvasmány kedvéért, így ritkán jutok nethez


de akartam írni:
éljen a politikus coming out! imádtam a faszit, ahogy elcsuklott a hangja, amikor kimondta: "együtt élek valakivel, akit szeretek..." meg amúgy kommunikációs szempontból is ügyesen adta elő. szóval hurrá.

aztán most olvasgattam kedves blogjaimat, és hát a legtöbbjük szót ejtett a pride-ról, aztán jöttek az iq-fighter kommentek, erről meg eszembe jutott egy punk-nóta, imiék szokták énekelgetni, és nagyon szeretem:

aszongyahogy, valahogy így hangzik, nem tudom az előadót, de jófej:

Négy kopasz a téren
egy cigányt ver éppen
Ránézésre látszik:
bátor neonácik
Négyen egy ellen,
feddhetetlen jellem
Felsőbbrendű faj,
csak egy a baj:

Hogy

Ostoba, ostoba,
jaj de ostoba
ostoba állat
Ostoba, ostoba,
jaj de ostoba
sötét bunkó

Dicsekszik az egyik:
én például eddig
10 romát levertem,
kettesével persze
A legidősebb elmúlt
9 és fél éves,
De álltam a sarat
a túlerőhöz képest

Ostoba, ostoba,
jaj de ostoba
egy ostoba állat
Ostoba, ostoba, j
aj de ostoba
náci gyökér

na, tessék engem ledorognolni...
MOST

pápá
igyekszem gyakrabban írni

ja, más téma:

Wass Albert jó. nagyon.
ja igen. hogy ő ilyen jobbosoknak való?
legalábbis úgy van előadva.
nekem azért tetszik.
mert
Magyarországot nem csak mocskos buzi/zsidó/libsi(amúgy ez meg milyen szó, ha már olyan mellveregetős magyarok vagyunk, tanuljunk már meg írni, ajűnlom figyelmetekbe: Álljunk meg egy szóra! ismétlik az m1-en, édes anyanyelvünk...) szeretheti

jaigen,
ha valaki szíve majd szétreped a nagy hazaszeretettől, ami amúgy nagyon helyes, akkor nem szégyelli szétverni ennek a hibátlan, tökéletes, szegény, ebek harmincadjára jutott, mocskos zsidó köcsögük által bitorolt országnak az
-egy: fővárosát
-kettő: nemzetközi jóhírét
HE????????????

na addig hagyom abba, amíg nem lovalom bele magam túlzottan

pápá
(grrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr...)

2007.07.05. 17²³

Most ettünk meg nagyapámmal két negyed dinnyét, és sírni tudnék, annyira tele vagyok.

És eszembe jut az idő, amikor régen, kislánykoromban utánfutós kocsik jöttek és dudáltak, a sofőr meg kiabált: DINNYÉÉÉÉÉT!!!! A kiskölkök meg, mint én, visongva szaladtak anyuhoz meg nagyapához, hogy itt a dinnyés, és nem veszünk? Aztán hűtés nélkül, még melegen ettük, szeletelve, és a kis holdsávok hegyes végei összedinnyézték a fülünket, hajunkat, amikor a dinnye közepénél jártunk. Kitakarta a fél fejem, ahogy ettem, de minimum az orromba lógott a héja. És még ügyesek is voltunk, hogy a nyakunkba ömlött a ragadós cukros leve. Aztán tovább játszottunk az duvaron a lemenő napban és estére olyan istentelenül szurtosak voltunka cukros löttybe ragadt portól, mint a cigánypurdék. A rajzani kezdő szúnyogok ellenére is alig lehetett beterelni minket, csigalassúsággal mosakodtam, utáltam, ahogy anyuka kiskefével sikálja a talpamat meg a lábkörömvágást, amikor egyszerre vihogtam, mert csikiz és nyafogtam, mert fáj. Gyorsan aludtam el és könnyű álmom volt, hacsak azok a rettentő lidércek nem bukkantak fel olykor. Korán keltem, és nem értettem, hogyan tudnak a többiek olyan soká aludni, nagyapa mégis mindig fenn volt már. Hálóingben – nagyapa szavaival „eggyingesen” – kószáltam az udvaron meg a kertben, és a harmattal játszottam a virágok meg a karalábé levelén, hogyan válik el a levéltől kis golyókba, mint a higany és hogy olvad eggyé a sok csepp, ha úgy terelgetem őket. Álmodoztam a korareggeli fényben, nézegettem azt a kék virágot, csodálatos volt nekem, hogyan lehet az, hogy minden este lehullanak a szirmai és reggelre új bimbók lesznek rajta, amik kinyílnak ismét, de csak egyetlen napra mindig. Misztikusnak tűnt fel előttem ez a dolog.

Fehér hálóingem

Tódor János

„Nem pipsó ez, gyerekek...”

– Életképek a pesti Harlemből –

Kovács Györgyinek

Az alábbiakban egy nyolcadik kerületi (Népszínház utcai) lakos történeteit olvashatják az egyszeri és megismételhetetlen peremlét (melyik nem az?!) olyan epizodistáiról, akikkel ő immár tizedik éve nap mint nap találkozik, ám ennek ellenére nem merné állítani magáról, hogy ismeri őket. Természetesen e peremlét névtelen epizodistája maga is, hiszen éppúgy a megszokás és a küzdés (az élet célja: a túlélés maga) irányítja, viszi előre mindennapjait, mint hőseiét, akik persze korántsem hősök. Azok közül, akiknek arcát igyekezett megrajzolni, remélve, hogy így biztosít nekik egyfajta halhatatlanságot, többen nem élnek már. Nem tudja megmutatni már ezt az írást a néma, összevert arcú Mongolnak, és nincs már módjában kikérni egy üveg sör mellett Lajos, a Népszínház utcai mindenes véleményét sem. Lacika, a Rákóczi tér alkoholista csarnoklakója sem olvashatja már, miként is zajlik az élet a „Csariban” azóta, hogy ő nincs többé. Legyen ez a józsefvárosi anziksz az ő ezredvégi emlékezetük.

Egy szoba-konyha

Egy szoba-konyhás lakás a Népszínház utcában. Itt élünk az asszonnyal, akit szeretek. Lavórban mosdunk és mosunk, mert a fürdőszoba romokban hever. Viszont a gázkonvektoros cserépkályha télen ontja magából a meleget.
A főfal másik oldalán laknak felnőtt és apró gyerekekkel, plusz két éjjel-nappal vonító és ugató farkaskutyával Bolondék. Szomszédaink kizárólag éjszaka élnek, este tizenegytől hajnali háromig-négyig tart a vircsaft, üvöltés, kergetőzés, labdadobálás az ebek szórakoztatására. A jó ég tudja, hogy – kivált a kicsik – hogyan bírják.
Az asszony, akit szeretek, rokoni kapcsolatok révén jutott ehhez a harmincegynehány négyzetméterhez. Amikor egy hideg decemberi napon először jöttünk föl megnézni a lakást, mindet úgy találtunk, ahogy az a korábbi lakó, a nagymama halálának pillanatában maradt. Még ott volt a néni testének kihűlt nyoma a lepedőn, használt papírzsebkendője a párna alatt, gyógyszere fiolái az éjjeliszekrényen.
Az asszony, akit szeretek, és barátom, merthogy ő is velünk volt, a komódban talált egy díszes üveg alján valami opálkék likőrt, amit annak rendje és módja szerint megkóstoltak. Nekem valahogy nem volt hozzá gusztusom.
Jött hamarosan egy ember, bizonyos Metzger úr, piros orrú borfaló, aki költségvetést készített, és ígérte, hogy még a napokban küldi a víz-, gáz- és egyéb szerelőket. Azóta is.
Az asszony, akit szeretek, Budán szeretne élni, zöldövezetben, olyan lakásban, aminek üvegből van a teteje, s a hálószoba padlóját szőnyeg helyett bársonyos, zöld pázsit borítja. Ehhez képest nálunk folyton leszakad a redőny, és napközben is égetni kell a villanyt.
Mintegy elvágyódását megállítandó, asszonyomat esténként sétálni viszem a Köztársaság vagy a Rákóczi térre, rövid, ám annál tartalmasabb túrákat szervezek a Keleti pályaudvar alagútlabirintusába. A Blahán pedig mindannyiszor ismerősként üdvözöljük, s ha éppen módunkban áll, néhány forinttal is kisegítjük, a lépcső aljában ücsörgő ügyeletes koldust.

Üzletlakó

Amikor éjjel háromnegyed tizenkettőkor leugrom munkaundoritisz ellen az Auróra utcai éjjel-nappaliba valami piáért, Üzletlakó éppen lapot oszt a feleségének. Hiába van éjszaka, az aszfalt okádja magából a nappal magába szívott rengeteg meleget. A közvetlenül a járdára nyíló üzletlakás ajtaja sarkig tárva.
A félmeztelen Üzletlakó szájából ferdén csüng alá a spangli, füle mögé fésült, elöl már erősen ritkuló, zsíros haja a lapockáját veri. Negyven körüli, hihetetlenül sovány ember az Üzletlakó, bordáira mintha úgy feszítették volna rá a sárgásbarna bőrt.
Asszonya arányos teremtés, haja lófarokban. Könyöke mellett, a fotel karfáján, becsukott, piros könyv, rajta fehér irkalap. Ebből gondolom, hogy írják a partikat.
Hogy mit játszanak, azt már nincs pofám kilesni: bármennyire is lassan megyek el előttük, maximum nyolc-tíz másodpercig tudom szemmel kísérni őket. Csak annyit sikerül megállapítanom, hogy magyar kártyával foglalatoskodnak.
Biccentünk egymásnak az Üzletlakóval, hiszen régi ismeretlen ismerősök vagyunk: naponta látjuk egymást, többnyire a Kiss József utcai borozóba, ahova ők tévét nézni járnak.
Amikor elviselhetetlen a hőség, a járdára menekülnek, közvetlenül a fal mellé rakják a kárpitjukat vesztett foteleket. Ahogy lemegy a nap, oda ül ki kártyázni, nézelődni az Üzletlakó meg a felesége.
És soha egy fölösleges szó.

Alumínium járókeret

Annyit dolgozik ez a szegény Gizi, mint a güzü – mondogatta éveken át a nyolcvanöt éves Mária néni a menyéről. Amióta megismertük, abból állt az élete, hogy reggel kitették egy székre a gangra, aztán ott levegőzött, „napozott” mindaddig, amíg a ronda tűzfal mögött el nem tűnt az éltető fénysugár. Akkor tudtuk meg, hogy meghalt, amikor Gizi, a güzü kitette a kukák mellé Mária néni alumínium járókeretét.
Hogy még az elhasznált gyógyászati segédeszköz sem emlékeztessen a már régóta nyűggé vált öregasszonyra.
Alattunk egy emelettel Ávós néni tette el láb alól Ávós bácsit. No persze nem a szó szoros értelmében, egyik pillanatról a másikra, hanem módszeres megfontoltsággal. Közel ötven évet vett igénybe a művelet. Az öregúr – nagydarab, bambán szelíd ember – naphosszat fel-alá mászkált a folyosón, Ávós néni nem engedte, hogy a lakásban dohányozzon.
Most meg mintha minket szemelt volna ki magának: immár harmadszor jelentett fel a házkezelőségnél, hogy beáztatjuk.
Van-e élet a halál előtt?! – kérdezem szemöldököm összevonva tőle, miközben a csengőre tenyerelve rikácsolja arcomba, hogy menjek le azonnal és nézzem meg, térképet áztatott plafonjára a bennünk testet öltött Gonosz.

Kishalász

A Kishalász pultosa mostanában nagyokat köszön nekünk. Nyilván azt hiszi rólunk, hogy mi is smasszerek vagyunk. Itt akadtunk össze ugyanis nemrégiben egy fegyőr haverommal és munkatársaival. A tizenharmadik havi fizetést meg a ruhapénzt próbálták éppen elverni.
A kese, halszemű kishalászos csapos nem győzött kiszolgálni bennünket. Sör, Unicum, Unicum, sör stb.
Az idősebb Varjú, merthogy az ifjabbik is ott volt, a rangidős smaszi eldicsekedett vele, hogy ő Nagy Imre akasztásánál is jelen volt. A fiatal Varjú hiába csitítgatta (Hagyja már abba apuka, hülyeségeket beszél!), nem tudta beléfojtani a szót.
Aztán a börtönőrök serkenő bajszú, huszonéves Benjaminja, aki már csontrészeg volt, sírva vallotta meg nekünk, hogy ő bizony egy ismert rockgitáros zabigyereke.
Utánaszámoltam, úgyhogy elvileg lehet benne valami. (Társai később magára hagyták, az utcán elaludt, és csak a detoxikálóban tért magához. Emiatt elbocsátották a testületből.)

Elefántcsontparti Józsi

Józsi, az elefántcsontparti, sír. Arca egy olvadásnak indult étcsoki Mikulásé. Az Egy falat, két korty borozóban megdermed a levegő, lehanyatlanak a poharat a garat irányába lendítő kezek. Zsibovits, a nyugdíjas műszaki ellenőr (ex-IKV) ritkás, ősz haját simogatja, halántéka lüktet, kiveri a veríték – Mi a fenét kell ilyenkor csinálni? – kérdezi a tekintete.
A Hosszúnak becézett, kétméter három centiméter magas mozdonyszerelő (MÁV Északi Járműjavító), akinek az elefántcsontparti fiú a melléig ér, zavartan vigyorog. Vaskos mutatóujjának begyével a pohár peremét bizgatja, aztán egy hirtelen jött belső parancsnak engedelmeskedve odarántja a könnytől áztatott ébenfekete arcot fehér ballondzsekije cippzáros zsebére. Éppen a szíve fölé.
– Ne csináld ezt, Józsika! Hát tudod, hogy szeretünk téged...
Józsi-José szipogva mered az eléje tett rizlingfröccsre – ő volt az első színesbőrű, akit fröccsözni láttam –, majd véreres, ám csillog szemeit Zsigovitsra emeli.
– Te mindig bantu négerezni engemet! Miért? Bántani én tégedet?
Az öreg Zsigó a kocsma első számú törzsvendége. Ha esik, ha fúj, nyitástól záróráig itt áll a pulttól jobb kézre eső négyszemélyes, lakkozott könyöklőnél. Azért annál, mert az esik legközelebb a fémhúszassal működő játékautomatához, aminek az ex-ikávés a megszállottja, és Józsefváros-szerte egyik legnagyobb művésze.
– Baszd ki Fatusi, már megint mi bajod van! – emeli föl kérges hangját a meglehetősen közönséges ember hírében álló Zsigovits, aki egyedüliként ebben a műintézetben olykor még egy-egy félhangos szellentés is meg szokott engedni magának. – Hát hívtalak én tégedet ide?! Ha nem tetszik a pofánk, sétálj haza a kurvádhoz...
– Most már fejezd be, Feri bácsi, oké?! – lép oda az öreghez Laci, a göndörszőke pultos, hajdani négyszeres utánpótlás-válogatott focista.
Elefántcsontparti Józsit két évvel ezelőtt láttam először. A Nagyfuvaros utca felől közeledett, egy hatvan körüli, kalapos, kiskosztümjéhez fekete horgolt kesztyűt viselő asszony karolt belé. A Kicsi presszónál megfontoltan tipegtek át a zebrán, aztán hosszú ideig nézegették a másik oldalon a vitrinben őrzött olasz irodabútorokat.
José állítólag az állatorvosira járt valamikor. Huszonhat évesnek mondja magát, de nem néz ki annyinak. Az, hogy miből (vagy kiből) él, itt lent, két méter mélyen az utcaszint alatt, senkit sem érdekel. Egyedül Zsigovits, a már Csurkából is kiábrándult, kiugrott miépes szokta zrikálni, de érdekes módon Józsit mégis mindig a nyugdíjas ikávés társaságában látni. A pókergép rettegett fosztogatója sohasem hagyja az elefántcsontparti fiút fizetni.

Mongol

A Mongol mindig úgy néz ki, mintha éppen a megelőző pillanatban szaladt volna bele egy bal csapottba. Amit aztán nyomban követett egy jobbegyenes is.
De a Mongol nem az a fajta, aki könnyen megadja magát. Mármint végleg. A Mongolt meg lehet küldeni egyszer, kétszer, többször, de legyőzni nem lehet. Olyan ő, mint Hemingway öreg halásza.
Csakhogy már az öreg Halász sem a régi. Egy Chinatown névre keresztelt kínai étterem nyílt a helyén. Reggelente álmos, vágott szemű sárga emberkék rázzák ajtaja előtt a villamossínekre a lábtörlőt meg a szőnyegeket.
Ellenben a Kishalász még tartja magát. Oda viszont a Mongolt nem engedik be. Nem mintha annak előtte a Mongol gyakori vendég lett volna ott. Ő inkább a hatlépcsős kissjózsit, vagyis a Kiss József utcai borozót szereti. Naphosszat ott ücsörög a három deci olaszrizling fölött, s a magasan a falra szerelt tévén bámulja az országgyűlési közvetítéseket. Szemben a többiekkel, ő sohasem kommentálja trágár szavakkal a politikusok megnyilvánulásait. Mongol ugyanis nem tud beszélni. Télen-nyáron ugyanaz a rojtos, szürke műszőrme bunda van rajta. Ahogy koszos csövesszatyrával – szeme alatt a duzzadtan kéklő monoklikkal – oson a fal mellett, olyan, akár egy deviáns Mikulás.

Homok és vér

A homokkal elsikált vér látványa még napokon át. A bejárattól másfél méterre jobbra. Hetekig fölnéztem a harmadikra, mielőtt beléptem a kapun. Sose lehet tudni...
Hogy kilökték vagy magától ugrott ki, az már sohasem derül ki. A rendőrség gyorsan lezárta az ügyet, a szemtanúk sugallta verziót fogadva el. Szerintük narkós volt a nagydarab srác, az anya (aki már nagymama) alkalmi barátja. Hisztériázott, fölállt a párkányra, aztán ugrott vagy megcsúszott. Ugrani akart, de közben meggondolta magát, ám megcsúszott. Fölállt a párkányra, és valaki meglökte. Már előtte leütötték, aztán kidobták. Ki tudja...
Sokan laknak ott. Állami gondozásból, javítóból, börtönből szabadultak. Olyan az a lakás, mint egy rehabilitációs szállás. A maga sajátos módján missziót teljesít. Mielőtt ez a família ide költözött volna, egy rabbi lakott ott a családjával. Most nem tudni, hogy pontosan kik és hányan.
A zuhanó talppal csapódott a betonra, lábai térdig felcsúsztak a hasába. Ezt Ávós néni mondta, hozzátéve, hogy felfoghatatlan módon magánál volt a fiatal férfi. Nem kiabált, nem nyöszörgött, hanyatt feküdt és falfehér arccal, nyitott szemmel bámulta a bárányfelhős kora májusi eget. A mentőben halt meg.
Aztán már csak a homokkal elsikált vér látványa.

Élő pénzautomata

A koldust, akinek térdből hiányzik mindkét lába, reggel kilenc óra körül szokták kirakni a Népszínház és a Bacsó Béla utca találkozásánál, a McDonald´s sarkára. Csonkjait – két barnára füstölt kötözött sonka – kitakarják, hogy nagyobb szánalmat keltsenek iránta. Román cigányok rabszolgája-munkaeszköze ez a szerencsétlen ember, aki akkor sem tudna meglógni, ha volna hozzá bátorsága, hiszen egyedül képtelen a helyváltoztatásra.
A Bacsó Béla utcában sétálunk, amikor a sötétben egy fennhangon méltatlankodó asszonyra leszünk figyelmesek. A túlsó oldalra mutogat, és sopánkodik, hogy csináljunk már valamit. Ott ül a földön a koldus, háta a falnak döntve, kabátja föltépve, és hárman dolgoznak rajta.
Egy barna prémkabátos, fekete hajú, szakállas, középkorú férfi a nyomorult arcát üti, aztán belemarkol a hajába és koponyáját a falnak csapkodja. A mellette térdelő fiú szakavatott mozdulatokkal, egy csöppet sem kapkodva, kutat a koldus zsebeiben, éppen egy zsebfésűt dob le az aszfaltra. Harmadik társuk – cifra szoknyás, csizmás, színes fejkendős nő – idegesen sétál tőlük néhány méterre, olykor felénk pislog, de nem szól egy szót sem.
– Csináljanak már valamit az istenért... – tördeli a kezét mellettünk az asszony. – Hát nem látják, hogy kirabolják?!
Mozdulni sem bírunk döbbenetünkben, meg aztán mi a fenét is csinálhatnánk... Alig fél perc alatt játszódik le az egész. Miután módszeresen kiürítették az élő pénzautomatát, a fiatalabbik férfi, akár egy batyut, a vállára kapja, úgy száll fel vele a 37-es villamosra. Mögöttük, akár egy méltóságteljes oroszlánszelídítő, peckesen lépked a prémgalléros gazda.

Lajos, a mindenes

Lajos, a Népszínház utca mindenese fekszik az éjjel-nappali bolt kirakata alatti betonperemen. Borostás, himlőhelyes arca meg-megrándul, olykor nagyokat horkant álmában. Keze ügyében eldőlt, félig teli sörösüveg, középső és mutató ujjai között csonkig égett cigaretta.
Nincs még túl késő, éppen hogy besötétedett. Lajosra ügyet sem vet a villamosmegállóban ácsorgó tömeg, legfeljebb azok méltatják figyelemre, akik a péküzlet előtt várakoznak türelmetlenül (nem szeretnének lemaradni a nyitott ajtóval várakozó 28-as villamosról).
Amikor néhány órával ezelőtt arra mentem, Lajos egy söprűvel és egy sörösüveggel a kezében egyensúlyozott az újságosbódé mellett, s a pavilon falára kifüggesztett pornólapokat sunyin vizslatókat igyekezett rábeszélni arra, hogy ne csak a szemüket elégítsék ki.
– Nem bámészkodni köll itt, nem pipsó ez, gyerekek... – mordult rájuk. Egy apró, szemüveges emberke, annyira zavarba jött ettől, hogy addig vacakolt, amíg becsukódott orra előtt a villamos ajtaja.
Lajos kora reggel kezdi a műszakot: söpri az üzletek előtt a járdát, kihúzigálja a lépcsőházakból az út mellé a kukákat, széthajtogatja, majd összekötözi keménypapírban utazó állandó kuncsaftjainak a dobozokat. No és persze mindeközben folyamatosan iszik.
Ő nem jár le az Egy falat, két kortyba, sem más közeli italmérésekbe, Lajos kocsmája az egész Népszínház utca. Sör, pálinka, kenyér, felvágott, esetenként 2-300 forint egész napi fáradozásának jutalma. Lajos, a mindenes télen-nyáron az utcán él, gyakorta ott is alszik, mintha a Népszínház strasse legalábbis Bombay-ban, vagy más forró égövi tájon lenne. Napközben ott hunyja le a szemét, ahol eléri a delírium képében érkező buzgóság. De, csodák-csodája, ő sohasem náthás, pedig derekáról mindannyiszor felcsúszik az ing, amit a zord időszak beköszöntével is legfeljebb csak egy ócska pulóverrel egészíti ki. Lajosnak alighanem veséje sincs, mert hogy mája nincs, az egészen biztos.
Estére, ha marad rá ereje, behúzódik a házba, a lépcsőház alá, ahova állandóra van bejelentve. Hetente egyszer a jószívű házmesternél fürdik, hálából felmossa helyette a lépcsőházat, kimossa-fertőtleníti a kukákat.
Lajost szeretik errefelé az emberek.

Valahol Dominikában

Elcsípett párbeszéd-foszlány a Népszínház utcai Eldorádó sörözőben, ahol – lévén szomszédságában egy hegedűreparáló – sok cigányzenész megfordul.
Első férfi (őszülő halánték, aranykeretes szemüveg, öltöny, fehér ing, fehér ballon, nyúlszőr kalap; hatvan körüli, vékony figura): – ... Hát érdemes spórolni, tesó...? Hogy úgy járjál, mint a Dezső...
Második férfi (kopasz, kövérkés ötvenes, barna, halszálkás dzsörzéöltönyben): – Ja...
Első férfi: – Tudod milyen szarrágó volt szegény, az isten nyugosztalja (keresztet vet). Egy kólát is sajnált magátul...
Második férfi: (bólogat és krákog)
Első férfi: – Hol is voltunk, nem emlékszel? Amerikában, az biztos, Közép-Amerikában valahol...
Második férfi: Ja, ja...
Első férfi: – Valami karneválra hívtak bennünket játszani, valahol Dominikában, vagy hol... Hajóval mentünk Mexikóból.
Második férfi: Ühüm... ja...
Első férfi: Volt szépen napidíjunk, hetven vagy nyolcvan dollár. Mi a Gézával állandóan whiskyt ittunk kólával, de az a lekvár Dezső még a kólára is sajnálta. Emlékszel rá, milyen volt, gyűjtögette...
Második férfi: Ja, ja...
Első férfi: – Aztán hozta haza, hogy berakja a bankba... Akkor is, te is ott voltál akkor velünk, nem? Tudod, lementünk a kikötőbe...
Második férfi: (bólogat): – Ja...
Első férfi: – A Dezső is bejött a bárba, de akkor se kért semmit... A pénzét számolgatta. Hát nem az lett a veszte!
Második férfi: Ja, ja, ja...
Első férfi: Azt szúrhatták ki a feketék. Emlékszel, milyen környék volt az! Mi sem voltunk normálisak, hogy oda mentünk piálni. De hát többen voltunk, emlékszel? Te, a Géza, én meg a Kálmán. Na meg a Dezső. Annyit azért nem mertek megtámadni...
Második férfi: Ja...
Első férfi: – De az a hülye Dezső, a hant legyen neki könnyű (keresztet vet), kiment a kocsma elé. Mi nem figyeltük. Nem bírta szegény a füstöt, rossz volt neki a tüdeje...
Második férfi: – Ühüm...
Első férfi: – Ott találtuk meg egy autó mellett a földön. Agyonszúrták.
Második férfi: Ja...
Első férfi: A pénzéért gyilkolták le, azért a rongyos pár száz dollárért. Pedig micsoda klarinétos volt, mi! Hát azért mondom én, egészségedre, komám, hogy nem érdemes megvonni magadtól...
Második férfi: – Ja, ja...

Kínai opera

Alighanem Balaton koncert lett volna a Napházban (Khamorro), de a bejárat előtt ácsorgók azt mondták, elmarad. Hogy miért, azt nem tudta senki. Péntek este volt, tanácstalanul tipródtunk a roma kultúrház előtt, amikor egy taxi fékezett mellettünk. Egy fiatal kínai férfi meg egy magas, hosszú lábú, vörös hajú nő szállt ki belőle. A kínai nevetve rázta a fejét, miközben kék foszforeszkáló ruhás partnere egyik kezével a férfi nyakába kapaszkodott, a másikkal meg a combján fölcsúszó ruhája alját húzogatta lefelé.
Mindeközben szép lassan araszoltak felénk, mert a srác, maga után vonszolva a belé csimpaszkodó nőszemélyt, folyamatosan hátrált. Ahogy közelebb értek hozzánk, a Napház neonjai megvilágították az arcukat. Rögtön észrevettük, hogy a kínai be van nyomva rendesen, hang nem jött ki a torkán, csak vigyorgott. Rejtély volt az is, hogyan lát ki azokon a duzzadt, ferde réseken, amelyek mögött valahol pedig biztosan ott ülnek a szemei. Dülöngélni viszont nem dülöngélt, mivel a szenvedélyes amazon most már két kézel markolta a vállát, és megpróbálta megcsókolni. Erősen festette magát a némber, de hiába volt az arcán fél méter vastag a vakolat, ilyen közelről jól látszott, hogy már helyet követel magának a nap alatt, mint megannyi sörét, a borotva után kiáltó borosta.
Nemcsak a kínai nem vette észre, hogy a csaja voltaképpen egy sudár termetű fiú, de Matyi haverom sem hitt nekem és a szemének. Csak a fejét csóválta. s azt mondta, az nem lehet, hogy egy férfinak ilyen jó lábai legyenek. A hímek különben sem szoktak tűsarkú topogóban járni, meg mostanában nem növesztenek vállig érő szőke hajat sem. Szó se róla, ismertem el férfiasan, mi is ráhajtottunk volna, ha úgy be lettünk volna mocskolva, mint Lao Ce Népszínház utcai reinkarnációja.
Mi nem akartuk rontani a transzvesztita üzletmenetét, ezért aztán diszkréten elindultunk a Napház szomszédságában található Kicsi presszóba. Még le sem telepedtünk, amikor nyílt az ajtó, s az előbbitől semmiben sem különböző bamba vigyorral az arcán, belépett kínai barátunk. Lihegett, fújtatott, s ebből nyomban megértettük, hogy sikerült neki a télak. S valóban, hiába lestük az ajtót, a hímnemű lány nem jött. Már-már azon voltunk, hogy asztalunkhoz invitáljuk az alkoholtól megviselt ábrázatú felebarátunkat, amikor az egység füstbe vesző traktusából rövid, számunkra komikus artikulációjú, mégis határozott hangtöredékek törtek maguknak utat. Az ifjú kínai, mint egy zsinórba kapaszkodott beléjük, s foglalt helyet két honfitársa és rengeteg sör mellett.
Egyszer csak az egyik kínai fölállt, odament a félrecsúszott parókás orgonistához, aki pillanatokkal előbb fejezte be a Kombiné, kombiné, csipkés kombiné című örökzöldet, és mondott neki valamit. Ezzel egy időben egy ezer forintost helyezett a billentyűzetre.
Az orgona úgy búgott, vinnyogott, mint egy begerjedt szintetizátor. A kínai férfi jobb karjával előre mutatva, akár egy szocreál Mao szobor, átszellemült arccal kezdett el énekelni. Nyakán és homlokán kidagadtak az erek, s néha már olyan magaslatokban járt, hogy attól féltünk, elszakadnak a hangszálai. Két kollegája, akárha áramütés érte volna őket, talpra szökkent, s alkalmi kórust alkotva hozta az énekessel a refréneket. Vagy félórán át hallgatta szájtátva a Kicsi presszó alulszocializált közönsége a kínai népi operaáriákat.
A kulturális forradalom, ha némi késéssel is, megérkezett a Népszínház utcába.

Travolta, a strici

Éjszaka éktelen csörömpölésre riadunk. Kitépek a konyhába – onnan jött a hang –, s majdnem belegázolok az üvegdarabokba. A konyhaablak üvegén öklömnyi rés. A corpus delicti, egy Denim arcszeszes üveg, az asztalon landolt. A szemben lévő, Auróra utcai második emeleti lakás ablakából két fej vigyorog, majd amikor észrevesznek, húzódik hirtelen vissza. Travolta, meg a dagadt, tetovált cimborája.
„A rohadékok”, dörmögöm csak úgy magam elé. Üvöltözni velük, kivált most, hajnali fél háromkor, nem igazán lenne ildomos, hiszen éppen az ő ablakuk alatt parkolunk. Alighanem megnézhetnénk reggelre a kocsit. Nyolcadik kerületben lakó ember ilyen esetben nem gondol a rendőrségre. Ha esetleg mégis úgy döntene, hogy riasztja őket, akkor 1.) nem jönnek ki, 2.) ha mégis igen, akkor abban úgysincs köszönet (a tanúvédelmileg meglehetősen tanácstalan közegek tuti, hogy utóbb becitálnak, szembesítenek etc., márpedig neked itt holnap is élned – és lehetőleg nem meghalnod – kell).
A nyírségi klán éppen két esztendeje foglalta el a velünk szemközti, üresen álló lakást. Addig csak Michael Jackson mosolygott ránk rendületlenül egy félfalnyi óriásposzterről, azóta viszont a szabolcsi Travolta vigyorgó pofájára, falcolásokkal és sósavval kiradírozott tetkóhegekkel kidekorált, sitten kigyúrt meztelen felsőtestére van módunk nap mint nap rácsodálkozni.
Kedvenc foglalatossága, hogy órákon át köpködi alant a gyalogosokat. Amikor talál, s ilyen gyakran van, infantilis öröme leírhatatlan. Kizárólag férfiakra, gyerekekre céloz, a mit sem sejtő nőknek azt ordibálja, hogy minden pozitúrában megdugná őket. Akár onnan fentről is. Ha néha egy-egy öntudatosabb egyén vissza szól neki, és elküldi a jó anyjába, az az ismételt nyál mellé csikkel teli hamutartót, rosszabb esetben szaros pelenkát kap a fejére, nyakába.
Travolta foglalkozására nézve strici. Esténként fényes, zizegő, lila dzsoggingot ölt magára, és akár a hivatásának élő háremőr, tereli maga előtt a József utcai placc felé a lányokat.
Csakhogy Travolta nem eunuch. Olykor akaratlanul is szemtanúi vagyunk, hogy ott térdel előtte valamelyik fogságba ejtett, előjátékként pofonokkal puhított, szerencsétlen teremtés. Máskor az ablakpárkány alatti heverőn avatja fel őket.
Erikát, akit naponta többször is üvöltve rendel magához, három hete idomítja ez a vadállat. Az első héten még gyakran hallottuk a lány sikoltozását, láttuk, ahogy szipogva–duzzogva áll hosszú percekig a függöny nélküli ablak előtt.
Többször is feljelentést tett már egy-egy bátor lakó, de csak nekik lett rosszabb. A rendőrök Travoltáéknál mindent rendben lévőnek találtak, viszont az egyik szomszéd másnap reggel, kerekek nélkül, alátéglázva lelt a kocsijára. Erika és a másik, szőke hajú lány, akinek a nevét nem tudjuk, azóta is szorgalmasan hordja föl a kuncsaftokat.
(Jó két hétre rá, hogy mindezt leírtam, Travoltát végre lekapcsolták. A Mai Napban olvastam, hogy korábban már nyolc évet ült üzletszerű kéjelgésre rábírásért, azaz futtatásért. A cikk szerint a Keletiben szedte föl a lányokat, azzal, hogy olcsó albérletet tud számukra. Erőszakkal, fenyegetéssel vette rá Erikáékat a „munkára”. A lányok szobára vitték az ügyfeleket, s míg folyt a műsor odabent, Travoltának volt ideje átvizsgálni a palimadarak kabátját, táskáját. Aztán meg úgy tett, mint a rosszkor betoppanó, feldúlt férj, és még a meglepett, menekülő delikvensek voltak hálásak, hogy megúszták verés nélkül.)

Pisi? Kaki? Szex?

– A fikának nincs szaga! – zárja le a filozofikus magaslatokban szárnyaló vitát Matyi, a félig orosz munkanélküli építész. A Rákóczi tér egyik alacsony betonasztalánál ülünk, üvegből isszuk a sört. Szombat délután van, talán november, fél kettő lehet, nemrég zárták be a vásárcsarnok kékre festett ajtaját. Nem igazán nézik jó szemmel errefelé a csoportosan ejtőző parasztokat, ahogy a romák a náluknál fehérebb bőrű magyarokat nevezik, de ilyen idő tájt a tér veszélytelen hely, hiszen a pesti Harlem is ebédel. A lányairól és stricieiről elhíresült terecske amúgy a romák territóriuma, a magát kibicnek álcázó betolakodót rövid úton elküldik az anyjába, ha magáról megfeledkezve belebámul az ezres alapon kártyázó alvilági betanított munkások lapjaiba.
Tőlünk húsz lépésre egy ugyanilyen asztalra támaszkodik a húszas évei elejét taposó tömzsi, vastag nyakú májer, avagy lányfuttató, fehér zizegős dzsoggingfelsőjének félig feltűrt ujján két vastag piros csík. Egy nála jó két fejjel nagyobb, de nem kevésbé dagadt kollégával cserél eszmét, közben meg oda-odales a járdán ácsorgó farmerszerkós, rövid hajú lányra. A tizenöt-tizenhat éves forma nyakigláb teremtés mintha púpos lenne, nyakát behúzva, hasát előre tolva téblábol. Ezt a rossz tartást igazán akkor lehetett látni, amikor az előbb elment egy aranykeretes szemüveges, autóstáskás nyugdíjasforma faszival.
– Nem megmondtam, hogy üljél már le! – rivall rá egyszer csak a mopszli varacskos disznó, akinek leborotvált koponyáján úgy csillognak a sörték, mintha kisuvickolták volna. Múltkor neveztem el magamban így, amikor a téren mentem át, s már messziről láttam, hogy veri a lányt, aki arca elé tett kézzel próbált menekülni előle.
– És aztán mi történt? – szól közbe Nabó, a fehérvári asztalos fiú, s látom, hogy idegesen meg-megrándul a szája.
– Egy kutyás ember mondott neki bátortalanul valamit, de nem hagyta abba. Háromszor ütötte meg, a lány elvesztette az egyensúlyát, rácsuklott a bal lábára, mire a vadállat elkezdte rugdalni a hátát meg az oldalát...
– A kurva anyját... – mondja Nabó, akinek hét hete halt meg rákban a mamája, s azóta se lehet bele lelket verni.
Egy másik strici állította végül le, mert már egyre többen megálltak. Persze senki sem mert vagy akart közbelépni. Nabó olyasmit dörmög, hogy most azonnal menjünk oda és rúgjuk le a mocskot, de Zsolt, aki éppen Hamvas Béláról értekezik Matyinak, leinti: – Csak nem akarsz lesüllyedni ezekhez... – csóválja a fejét.
Sanyi most érkezik vissza a föld alatti nyilvános vécéből, s már messziről vigyorog:
– Képzeljétek, azt kérdezte tőlem a vécésnéni, hogy „Pisi? Kaki? Szex? Mit parancsol fiatalember?”

Robi, a vállalkozó

Ahogy Robi bejön a térrel éppen átellenben lévő József körúti OTP-be, úgy csak a legnagyobbak tudnak. Keresztapás filmekben vannak ilyen hosszan beállított, aprólékosan kidolgozott bejövések, csakhogy azokban ritkán érkezik gengszter apuval az asszony, gyerek aztán meg soha.
Persze Robi de jure dehogyis gengszter, mindössze három játéktermet, mit termet, szobát üzemeltet a nyolcadik kerületben. A maga húsz-huszonöt gépével korántsem tartozik ő a nagymenők közé.
Robi talpig feketében virít, akár egy dzsánki újságíró, vagy egy elvetemült Cure rajongó a nyolcvanas évek végéről. Pedig nyomban lefejelné azt, aki ilyesmiket mer feltételezni róla, tőle aztán fölfordulhatna az összes narkós geci. Utálja őket, mint a szart. Már kora délután ott hiénáznak kiéhezve nála, alig lehet tőlük odaférni az automatákhoz, várják Hasszánt, a jordániai neppert. Hasist hoz nekik általában, mert ő világosan megmondta neki már az elején, hogy tűt nem akar látni egy szemet se. Még csak az kellene, egy utcányira a Pogány József utcától, a nyóckerületi kapitányságtól.
Így is alig várják, hogy alávághassanak, a lakók folyton följelentik, mintha ő tehetne arról, hogy a játékteremre rátelepült egy éjjel-nappali, s az utca egész éjjel tele van ordibáló részegekkel. Azt is elmagyarázza Hasszánnak, hogy odabent meg ne próbáljon, és nehogy ide hozza a nyakára a palesztin haverjait, mert neki is vannak régi sittes spanjai, ha véletlenül nem értene a szép szóból. Akkor majd legfeljebb keres valaki mást, akitől olcsón veszi a dollár. Hasszánnal különben a Bérkocsis utcai Aladdin nevű arab étteremben ismerkedtek meg, amikor az még egy menő helynek számított. Sok arab meg török kamionos járt oda a kilencvenes évek elején, mikor az volt az egyetlen ilyen hely Pesten. No meg persze a Keletiben seftelő főképpen egyiptomi meg szír pénzváltók.
Különben sincs itt akkora kereslet az anyagra, mint mondjuk a diszkókban, a roma ifjúság inkább a játékgépeket kultiválja, mint a füvet, azokba szórja a pénzét.
– Kérem a személyi igazolványát – mondja Robinak az ügyintéző. Ő sokáig keresgél bokáig érő sötét malaclopója zsebeiben, aztán színpadiasan a homlokára csap: – Hát nem a kocsiban maradt! – Majd a haját simogatná kényszeresen, de az nem megy, mert hogy Robi erősen kopaszodik. A kocsikulccsal a mobiltelefont a előrántja, majd laza mozdulattal hajítja baseball sapkás fia mellé a szivacs ülőkére. Ezután smukkokkal teli asszonyát szalajtja a sötétzöld BMW-hez, ugyan már hozza ide neki azt a személyit.
A negyven körüli Robi hat éve egy rom Ladával kezdte, aztán ahogy striciből vállalkozóvá avanzsált egyre jobbak és nagyobbak lettek a járgányok.
– Hatot tennék be, csókolom – mondja a melírozott hölgynek, akinek a haja kivételével mindene, ruhája, körme, tolla lila színű.
– Hatszáz dollárt? – érdeklődik a csupa lila asszony a pult mögül.
– Hat rongyot, hatezret, édes – válaszolja Robi, és önelégülten vigyorog hátra a sorban mögötte lévőkre. A pénzt így veszi elő, hogy mindenki lássa, majd hosszában tartva pörgeti át az ujjai között. Vastag köteg, csupa öt meg tíz dolláros.
– Na, mi volt az iskolában, kisfiam? – kérdezi fennhangon a gyereket, miközben átadja a pénztárosnak a bankókat. – Remélem, volt dicséret...

Csarnoklakók

– Ne mondd nekem azt, hogy mole, oké? – fordul idegesen forgatva a szemeit Csabához Gizda, a pszichopata maradékivó. Gizdát mindenki utálja itt, a Rákóczi téri csarnokban, mert gusztustalan és levakarhatatlan. Nem az a baj vele, hogy tarhál, hiszen azt sokan művelik a csarnoklakók közül, hanem ahogy teszi. Gizdát Sejknek köszönhetjük, ő hozta a nyakunkra, amikor meghívtuk egy fröccsre. Sejk csupa sár volt, vérben úsztak a szemei, mintha hetek óta nem aludt volna egy szikrányit sem.
– A Kelenvölgyben töltöttem a telet idáig, állatokra vigyázok, ott alszom velük a pajtában. De most be kellett jönnöm, mert a főnököm üzent, razzia lesz a hét végén.
Sejknek, aki majdmindig katonai álcaruhában járkál, s a forró nyárban turbánszerűen kendőt köt a fejére, az a fejlövése, hogy ő a kábítószer ellenes osztály munkatársa. Amikor rájön a hoppáré, azonnal szolgálatba helyezi magát. Sokáig egy farkaskutyával jártak nyomozni.
Csaba haverom, aki egy vidéki, roma tulajdonban lévő panzió éttermének az üzletvezetője, sehogysem érti, mi a baja Gizda mesternek a moléval, amikor az szerinte egy kifejezetten pozitív megszólítás.
– Mintha csak azt mondanám neked spanyolul, hogy hombre – próbálkozik Csaba, de Gizdát ez nem különösebben hatja meg.
Nagy nehezen sikerül rábeszélnem Sejket, hogy cipelje magával.
– Emlékszel Lacira? – áll meg mellettünk Buszos Pista, aki most éppen pohár-leszedőként adja elő, de volt ő már üzletkötő is. Az egykori békávés pilóta, aki a csarnok mögött lakik, egyebek mellett arról közismert, hogy a legutolsó csarnoktűz alkalmával ő riasztotta a tűzoltókat.
– Hát a Laci füstmérgezésben meghalt – mondja, meg sem várva a reakciómat. – Az ágyban dohányzott. Mire a Pogány József utcába kiértek a tűzoltók, és rátörték az ajtót, már nem élt.
Hát hogyne emlékeznék Lacira. Szőke, gyerekképű fiatalember volt, olyan harminc év körüli, de amikor jó passzban volt húsznak se nézett ki. Viszont mikor időnként elkapta a gépszíj, ivott és csövezett, na olyankor aztán gyűrött volt az arca, mint a vasalatlan ruha, és kilátástalan a tekintete, akár egy halotté. Évek óta ismertem, de beszélgetni nem beszélgettünk soha, legfeljebb köszöntünk egymásnak, amikor elvitte előlünk a poharakat. Élete, akár egy szinuszgörbe: amikor jóra hozta magát, olyan volt az oldalt elválasztott szőke hajával, égszínkék szemével, akár egy ministránsfiú. Pályája csúcsán a pult mögé is beengedte a tulaj, mérte a bort meg a sört, és olyankor nem ivott egy kortyot sem.
– Beteg volt szegény – folytatja a beszámolót Pista. – Mi hordtuk föl neki a kaját. A Béla, tudod, az a nagy darab, vidéken melózott, ő engedte meg neki, hogy a kéglijében húzza meg magát. Én vettem észre, hogy jön ki a füst az ajtó alatt.
Laci már a sokadik látásból ismert halottam a pesti Harlemben eltöltött évek alatt: először a Népszínház utcai Üzletlakó tűnt el, aki a nyári fülledt éjszakákon a járdára kitett ócska fotelben szokott ücsörögni. A csarnokból ismert ismeretlen ismerősök közül szinte egy időben adta meg magát Százéves, a szabómester, akinek vállig érő ritkás ősz haja volt, aztán Francia, a maradékevő, aki mindig Villon Nagy Testamentumát szavalta, és állítása szerint valamikor francia szakos egyetemista volt. Az usankás, műszőrme bundás kukázót, a Kiss József utcai hatlépcsős borozó Mongolját sem láttam már évek óta. Nála jámborabb és védtelenebb embert keveset ismertem, pedig a Józsefvárosban az ilyenekből nagy a felhozatal.
Szép Szőke Herceg, akinek saját szobája van az Üdvhadsereg üzemeltette egykori Lordok Házában, a Dobozi utcában, úgy tudja, hogy a Mongolt szkínhedek rugdalták agyon.
– Nyáron történt, a Teleki téren, ahol az egyik bokorban lakott. A kutyások találtak rá. Megváltás volt az neki. Már föl se tudott kelni, annyira beteg volt. Mi vittünk neki olykor meleg levest, meg kenyeret, a telet úgyse érte volna meg...

(1999)

gigajó volt brájenedemsz!
nyomta, szívből, igazából, aranyosan, emberien, kedvesen, őszintén, őszintén és harmadszor is őszintén

akkor eszembe se jutott, de most igen: Ákostól mikor is láttam ilyet legutóbb?...

na meg az is érdekes, hogy eszembe se jutott ott és akkor összehasonlítani ákossal

tikkadtan (hahaahaaa, kisiskolás koromban a bátyám beceneve volt a tikkadt, én meg voltam a kistikkadt...:-)) ültünk drága maricossal a forró betonon (bonanza, respect...) és ujjongva visítozva kurvalátványosan kurvajólszórakoztunk. mellettünk a kissrác látványosan tátottszájjal ránkbambult aztán édes volt ahogy kezdte lekoppintani az alig picsás viselkedésünket.

előtte rúzsamagdi biztos jó volt, főleg azoknak akik ismerik a számait. így csak egy négyesalá rockkoncert volt, de legalább rockkoncert volt.

utána szigorúan tiltott dolgot csináltam: sötétben éjszaka, egyetlen ötvenkilós kurvajónő barátnő
védelmében szállingóztam a városliget fái-bokrai közt. tehát ideális cukrosbácsi/erőszaktévő/kéjgyilkos/szociopata-préda voltam, máramennyire fentiek buknak a típusomra... bár a cicik mindenhol nyerők:-P(ezt itthon nem mondom el, mert megkapnám, hogy milyen felelőtlen vagyok, bármikor megehetett volna egy vérfarkas vagy megkufircolhatot volna tíz szatírbácsi)

és: BLICCELTEM !!!!!!!!!!! jó sokat. sose szoktam ezért ilyen nagy szám.

visszatérve: brájenedemsz szexi. biza. kigondoltavolna, én nem. tényleg nem.

igazából jó volt ez a félmilliós népességszám körülöttem a dörgölőzős party, mert régen tudjuk, hogyugye egy embernek naponta tizenhét érintés kell ahhoz, hogy társaslénynek érezze magát. nekem egy ideje még kettő-három se jut.

itthon enyhe rosszullét passzolom mitől, finom vacsi, ricsike főzte, fejfájás.
még a vonaton befejeztem hemingwayt. jójó megminden, de miért is ő ilyen hű meg ha? és miért búcsú a fegyverektől ennek a könyvnek a címe. Szinopszis: jó sztori, szép leírások, tényleg, de olyan suta, sőt, ostoba párbeszédek, hogy egyrészt sírni tudnék, másrészt levon a könyv értékéből húsz százalékot minimum.

aztán egyik pesti antikváriumhirtelenkedésem eredményét kezdtem el, számomra teljesen ismeretlen: Lengyel József: Isten ostora. Jó.

Csak éppen időközben kölcsönkaptam a szomszédtól WassAlbert: Valaki tévedett novelláskötetét. Gyönyörű. Na nem úgy, mégiscsak háborús. Amihez valami érthetetlen, megmagyarázhatatlan kötődés fűz. Nem tudok eleget borzadni, sírni, fel/megháborodni azon, hogy történtek ezek, megtörténtek valóban, ember embernek tényleg farkasa volt és két novella között kisétálok az udvarra, körbefordulok a frissen gereblyézett porban, szemem körbejártatom a házon, a kisházon, a hodályon, a jöttömre menekülő kiscicákon, a derékig érő narancssárga virágokon, a szilvafákon, a kidőlt-bedőlt kerítést jótékonyan befutott szőlőn, amitől csak ilyenkor nem mászok falra mert amúgy semmi haszna, csak szép és nagyapa csinál belőle olyan rossz "bort" hogy sírni tudnék, aztán a futórózsán, a meggyfákon, a szomszéd udvarán a matracon hűsölő két lánnyal, ahogy a kiskacsákkal meg csabicsibével játszanak, a hortenziákon, az örökké félkész lépcső tetején a muskátlikkal és egy-két elnyúlt macskával, a marikanéniék kínosan pedáns udvara mögötti már-már giccsbehajlóan szép naplementén, elől a virágzó kaktuszokon, mindenen. és semmi jogom nincs erről írni, mert honnan tudnám, milyen az, bárcsak sosem kellene megtudnom, milyen az, de elképzelem és rémületesen igazi a félelmem és a fájdalmam, ha arra gondolok, milyen sok nap volt, amikor ilyen hozzám hasonló lökött félművelt tyúkok akik dolga igazból az lett volna , hogy mint én, elmélkedjenek csupán az ilyesfajta borzalmakról (mert másfajtában azért volt részem, tudjátok ti is) és ehelyett sírva-remegve szaladtak, amikor felvijjogott a sziréna (ezt sosem tudtam elképzelni, amikor kitör egy háború, minden településre egyszeriben csinálnak szirénát meg óvóhelyet, hogy van ez?) és bújtak be megalázottan egy cseppet sem biztonságos pincébe, megalázottan, mert bújniuk kell, mert mint a patkányok szaladtak, ha az életük veszélybe került, mert nem lehetett máshogyan... mit gondolhattak odalenn? biztosan kínjukban nevetgéltek a szomszéd lánnyal valami pletykán, összebújva, mert rettegtek, de könnyedén, hogy könnyebb legyen elviselni... kapaszkodj klisé következik: semmi nem kell annyira, mint a béke. nem lehet elképzelni, milyen háborúban élni és, mint a valahol európában.ban: pincékben bújni-remegni, túlélni, bármit is enni, tűztől félni, ébren lenni, estére fát beszerezni, egy tűznél megmelegedni, reggel tiszta inget venni... és itt jön a tipikus urbanizált, internettársadalom-tag, modern-nosztalgikus, mélyenszántó kliségyáros gondolat: meg sem tudjuk becsülni, bele sem gondolunk s sírunk, nyögünk napi apróságaink, ostoba álproblémák miatt.
tessék. wassalbertről.
meg még az is, hogy azért édes ez a hazafiság, egy kicsikét talán itt-ott tipikusan magyar, a "mi jók vagyunk, tökéletesek, csak a többi gaz, kutya az a hibás"-hozzáállás. remélem jön most vagy két komment a kuruc.hu-ról, hogy mekkora hazaáruló duma ez és biztos zsidó meg "komonista" vagyok. :-P:-P:-P
de azért persze imádtam. egy nap alatt felfaltam az egészet, imádom a "nem tudom letenni" érzést.


elég.
amúgy volt múltkor egy idióta álmom. hülye tudatalattim.
fesztiválon voltunk, vagy a jude-ék tószegi házában, és régi, boldog kapcsolatom volt egy fiúval. aki nem ezen a néven, de balázs volt. az arca balázs volt. hülye tudatalatti. olyan boldogok voltunk, gyönyörű, hajnalban a ház előtti hintaágyban összebújva aludtunk bele a világmegváltásba és a melegre, meg a kényelmetlen pozitúrától összetört tagjaink fájdalmára és a barátaink nevetgélésére ébredtünmk. együtt. jóvóna, mi. de nem balázzsal. nem is akarok tőle semmit, nem is érdekel és akkor az idióta tudatalattim ilyen álmokat kever itt az életembe...

hüle.

holnap megszerzem az édentől keletre-t, hogy adjak még egy kicsit a hangulatnak, ami amúgy alakul.

menni akarok a szoctanszékkel falukutatni.
meg blogtalira.
meg voltra (holnap indultok, mi, jómánektek, jószórakozást, mindenki legyen részeg napi tíz órában!kötelező.)
meg pestre.
meg most valami miatt jude-hoz tószegre lenne kedvem menni, talán az álom miatt. meg szolnokon szépek a fiúk:-P
egy fesztre azért illene elnézni idén, két éve nem voltam és azt hiszem talán ki is öregedtem, mégis most hogy szezonja van, hiányozni kezdett.
de a szoctanszékes tábort kijárom magamnak, okos szociológus leszek egy hétig - és emberek között, jíhá(pedig nem is, tudjuk ugye)

és várom minden barát meghívásást magához pár napra, jó pofátlanul, mert viszonozni úgyse tudom, de olyan kirobbannó, kitűnő társaság vagyok, igazán megéri...:-P
tényleg, marica is tök szeretett...

egyre beásom magam a teo nevű blogger életébe is, mert tetszik, és találtam még csudajókat. meg olvasás, meg házrendbeszedés, meg divattervezés a magam, kereszttervezés a pistabácsi és a pénztárcám örömére. és döglés, döglés, döglés, kukacok etetése.

jaigen. könnyelmű szívem lemosta dörzsivel a a faláról a bézét. jó alaposan. lehet hogy csak a zsótéres dolog miatt, vagy annyira fásult vagyok, hogy még plátóirajongani sincs idegzetetm?
(mert javítsatok ki ha tévednék, de ugye olyan kiváló és tökéletes barát és olyan toleráns ember nem létezik, hogyaszongya két férfi együtt lakik, dolgoznak is együtt, méghozzá húdejól, akropolisztakropolisztakropoliszt akarok, és csak az egyik meleg? és akkor a meleget nem zavarja, ha a lakás olykor idegen nők nyögéseitől hangos, és a heterot meg nem zavarja, ha ugyanaz a lakás néha inkább idegen férfihörgésektől zeng...?)jamerthogy igen, én ilyen kis műveletlen vagyok és nem tudtam hogy a zsótér homoszexuális, és gondoltam nahát, azért mert két pasi együtt lakik, nem biztos, hogy együtt is él... zsótér viszont állítólag köztudomású... nahurá


de mégcsak nem is érdekel.
csak színházat akarnék nézni. lehetőleg bárkaszínházat méghozzá. ha még lehetnek igények, akkor olyat amiben a zoli játszik/rendez.
esetlen, nagyon fogcsikorgatva egy padlás... jó. nem önkínoz, nincs évad, nicsenek ilyenkor csak elcseszett mjúzikelek.

amúgy szép a hajam. egyre megbarátkozom a színével. mert ilyen rézvöröset akartam mindig, csak az vele a baj, hogy csak frissen mosva látszik hogy milyen színű... és most friss és száll és szép. izmostestű, szőrösmellű, kedves férfiak kezesimogatására való. téllleg. ki lehet próbálni, cím: 4533... na ez azért nem... ímélben keress meg cicus, nyalom a hangodat:-P


lassan elég belőlem, ugye?
menjetek békével, olvassatok valami finomat.
én pölö nyaranta csak szépirodalmat (na jó, most kivétel, mert olvasok most pszichológiás könyvet: ForgácsAttila:Az evés lélektana-fergeteteges, meg nagyon trendi hávégés könyvet:Blogvilág-majd hozok belőle kivonatot... kis szakirodalom függőknek) és ha lehet, igazán jót, olyan húsbavágót, mint ez a wassalbert, vagy igazán könnyűt, pl tavalyelőtt nyáron csak rejtőt olvastam, vágom is a fél életművét... és imádom, jöhetnek nekem a sznob magasművészetes szövegükkel ezek a sótlan bölcsészek. rejtő istenkirály. vagy amit imádtam, kövezzetek meg: Apám beájulna! a film megalázóan szar, de a könyvön minden túlzás nélkül szó szerint a földön hemperegtem a vinnyogó röhögéstől. ember!!! ez kötelező. holnap el is kérem csillától, kell a jókedv. tényleg beszarás a könyv, olvassa el mindenki, aki köbö kétszáz oldalnyi tökéletes poénözönre vágyik. vagy olvassatok szociográfiákat, továbbra is ezt mondom. tódor jános: aluljárók népe, szabóervinben megvan, kötelező. nekem tódor a szakmai példaképem vala, úgy akarok írni pont, mint ő (hoppla, beír gúgölbe ezt a nagyszerű nevet és csomó írása fenn van aneten, jippi!!!!!!!!!!!!! két évad a bahamákon börtönről, mint kutatásunk indikátora a legjobb, de van egyéb is...ja mert ez nincs meg vagy legalábbis én nem találtam, de könyvtárban megvan.)
na kis könyvajánló nagy könyvajánlóra sikeredett, csak mirella kedvéért, szellemi táplállak, szentem, a meló után kis pihenés gyanánt...

persze a nem-mirellákat is szeretem, és mától látom a statisztikát is, úgyhogy lebuktatok
és üdv mindenkinek, egyetek dinnyét hidegen, jó sokat és mohón, hogy a nyakadra csurranjon a leve és jóéjszakát...

Általános iskolai plátóik

Sokévig nem volt semmi komoly. Vagyis nem meglepő módon beleestem néha emberkékbe, álljon itt a nevük: kettő db István, ó, az egyik nyíregyházi volt, menő srác, idősebb is, jóképű és a saját szájával mondta ki, hogy tetszem neki, de nem volt köztünk semmi, amásik meg a suli (még mindig általános) aktuálisd kedvence volt, mindenki beleesett, csak én voltam kivétel. Egy ideig. Barátnője barátnőm volt, és mégis. Tényleg soha meg sem fordult a fejemben, hogy ő nekem is tetsszen, mint a többi hülye picsának, minden barátnőmnek. Mégis belehulltam főleg azért mert valami miatt azt éreztem vonzódik hozzám. Haverok voltunk, idiótáskodtunk, baszogattuk együtt a csaját, meg ilyenek, de tett rá utalásokat, hoghy érdekelném. Persze nem lett volna menő velem járni bárkinek is, kövér voltam viszont még okos is, szóval lúzer. Pisti mégis jóarc volt velem. Vicces, de amikor már nem is érdekelt, egyszer megcsókolt. Vastag ajkai voltak, titkos, puha és intim volt a csókja, inkább csak a szám sarkára, mint a számra, de igazi csók volt mégis. Ó, és itt jön Marci. Marci volt az, akit tényleg nagyon imádtam. És csak azért, mert elképesztően gyönyörű volt, vérlázítóan szép és frivol és disznó és pofátlan. Simán az ember arcába dörgölte, hogy tudja, belestem. Lazán mesélt szexuális szokásairól és bárhol megkérdezte fennhangon, szoktam-e maszturbálni. Ilyen volt. És olyan szép, mint egy álom. Barna volt, mindene, és huncut szemei voltak és örökké mosolygó szája, szép vastag és nagyon jellegzetes vonalú. Akkor nyíregyen laktunk a pirosházban és az ottani barátnőmnek, anikónak volt az unokatesója. Vele is jóbarátok lettünk, nagyon sokat bőgtem miatta, épp egy ilyen alkalommal hallgattam meg az ikonkoncertes végre-t gyakorlatilag innen számítható ákos-rajongásom. Amikor kiderült hogy elköltöznek, az durva volt, nagyon kiborultam. „kapcsolatunk” legromantikusabb pillanata: nálunk néztük hárman anikóval és vele az indul a bakterházat. És ahogy néztük a filmet, szép fokozatosan egyre inkább összecsúsztunk és végül összebújva néztük végig ezt a fermedvényt. Aztán egy nap mint akiről levágták, múlt el a nagy zsötem, és az együtt töltött szilveszter estén már nemet mondtam neki, amikor csak úgy időtöltésből csókolózni akart. Sok év után találkoztunk újra, hisz pesten élt (vagy lehet hogy még ma is), egyszer megjelent a rockinnben, törzshelyünkön. Tíz perces visítófrász, nyakábaugrás, ölelkezés, satöbbi. A csajok a kocsmában alig akartak meggyilkolni, amikor ezt a gyönyörű és ismeretlen pasit magam mellé ültettem satöbbi, akkor meg egyenesen megkéseltek a tekintetükkel, amikor lassúztunk, Marci félpucéron, ilyesmi, szép volt, mint az álom, arcom meg akkora, majd kiütötte a közfalat. Azóta se láttam. ha valaki ismeri, szóljon, glück a vezetékneve

Ketteske:

Na ha valakire, rá nagyon nem vagyok büszke, sőt, nemhogy pillanatnyi elmezavarnak, de durva őrültségnek, öntudatlan, nem beszámítható állapotnak tűnik a dolog. Most lehet röhögni, micsoda társadalmi érzékenység, mert ez is fogyatékos volt kissé, szintén kisegítős. Nagyon ciki. És szefós volt ugyan de legalább még szép se volt. Krisztián. Jaaaaaaaaaaaaaaaj, de vérciki. Őt meg én szedtem fel, azám, kemény voltam. Izé, ilyen sörfesztivál volt és rendkívül népszerű voltam aznap este, több kis pasi is engem akart volna. (itt kitétel, egy későbbi sztorihoz, itt ismertem meg igazából t.z.-t, együtt buliztunk, őrült volt és jóképű, de akkor még nagyfiú hozzám képest) Szóval szeptember volt, 25-e, és nekem másnap volt a szülinapom, és mindenki engem akart aznap este, istennőnek éreztem magam, ritka csodaestek egyike... ez a kis balfasz meg le nem szállt rólam, addig meddig nem engedtem neki.ja, és járni kezdtünk. Tartott is egy hosszú hétig. Olyan unalmas és ostoba volt, hogy sírni tudtam volna. És nevetségesen csókolt. Annyiban merült ki a dolog nagyjából, hogy így mintegy é betűt formálva kinyitotta a száját aztán a többi szerénységemre volt bízva. Kaptam tőle egy szürke kiselefántot, ostoba, és egy zacskó mézesnegrót. Tudnivaló, hogy utálom, a szagától is rosszul vagyok. Most akárhogy töröm a fejem, nem bírom felidézni, hogy dobtam ki. De egészen pocsék volt és még az előzőnél is égőbb. oh, még egy apróság. a kis görény ekezdte terjeszteni rólam a falu fiatalsága körében hogy én így meg úgy milyen pózokban és mennyiszer és hol és hogyan csináltam neki ezt-azt. nem kamuzok itt, így tudjátok, szó sem volt ilyesmiről. fúj. vele? na meg tizenhárom évesen? (oké valakinél ez nem probléma, nálam az volt, meg még ma is az) ja és mivel a falu olyan amilyen, természetesen visszajutott hozzám a dolog, kicsit berágtam. egyik tajparaszt osztálytársam, aki amellett hogy tajparaszt volt legalább testépített, tartozott nekem eggyel. én meg elmeséltem neki ezt a kis pletyka-dolgot, mondván, ha még egyszer hallok ilyesmit, esetleg igénybe venném maffiózó barátai segítségét. ő meg csak önszorgalomból elkapta a gyereket a tizennyolcaskocsmában, kecsesen felhelyezte egy fogasra, és lágy hangján kilátásba helyezett nála némi testápoló velneszkúrát (akkoriban még nem is volt ilyen szó...) amennyiben még egyszer kiejti a száján az én hamvasártatlan nevemet... így végződött a történet. azóta előre köszön, mire rendszeront egy hűvösen rajtaátnézés a válasz.
(amúgy a múltkori posztomban emlegetett brutál izzadságszag épp tőle származott…)

jaaaaj
de nincs semmi
etetem a kukacokat
mármint azokat, akik engem zabálnak
(bézétől lopott duma)

holnap pest
kapcsolatkoncert
mariccossal

hemingwayt olvasok
sokkal kevésbé borzasztó, mint mondták

voltam szerdán lacizni, újra együtt a nővel, ritáztunk is, olyan egyformák ők.
rita tesójánál volt egy shakespeare-összes, olvastam hamlet, olyan jólesett, ott voltam ismét. de meg nem csak ezért. ahogy egyre többször hallom, látom, olvasom, egyre biztosabban tudom, hogy ez a darab hibátlan, olyan páratlan nyelvezete meg stílusa van, gyönyörű (persze ez az arany-fordítás miatt is lehetett, jó lenne eredetiben)

kellene tanárúrni
meg zsuzsózni
meg csinálni a melót pistabácsinak
meg általában csinálni valamit


ma, hogy mátét mondta mirella, egészen ideges lettem
még leültem olvasni próbáltam, meg divatterveztem is, anyukáztam is, satöbbi, de ott volt végig az agyamban az idegbaj, hogy basszus, annyira szeretnék segíteni és talán nevetséges ennyit aggódni valakiért, akit nem is ismerek... (drága, tudom, hogy olvasol, ez van, szeretem a fajtádat, hülye mazsom!)

és most el is olvastam, és szánalmasak vagyunk, ahogy három-húszsoros kommentekben akarunk segíteni, tanácsok repkednek oda-vissza, vélemények, rúgd seggbe, bocsáss meg, teddamitjónaklátsz, izé...
ja, hogy nem tragédia? frászt nem. ki lehet próbálni. nekem nem volt soha ilyenem, mégis olyanokat tudok belemhúzni meg nyiszogni meg nyüffögni, meg sebemnyalogatni, meg szememkibőgni, meg beledögleni, hogy gyönyörű...

néha annyira szeretném ezeket a szájber-talán-barátságokat igazivá tenni, mert mit ér az én mindig hatásos ölelésem így vircsuölbe...

na ez se rossz, annyira nincs velem semmi, hogy mások bajain töröm naphosszat a fejem

vajon hogyan léteztek, ti, akik életébe naponta kukkantok bele, kiébe inkább, mert beenged, kiébe kevésbé, mert csak felszínesen írogat, ki jobban érdekel, ki kevésbé, mégis napi rutin benézni hozzájuk, olyan minden oldal, mint egy-egy szoba, saját világ, illat, íz, hangulat.

hogyan éltek meg apróbb-nagyobb dolgokat? milyen a szívetek, nektek, bizniszcsajoknak, besorolhatatlanul érdekes fiúknak (öööööö... javítva! nem fiú, de érdekes:-P), zsaruknak, zenészeknek, bicajosoknak, naphosszat blogolóknak, kondizóknak, csodaszépen íróknak, dögunalmasoknak... miért írtok? és miért így?
és mit csináltok egy-egy pillanatban, amikor napi dolgaim között egyszerre eszembe juttok?

nem lehetne tényleg találkozni, bár nehéz lenne és pofa kéne hozzá, napi mocskainkat kiteregettük egymás előtt, keményebb dolgokat sokszor, mint amit anyádnak, testvérednek, legjobb barátnak elmondasz, és milyen lenne egymásra nézni, na ja, te ki is vagy, ja igen igen, tudom, te írsz sokat a színházról, te meg most költözöl össze a csajoddal, ahá... vicces lenne.
de jó lenne.
tényleg ki kellene próbálni.

na jó
nem csoda , ha kevés olvasóim elpártolnak tőlem, amilyen semmilyen vagyok mostanság...

na, igyekszem, hogy holnap történjen velem valami említésre méltó, vagy úgyis küldöm majd az akik voltak második részét, és lassan az is egyre randább lesz...
szóval igyekszem életet rugdalni a lolalájfba, csak nem könnyű...

de álljon itt egy ideillő hamlet idézet:
"nem üget az a te szamarad jobban, hiába püfölöd..."
pápá

Egyeske:

Nemegészen tizenhároméves voltam és állandó résztvevője az általános iskolai sulidizsiknek, imádtam. Buliztunk egy kis barátnőmmel és amikor hirtelen váltott a zene lassúra, szólt valaki a hátam mögül „táncolsz velem?” ugh… sosem lassúztam azelőtt s ez az egyszerű kérdés elég volt ahhoz hogy én „halálosan” beleszeressek ebbe a fiúba. Amúgy szőke volt és helyes és buta. Éktelenül sötét pontosabban, meg kissé foggyos, kisegítős volt, tudta róla mindenki, de tényleg nagyon jóképű srác volt, így én permanensen odavoltam érte. Gergőnek hívták. Kék szemek és szembeötlően púpos volt… mindegy, odavoltam, aztán „barátaimnak” köszönhetően eljutott hozzá a pletyka, bukom rá. Furcsamód épp fél évre rá összejöttünk. Sulibuli, nyolcadikosok ballagási bankettje. Gergő láthatóan kitüntetett a figyelmével egész este, aztán felszöktünk barátnőmmel és a pasijával – meg persze Gergővel – a padlás melletti folyosóra, rejtett zug. Aztán az történt, hogy itt csókolóztam először, vele. Puha volt a szája és nem engedtem a nyelvét a számba dugni, nem tudom miért. Jó volt. Nagyjából így töltöttük az egész estét. Így visszagondolva ciki, hogy épp vele, de akkor épp megkaptam amire vágytam. Persze nem kezdtünk „járni”, anyukám ki is akadt volna, később megtudtam, fogadásból volt az egész, ami felbaszott, de az is fülembe jutott, hogy legalább megérte, mert „jó vagyok”. Tessék, elégtétel, meg amúgy sem érdekelt onnantól kezdve. De durván égő így visszagondolva, de ez is alátámasztja azt a hipotézisemet, hogy az esztétikum megzavar, Gergő pedig nagyon helyes volt.

nem mondom hogy rossz
csak éppen magányosos
balzsamos a a levegő
jól tűröm a hőséget (pesti betonsugárzás után smafu)
zöldek a fűfabokrok az udvaron
és virágzik a kedvenc kaktuszom
mindig van mit enni
még válogathatok is:-) elkényeztetettt picsa
nagyjából azt csinálom óldéj amit kedvem van
festeni fogok végre
azt hiszem mérföldkő lesz
sok éve nem festettem igazán
tavaly elkezdtem valamit de nem volt az igazi
(apró megjegyzés, kutatom, mitől rekedt meg bennem a festés... lehet, hogy etus-dolog?passz.)
flp-dolgot meglepő közönnyel és elfogadással viselte édesanya
ergo semmi nem állíthat meg októbertől...
sokat álmodozom arról, milyen lesz akkor

de mégis

nincs egy ember akihez szólhatnék itthon
mireléla napjában többször hív
szenvedünk interurbán

ennyi

írok otthon valami izgit, jó lesz
disznó részletek satööbbi... és találtam pár érdekes blogot újra.

pápá

apropó, nagyon durván hiányzik bézé és a bárka

az ificentrumban netezek, mert nincsmás

és a helyi tinisztárkák dalai szólnak.
tudjátok vannak itt ilyen technikai feltételek, hogy elég jó stúdiókörülmények satöbbi.
és néha ezeket a csodákat kell hallgatnom.

most az ütött szíven, hogy két tizenhatéves srác énekel valami tucctucc cigánynótát, dzsamanával, kontrázással, satöbbi.

na ez csak azért morbid, mert a kér kölöknél milyen lazán összefér a
cigányozás és a cigányzene...


amúgy meg olyan izzadságszag van, hogy nem győzöm a vaníliaillatú csuklómat letüdőzni
és áthatol rajta...
vaze ez brutál

néha apró kis dolgok teszik ki a napod és varázsolják széppé
picinyke csodák.

megírom majd, de:
az a fogalom:
egyszerűen szép


ja és új nevem:
BizonyosKörnyezet